Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-05-25 / 22. szám

164. PÁPA ÉS VIDÉKE 1913 április 27. nünket a theoria, hogy megfeledkezünk a — praxisról, a termelt gondolatok, eszmék életrekeltéséről. Túltermelés a theoriákban, patópál-politika ezek értékesítésében: ez a magyar katolicizmus eredeti büne. Hogy egy konkrét bizonyítékkal szolgáljak, itt van a Kat. Sajtóegyesület legújabb statisztikája. Belátjuk, hogy a sajtó-kérdés gyors és végleges megoldása ránk nézve életkérdés. Megindul egy egyesületi akció, amely ezt a megoldást tűzi ki célul. Nem lép föl magasra csigázott követelményekkel. Csak annyit kér, támogassuk mentési munkálatában évi 2 koronával. S ugyan a sok theoretikus közöl hány mert rálépni a gyakorlati térre ? zpjgj tagja van a Kat. Sajtó egyesületnek, ezek közöl rendes, két koronás tag jiSi. (Nem merném leirni, hogy ebben a számban mennyit foglalunk mi le!) Azt mondják, hogy vannak beszédes számok . . . Ha memóriánk nem csal, egyszer mi már szedettünk ki ehhez hasonló hangú számot. Akkor, amikor az ősszel sajtóvasárnapunk eredményéről referáltunk. A Kat. Sajtóegyesület főtitkárának múlt évről szóló jelentéséből küldjük ezt a néhány adatot. Nem tagadjuk, célunk van ezzel a küldeménnyel. Anyagot akarunk szolgáltatni egy kis theoretízálásra. Az irányt is megjeleljük: Miként lehet hidat verni a theoria s a gyakorlati tér között. Fölszólító módban ez az iránykijelölés így hangzanék: Lépjen be a Kat. Sajtóegyesületbe! S hogy küldeményünk valahogy el ne tévedjen, világosan, pontosan ráírjuk a cimet: A pápai katolikusoknak . . . Y. hogy nem kell a pislogó mécsest kioltani, hanem élesztgetni. Szóval, a káplán pásztorkodásának terét maga-maga számára kijelölte és valóságosan az Ur szőló'jében képzelte magát jóizű munkássággal. Mindig szivott föl a szive valamit, mire a parókiába hazaért és ha volt eset, amikor ez az érzés fájó és szomorú volt, akkor ez csak arra szolgált, hogy a kellemes érzéseket minél világosabb színben világítsa meg. A parókia egyébként csöndes fészek volt, igen alkalmas arra, hogy a káplánnak fiatal lelke a csöndben zavartalanul kialakuljon. Szobácskájába mikor behúzódott, bizony sok intelem szólt hozzá, hogy magamagát keresse és magamagára rátaláljon. A nap keltének egészen hosszában feküdt a parókia-ház és az utolsó ablak volt a kis káplánszobáé, egészen a falu keresztutcája mellé lapulva; az első ablak pedig az öreg papé volt. Este, mikor a két ablak lámpalángnál világított, mint két szem, akkor mondhatta volna valaki azt, hogy: »ejnye! ezek se tudnak ám már messzebb húzódni egymástól, alighanem a — szeretetükkel!« pedig hála Isten, nem épen igy volt a dolog. Az öreg pap, igaz, olyan volt, mint a Hol a hiba? Még kicsiny diák voltam, amikor egy színdarabot adtak olvasni, ilyenféle cimmel: A szabadság ünnepén. Arról volt szó benne, hogy egy nemeslelkü földesúr hogyan ünnepli meg jobbágyaival azt a napot, amikor a jobbágyokat felszabadító törvény szerint az ő jobbágyai is szabad és földesurukkal egyenlő emberek lesznek. Nagyszerű ünnepségek folynak le a faluházán és az urasági kastélyban, ahol maga a földesúr fejtegeti az embereknek állampolgári jogaikat és kötelességeiket. Persze a nép lelkesedése óriási jókedvben fakad ki. Csupán néhány öreg búsongolt az egyik sarokban. Nekik fájt a fiatalok öröme. Nekik az új idők aggodalmainál jobban tetszett volna a régi állapot megmaradása, amelyben — mondották — hála Istennek jó dolguk volt; de hogy ezután milyen lesz, bizony senki sem tudja. Mindig bántott ezeknek az öregeknek a viselkedése, amikor csak rágondoltam azokra a borzasztó állapotokra, amiket könyvekben a jobbágy világról tanulnom kellett vagy olvastam. A teljes elnyomatás. Az embertelen bánásmód. Az egyéni érvényesülésnek teljes elfojtása. A földesurak gonosz kapzsisága és a járandóságoknak kegyetlen bevasalása. Az embertelen pallósjog és annyi más dolog és jog, amelyek csak a földesurak kényelmét szolgálták és keserű életet teremtettek a szegény jobbágy számára. Ez mind eszembe jutott akkor és boszantott a magyar nép élhetetlensége, amely az állati sorssal is beéri, csak békében hagyják, haladást ne akarjanak látni nála. Azóta megtudtam, a többi közt egy kolozsvári egyetemi tanár munkájából is, hogy az én könyveim rossz és történelmi érték hiján megírt könyvek voltak, amelyek