Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-03-30 / 14. szám

1913 március 16. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. nehéz gondok, bekísérik az iskola küszöbén és oly erővel nehezednek a vállaira, hogy képtelen felmelegedni még azok között a kis gyermekek között is, akiket számon kér tőlük az egyház, a haza és a család egyaránt. Oly szerény tanítóink kérelme, hogy mi szinte lehetetlennek tartjuk annak megtagadását, még abban az esetben is, ha hitközségünk, mint tudjuk nehéz anyagi viszonyok között tengődik. Most, amikor mindennek az ára 25—50 százalékkal, sőt vannak egyes használati cikkek, amelyeknek az ára 100 százalékkal is emelkedett, tanítóink figyelembe véve a hitközség meglehetősen mostoha anyagi viszonyait, mindössze fizetésük 10, 12, 14, 17, illetve 20 százalékát kérik családi, illetve drágasági pótlék cimén: még pedig a tanítónők és nőtlen tanítók számára 10 százalékot, nős tanító számára 12 százalékot, egy gyermekkel biró tanító részére 14 százalékot, 2 gyermekkel biró tanító számára 17 százalékot és 3 gyermekkel biró család számára 20 százalékot. Husz százalék volna tehát a legmagasabb, amelyben tanítóink közül ez idő szerint csak egy részesülne. Az erre fordított összeg oly kevés, hogy a hitközség büdzséjébe minden nagyobb megerőltetés nélkül beállítható. Kérik egyúttal a lakásbéreik méltányosabb rendezését is. Itt is figyelemmel vannak a hitközség vagyoni állapotára, amennyiben közel sem kérnek annyit, mint amennyit hasonló javadalmazásu állami kollegáiknak a törvény biztosít. Nem hisszük, hogy tanítóink méltányos kérelme elől az iskolaszék elzárkózzék. Ki segítsen rajtuk, ha nem mi, akiknek szolgálatában állanak? A törvényhozás már állig begombolkozott előttük. Nyissuk ki mi a sziveinket és ne rettenjünk vissza még a legnagyobb áldozatoktól sem, ha azzal iskoláinkat, nevelésügyünket csak egy parányival is előbbre vihetjük. A vakolok szócsöve a »Világ« mult évi 85-ik számában úgyis telekürtölte az országot, hogy »új tanítói typus van kialakulóban, amelyet többé a valláserkölcsös pandururalom közeivel nem lehet megfélemlíteni«. Szóval olyan tanítói typus, amely szabadon követi emberi ösztönét. Olyan typus, amelyet árulásra, esküjének megszegésére pénzért meg lehet venni, mint azt Bakonyi Samu szabadkőműves testvér hirdeti: »Legközelebbi teendő a tanítóképzők államosítása, egységes, modern tanterv és a vallásoktatás kiküszöbölése az iskolákból. A tanítókat és jegyzőket meg kell nyerni e célra és azokat (kellő díjazással) szabadkőműves expositurákká kell tenni«. Ilyen tanítóság s ilyen tanítóság által vezetett iskola nem kell nekünk. Ne adjunk még csak hallgatólagos, passivitásban levő e fajta »typusokat«, »expositurákat* iskoláink, keresztény erkölcsiségünk ellenségeinek, hanem tőlünk telhetőleg gondoskodjunk tanítóinkról, hogy még csak gondolatban se legyenek kénytelenek az államosítás felé kacsingatni. KRÓNIKA. Leánykérés Japánban. Itt fekszik íróasztalomon az eljegyzési kártya. Egy kedves pápai úrileány menyasszony lett. Eszembe jut a japán női dal: »Kicsi a mi szivünk, Kicsire van szabva, Hej! de a szerelem Megnő benne nagyra.« ember leányát kellene elvennie, pedig ő a leányt nem szereti és viszont az is inkább egy hajóhadnagy felesége szeretne lenni. Mary kérte a leány címét, amit a lord tüstént feljegyzett. — Fel kell őt keresnem és beszélni fogok vele. S érzékeny búcsút véve egymástól, a lord megígérte, hogy inkább lemond fényes rangjáról, de szavát megtartja. Néhány nap múlva N. grófi család és a tőkepénzes urék meglepődve észlelték, hogv a fiatal lord és Hodskiss Clementina kisasszony mennyire rokonszenveznek egymással. Ugy látszik, Clementinának mégis csak tetszik a grófi korona, gondolta magában a tőkepénzes. — Végre mégis tudja a fiu családja iránti kötelességét, — örvendezett a grófné és Maryról ugyancsak hamar megfeledkezett. Clementina és a gróf közti barátkozás mindig gyakoribb és szívélyesebb lett, aminek a szülők örültek legjobban. Már a házasság napja is szóba került. — A legnagyobb csendben akarom megtartani valahol a