Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-05-11 / 20. szám

Vili. évfolyam. Pápa, 1913. május 11. 20. szám. PAPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör es a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 R. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasárnap. A kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. A jubiláló Egyház. Irta: Blazovieh Jákó. — Ünneplőbe öltözötten, örömdallal az ajkán kezdte meg s járja végig az idei évet a katolikus Egyház. Péter hajóján fölhúzták a zászlókat, lobogó örömtüzek csapódnak föl róla. Jubilál. Ezerhatszáz éves emlékét üli annak a világtörténelmi eseménynek, amikor leteperve, láncra verve a vérszomjas római sast diadalmenetben vonult a földalatti Rómából a földfölötti Rómába. A büszke római birodalom majdnem háromszáz éves véres harc után Ni Konstantin milanói rendeletében 313-ban leteszi a fegyvert, megnyitja provinciáit, városait, bazilikáit a győztes fél előtt, szabadságlevelet ad neki. S a győztes kereszténység nem boszúszomjtól lihegve, »Jaj a legyőzötteknek!« jelszóval lép az ellenség földjére, »Pax vobis!«, béke veletek, ez a köszöntés csendül ajkáról, ezzel folytatja boldogító, teremtő munkáját. Ennek a triumfusnak izzó lelkesedése csap át az egész katolicizmuson s visz ezreket és ezreket Rómába, hogy közvetlenül hallják, mint dobog, ver a legjobb Édesanya, az Egyház szíve az örömtől, saját szemökkel lássák, mint elevenedik meg az erős, szép, bár sebhelyes őskeresztény Róma, hogy fölmelegedjék a leikök annak a tűznek a lángjainál, amelyet a mártir-egyház hozott föl a katakombák világából. Miért tagadnék, hogy a mi tekintetünk is különösen most ezekben a hetekben odatapad Krisztus Kőszálához! Szép, mélységes, eleven élettel kitöltött évek emléke suhan át a lelkűnkön. Emel, izzít az első századok történelme, amely arról beszél, hogy mi valaha nagyok, erősek voltunk, hogy valaha vértanúink, fölényes, az evangélium szellemével átitatott testvéreink voltak. Szeretjük, nagyon szeretjük ezt a katakombák világából kivonuló, redőtlen, szép, üde Ősegyházat. Ez a vérpadok, élő fáklyák, öldöklő bárdok, vértanúi sirok közül, a Colosseum porondjáról, börtönökből felénk jövő diadalmas Egyház reményt fakaszt a mi melankholikus, csüggeteg, sokszor összerezzenő lelkünkben. A milanói ediktum sorai közöl kicsendül valami, amire nekünk sokszor szükségünk van. Az, amit a názáreti Próféta akkor mondott, amikor már a kereszt nyújtogatta feléje durva, halálra ölelő karjait: »Bízzatok, én meggyőztem a világot!« Ez az igazság kiált felénk ezerhatszáz év közén át folyton, évszázadról-évszázadra erősödve az őskeresztény Rómából, hogy új erőt sugározzon hervadó, lankadó reményeinkbe. Még valamit várok én ettől a jubileumi évtől. Azt, hogy helyes vágányokra tereli nagyon félrevezetett logikánkat. Azoknak a torz-fogalmaknak kiigazítását várom, amelyek sokunkban élnek az Egyházról. Elkatalogizált, idejét mult intézmény, Krisztus s a lelkek közé ékelődő választófal, hatalmi vágy, papi uralom, ezekből a jegyekből épül föl még akárhány katolikusnak a fogalma is az Egyházról. Ez a torzkép izolált sokakat az Egyháztól, ez oltotta ki még gyermekei szivéből is a gyengéd, meleg ragaszkodás, szeretet érzelmeit az Édesanya iránt. A jubileumi év visszaterel bennünket ennek az Egyháznak múltjába. Századok vonulnak el előttünk telítve gyengéd ragaszkodással, igazi gyermeki szeretettel, odatapadással az Egyház mint Édesanya iránt. Talán az a fényes mult rávilágit a félreértések, rosszakarat szőtte fátyolon keresztül is az édesanyai szívre, talán megbontja azt a sűrű sötétséget, amelyen keresztül nézzük mi az Egyházat s mi meglátjuk benne Krisztusnak nagy szeretettel emlegetett gondolatát, szépséges, redőtlen Jegyesét, Isten országát. Vajha a Rómából fölcsapódó örömtüzek rávilágítanának Egyház-fogalmunkra, leolvasztanák a szivekről a jégkérget! Vajha ebben a jubileumi évben újra találkoznának az elhidegült gyermekek a legjobb Édesanyával! Ismét a munkásházakról. Kezdettől fogva élénk figyelemmel kisértük a ker. munkásegyesületbó'l kiinduló mozgalmat, melynek célja volt, hogy hajlékot szerezzen azoknak a szegény, tisztességes, becsületes munkásoknak, akiktől a sors megtagadta, hogy maguk erejéből szerezhessenek egy kis házikót. Azóta eltellett néhány év, elmúlt néhány tavasz, de a munkásházak ügye még mindig vajúdik. Az újabb statisztikai adatok szerint rövid néhány év leforgása alatt tízezer munkásház épült az országban, különösen azokban a vármegyékben, ahol a belső ingatlanok szerzése nagy nehézségekkel jár. És épen ezeken a helyeken rettenetes helyzetben voltak azok a szerencsétlenek, akik többed magukkal egy szobában laktak. Rettegve gondolunk azokra az etikai tekintetekre, melyek mellőzve vannak, jóllehet társadalmi szempontból is égető szükség volna orvoslásuk. Csak a helyzet illusztrálására jegyezzük meg, hogy egy alföldi összeírás szerint egy munkáslakásban, egy helyiségben 63 élő ember lakott: 8 család, aszszony, ember, leány, legény, újszülött és iskolásgyermek egyaránt. Még elgondolni, leirni is borzasztó! És akárhányszor halottjukkal kell együtt hálniuk. Nálunk hála Isten ennél valamivel jobbak a viszonyok. Ennyire botrányos állapot nincs, de azért ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs szükségünk munkásházakra. Ha másért nem volna szükségünk e házakra, kellenek a munkaerő lekötése végett. Az a munkás, akinek saját hajléka van, nagyon meggondolja, hogy mostani helyzetét felcserélje-e a bizonytalannal. A munkásházak épíLapunk mai száma 10 oldal.