Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-04-13 / 16. szám

Vili. évfolyam. Pápa, 1913. április 13. 16. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör es a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasarnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15 házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Céltalan és oktalan támadás. Pápán mi katolikusok az evangé­likusokkal megvagyunk békességben. Ha már nem segítjük, nem is bántjuk egymást. Halálosan bűnös dolognak tartanok magyar véreink rég behegedt sebeit feltépni: a vallási hecceket fel­támasztani. Már csak azért is, mert igen sok pápai evangélikus embert, első sorban Gyurátz püspök urat, sze­mélyesen és őszinte nagyrabecsüléssel tisztelünk. — És ime, mi történik?! Az Úrnak 1913-ik esztendejében Pápán a ref. főiskola nyomdájában megjelenik egy 9 oldalas röpirat. Cime: »Mi a különbség az evangélikus és a o o katolikus vallás között?« írója: Mester­házy László, helybeli ev. lelkész. Ara 10 fillér. De tessék elhinni — jó lélek­kel mondom — nem is ér többet! Ha tudással és szellemmel megírt vágás volna ez a — mondjuk — röp­irat, felvennők a hozzánk dobott kez­tyüt, minthogy azonban csak közönséges rúgás, komoly érvekkel nem támoga­tott vádaskodás, ezért egyszerűen csak lerázzuk porát tiszta ruhánkról. Őszin­tén szólva észre sem vettük volna, de katolikus úri emberek tárgyalták s hív­ták fel rá sürgetve figyelmünket, azért vagyunk kénytelenek e kis Írásművei foglalkozni. Mesterházyt nem az ész, hanem a rossz tanácsadó indulat, a vastag elfo­gultság vezeti. Csak így érthető, hogy valamire való érvek helyett kriptaszagu, hullaporos csontokat zörget, vértelen, üres árnyakkal rémítget. Csak bátran! Nem félünk a kísértetektől. Ne felejtse el ugyanis Mesterházy úr, hogy vádjait még a protestántizmus bölcsős korában az utolsó szálig agyonverte odakünn külföldön Bellarmin, idehaza Pázmány. Különben nem is kellett őket agyon­verni, csak azt mutatták ki róluk, hogy halottak voltak már fogantatásukkor. Nem szerencsés Mesterházy elő­adásának sorrendje sem. A hit kut­forrásával kellett volna kezdenie. Itt azt mondja, hogy az ő hitük forrása az evangélium s gyerekes módon le­becsüli a katolikusok szent hagyomá­nyát. Téved Mesterházy úr, midőn a mi szent hagyományunkat közönséges »szájhagyományának minősíti. Nem ké­rem, a mi hagyományunk nem mende­monda, hanem Krisztusi tanítás, melyet az apostolok hirdettek, gyakoroltak s az ő tanítványaik, a mi egyházatyáink, irásba foglaltak. Tetszik tudni, Krisztus Urunk nem írt, földi életében nem is Íratott s így nem is mondhatta, hogy aki a szentírásban nem hisz, az legyen az apostolok előtt mint pogány és vá­mos, hanem azokról mondta, akik az apostolok élő, tanító, hivatalos testüle­tének és az ő rendes és törvényes utó­daiknak, szóval a tanító-egyháznak nem hisznek. Ez a tanító-egyház pedig leg­alább is másfél ezer éven át — mégis csak a katolikus egyház lehetett és volt egyesegyedül önök szerint is. Aztán legyen nyugodt, a Szentírást szent irói nem azért irták, hogy az egész egye­temes hitrendszert felöleljék. Nem, ön­nek mint papnak tudnia kell, hogy mind a négy evangélistának meg volt a maga külön célzata. Sok minden nincs benn a Szentírásban! Többi kö­zött azt is csak a mi szent hagyomá­nyunkból tudják önök is, hogy egyál­talán van Szentirásunk és hogy micsoda könyvek tartoznak a Szentirásba. Miért akarja hát velünk elvettetni s miért szól oly lesujtólag a szent hagyo­mányról ? Egész írásán végigvonul az a ne­vetséges okoskodás: ez sincs, meg ez sincs benn a szenlirásban. Megfelelnek erre részben az előző sorok. De még TÁRCA. Az utolsó mese. — Irta: Tomor Árkád. — A sétatéren szokott ülni, illatos, árnyas hársak alatt; a fölkelő nap már ott találta rendes helyén s csak a déli harangszó ve­tette haza. És ez így ment napról-napra. Valami odabilincselte azokhoz a suttogó, lombos fákhoz, melyek meséltek, regéltek neki s ő tovább adta e tündéri történeteket az áhítattal hallgató gyermeksokaságnak. Hogyan elhitte az az apró nép, hogy a haj­ladozó hársfa mondta a mesét! az öregnek pedig tetszett a tréfa s a történet szeren­csés befejezése után együtt mosolygott, ka­cagott a víg gyermeksereggel; de az a su­gár, melyet szeme lövelt, nem melegített már, csak halványan csillogott, reszketett, mint a késő őszi napfény a tariott bokrokon. Egyszer én is melléje kerültem. A ter­mészet már hervadásra vált, a vén hársfa lombját hullatta; egy-egy sárga levél oda­tévedt a fejére, de a szél elsöpörte onnan, hisz' azt ugy is teleszórta már a tél fehér hópelyheivei. Mintha az elmúlás megtestesült képét láttam volna benne! Jóságos szemeivel rám mosolygott s a meghatottságtól elcsukló hangon beszélni kezdett. — Minő szerencse, hogy ma már nem jelent meg az én közönségem; úgy sem tudnék nekik mesét mondani. Valami any­nyira zsibong fejemben, egy igaz történet, azt el kell még mondanom . . . Szegénynek születtem, szegény volt az egész famíliám, de nem esett a nélkülözés terhemre, hisz' a lelkem gazdag volt, tele reménnyel-vággyal indultam a világba. Hej! ha e gazdaság nem lett volna oly silány másnak szemében, ma már enyém volna a föld legdrágább kin­cse . . . Mielőtt törésre került volna a dolog, így szólt hozzám: En tisztelem, becsülöm magát, de manapság a nyomor olyan teher, hogy kétszeresen érzik, ha két ember viseli; aztán meg a szüleim! sohasem egyeznének abba, hogy jövőmet egy könnyelmű szóval, egy elhamarkodott »igen«-nel tönkretegyem. De én, mint mondtam, tisztelem, becsülöm magát; ne hagyjon hát föl a reménnyel! Küzdjön meg a világgal s mikor annyi pénze lesz, hogy fölemelt fővel beléphet hozzánk, jöjjön vissza ismét! — Aztán elbucsuztunk — örökre. Egy virágos, illatos hárs alatt láttam utoljára, azért szeretem úgy a hársfákat. Azzal bele­dobtam magam a világ forgatagába, küz­döttem a tornyos hullámokkal s mikor a nappali munka kifárasztott, esténkint játszot­tam a színpadon is a mulatni vágyó tömeg­nek. A bevétel hol kevesebb volt, hol több, aszerint, amint kifütyöltek vagy megtapsol­tak. És gyűlt a pénz. Késő estéken, mikor kábult, mámoros fővel hazavetődtem, elő­szedegettem a csillogó aranyakat, gyönyör­ködtem bennük; belemarkoltam a sárga hal­mazba s újra visszahullattam őket az asztalra de mintha az aranyak csengése az ő kacaj gását varázsolta volna fülembe, mindannyi, szor kimerülten összeestem: Kevés, nagyon

Next

/
Oldalképek
Tartalom