vidéken, -— vélekedett a lord; a grófné pedig érthető okokból helyeselte. — A Jane néninél falun legjobb volna megesküdni, de minden ünnepség nélkül,— mondá Clementina és minden ellenkezést haraggal utasított vissza. Sem a grófné, sem a Hodskiss család nem mert ellentmondani. Clementina — midőn a házasság napját kitűzték — kikötötte, hogy a Jane nénihez csakis a szobalánya kisérje el, aki nem rég került ugyan a házhoz, de ügyessége és hűsége miatt úrnője őt nagyon megszerette. A grófné többször óhajtotta látni a dicséretes szobalányt, de valahányszor a családnál volt, a szobalánynak mindig a házon kivül akadt valami dolga a városban. Clementina az esküvő előtti napon szobalányával elment Jane nénihez, s a terv szerint a többiek csak reggel érkeznek meg. Reggel Clementina főtájásról panaszkodott és ideges volt; senkit sem tűrt meg maga mellett, csak a kedves szobalányát. Öltözködés közben benyitott hozzá az anyja, de majdnem kitaszította, olyan indulatos volt. Gyönyörű menyasszonyi ruhában jelent meg, s amennyire a sürü fátyol alatt észrevenni lehetett, zsebkendőjével szemeit törülgette. A szobalány feje is igen fájt, magára zárta az ajtót és otthon maradt. A menyasszony a papával egy hintóban ült. A papa szólt valamit, de a menyasszony csak a szemeit törülgette a sürü tátyol alatt. Igaza van a dalnak! A virágok honában, Japánban nagyon szeretik a poézist, a romantikát. Mindenbe, még a nálunk oly hivatalos leánykérésbe is bevisznek egy kis költői szint. A japánok nagyon szeretik ablakaikat virágokkal díszíteni és az utazóknak, kik az ország szokásait nem ismerik, gyakran feltűnik, hogy az ablakokról vagy verandákról három láncos virágcserép lóg le, mely azonban teljesen üres. A beavatottak azonban tudják, hogy az üres virágcserép azt jelenti, hogy egy, esetleg több eladó leány van a házban, ki hajlandó volna Hymen rózsaláncait magára venni. A szerelmes ifjú, ki a leányok egyikére pályázik, kilesi azt az időt, melyről biztosan tudja, hogy kiválasztottja és anyja odahaza van; azután óvatosan közeledik az üres virágcseréphez, valami virágot ültet bele és egyik barátja útján tudatja ezt az illető leány anyjával. Ha az udvarló tetszik, a virágot nagy gonddal ápolják és az ifjú erről tudja, hogy nyíltan is felléphet. De ha a cserépbe ültetett virággal senkisem törődik, az kosarat jelent. Levél a tengerentúlról. Gyalázatosság az, mikor uri emberek (pl. pápaszemes kigyók á la ravasz örmény) koldustarisznyába nyúlnak. De az se utolsó, mikor a szüleit lopja meg a hálátlan magzat. Egyik derék olvasónktól vettük az alábbi levelet, melyben egy amerikai honfitársunk elpanaszolja az amerikai fiatalság züllött erkölcseit. Február 11. 1913. New Brunswick. Kedves Barátom! A hozzám intézett leveledet megkaptam. Nagyon örültem, különösen azért, hogy milyen szépszámú családod van! Derék ember vagy, nem olyan, mint én. Nekem csak egy volt, egy leány, az is itt hagyott. Elment egy legénnyel Clevelandba és ott megesküdtek. — No ez ugyan szép lakodalom, — dörmögött magában a tőkepénzes. Az esküvő nem volt oly csendes, mint tervezték, mert az egész környék előkelősége ott szorongott a kis falusi templomban. Az öreg lelkész hebegős beszédű volt, alig tudott egy okos szót kimondani. — Milyen furcsa, hogy épen itt történik az esküvő! Hát a menyasszonyt itt keresztelték meg és csupa kegyeletből, vallásosságból akarja az esküvőjét itt tartani, — mondogatták maguk közt a népek. A papot szerfelett idegessé tette a nagy előkelőség jelenléte. Szavait egyáltalán nem lehetett érteni. A lord világosan beszélt, de a menyasszony csak siró hangokat adott ki, amin nem is lehet csodálkozni ily komoly pillanatokban. A szertartás után a vőlegény és a tanuk aláírták az anyakönyvbe neveiket. A menyasszony a sekrestyében csaknem megfeledkezett róla a nagy tolongásban. Végre ő is leült, hogy aláírja. A grófné ekkor épen háta mögött állt. A mennyasszony irja: »Mary«. — Nem is tudtam, kedvesem, hogy ez is a neve, suttogá a grófné. Tovább irja: »Susannah«. — Óh, ennyi keresztneve van ? »Ruth«, folytatá tovább az irást felelet nélkül.