a gyűlölt középkor befeketítését hol szándékosan, hol gyarló tévedésből, de mindig sikerrel űzték és beleoltották az ifjúságba a nemzeti mult lenézését, sőt szinte gyűlöletét. vén fa, tele az emlékeknek rovátkáival a lelkének fala. Sem lelkesedésre, sem csüggedésre nem birt már a lelke fölbuzdulni, szemeivel hosszasan, szinte megállóan hosszú nézéssel nézett és a káplán sokszor zavarba jött, hogy mit magyarázzon ki belőle. És emellett oly kevés szava volt az öregnek, mint késő ősszel a levélhullott fáknak. A káplán csodálta ezt a hallgatást, nem tudta átérteni, mert ehhez fiatal volt, de érezni érezte, hogy ennek az öreg principálisnak nagy mult van a háta mögött. Mindene a mult immár és nincs mivel a jövőbe kapaszkodni. Tisztelete olyanná vált az öreg pap iránt, mint aminő a híveknek tisztelete volt: meleg, igaz, de tartózkodó. A vén fákat sem tudjuk simogatni a mély sok rovátkák miatt. Sok volt mindebben egyébként a fáradságból is. Nagy dolog az, mikor az idő hozza meg a fáradságot és nem maga a dolog volta. Az öregség tulajdonképen úgyis maga a fáradság. A ruha viselődik csak a használattól, a lelket a viselődés fárasztani szokja. A széltében-hosszában nagy parókiában az öreg pap nemzedéket nevelt, mint gyermekeit tegezte az időskés embereket és Mert a jobbágyok helyzete általában jobb volt, mint a mai munkástömegeké, minden hangoztatott egyenlőség és demokratia mellett is. Mert a jobbágyság megszüntetését, az egyéni érvényesülés lehetővé tételét és a szabadkereskedelem elvét követő tagadhatatlan kulturális fellendülést mi csak jó oldaláról szoktuk vizsgálni, mélységeibe nem tekintünk, árnyoldalait ki nem teregetjük. így aztán a mai élet szépségétől elragadva, le- ' nézzük a középkori gazdasági életet és állítólagos hibáiért mélyen neheztelünk rája. Pedig amint a középkori gazdasági életnek megvoltak a hibái, bár a maga egészében korántsem volt olyan borzasztó: úgy megfogjuk a maiban is találni a hibákat, ha okos szemmel vizsgáljuk. Bernát István, az Orsz. Magy. Gazd. Egyes, titkára a Tudományos Akadémiában éppen erről szólt székfoglalójában. Azt mondja, hogy a mai gazdasági rendszer a társadalmi egyenlőség nevében indult meg és az egyenlőség legyőzhetetlen ellenségévé lett. Nemcsak a régi középosztályt tette tönkre, nemcsak rabszolgájává tette a munkások millióit csak ugy, mint a hivatalokban alkalmazott intelligenciát; nemcsak a kisiparosok, helyzetét tette válságossá és ráfeküdt tröstjeivel a közönségre, hanem teljesen lehetetlenné tette az egyenlőséget a pénzarisztokrácia kifejlesztésével. Rátette kezét az államhatalomra is és folytonosan azon van, hogy az államok költségvetései adóssággal záruljanak, hogy azután millióit gyümölcsözően elhelyezhesse. Az államoknak kölcsön adott milliók révén a pénzpiac intézői valósággal intézői lesznek az állami élet minden megnyilvánulásának és csak olyan törvényeket engednek létrejönni, csak olyan vállalkozásokat támogatnak pénzükkel, amelyek az ő szándékaiknak megfelelnek, terveiket előre segítik. S mig alkalmazottjaik pompás fizetéssel rendelkeznek, addig az állami hivatalnokok szinte tengetni kénytelenek életüket csak azért, hogy egyrészt annál jobban ki legyenek szolgáltatva ismerte minden körülményüket. A messze fekvő filiális falu épen így nyitott könyv volt előtte és útmentének minden talpalattnyi földje régi-régi ismerőse. Minden, ami hatalma alatt volt, valami erős, SZÍVÓS megszokottá vált ... És mikor egyről-másról a fiatal káplán Ítéletet alkotott magának és valahogy az öreg papnak beszélgetett felőle, nem csoda, ha az öreg hosszas nézéssel nézett oly formán, hogy: »szegény jó fiatal barátom, te! . . . de sok van még előtted és de sok van nékem mögöttem! . . .« Azonban csak tellett az idő. A kis pap mintha izmosodott volna; a falusi levegő keményítette és színesítette a hust az orcáján és pattogósabb lett a járása. Ismerkedése szélesedett és mi többen dicsérgették, meg áldatták az Istennel. Hosszú, szép, fehér havas tél után, mikor nehezen tudott tavaszodni, egy bizonyos éjszakán valami ítéletes idő támadott. Hideg, viharos szél kerekedett és csapkodó, nagy szemű eső. Csodaszámba ment, ahogy a hidegszerü idő dacára, szent György előtt, villogott párszor az ég és rövid, vad morajban dörgött, csapkodott az égzörgés. Éjfél jól elmúlt, mikor a legveszedelmesebb idő-