Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-03-10 / 11. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 április 10. bukott testvéreit fölemelje . . . Pedáns, szigorú volt, mint tanár, de igazságos. Tanítványai érezték, kellett érezniök a lelkéből kiáradó szeretet fényét, jóságának simogató melegét. Tudományosan képzett, de egyszersmind tartalmas lelkű, tisztavérü, áldozatra kész, munkás, vallásos ifjak nevelése volt a legfőbb törekvése. így aztán örökös tavasz, hervadhatatlan virágzás volt az élte. Igazi szép, férfias, tartalmas élet! Költészetéből sem a méla, tehetetlen ellágyulás, hanem imponáló erő és tűz árad felénk. A nagy, felemelő, fenséges érzések zúgó akkordjai törnek elő költeményeiből. Hazafias költészete olyan, mint a havasok ormán megriadó érckürt, amelyből mennydörgő hangok, tüzes lángok csapnak ki, hogy a haldokló szeme is megcsillan, a holtakban is megpezsdül az élet. .Színes, gazdag nyelve époly erős, époly határozottan férfias volt, mint egész egyénisége. Zengzetes, kemény, mégis poétikus, akárcsak a lelke. Erős, acélos, mégis lágy, olvadékony, szinte gyermekdeden gyengéd. O- o S most mindennek vége .. . . Oda a szépség, az erő, az ifjúság, a fényes, tüneményes tehetség, az acélos akarat, a szerető gyengédség, a szivárványszárnyú álmok... Megsemmisült, elhamvadt mind azon a sötét, vigasztalan márciusi, éjtszakán! De talán mégsem! Legalább mi, ö o > akik kedden délelőtt megjelentünk az ősi primási városban s elkísértük utolsó útjára a mi édes, feledhetetlen halottunkat, a lelkünket lenvügöző, éles fájdalom dacára is úgy éreztük, hogy nem is annyira temetésen vagyunk, mint inkább egy káprázatosan szép, fölemelő, csillogó, impozáns diadalmenetben. Koporsóját a koszorúk özöne borította; a koporsó után pedig ezrekre menő sokaság hullámzott. Csak kivételes, országos nagyságok temetésén nyilvánul ilyen őszinte gyász, ily némaságában is beszédes fájdalom... Akit igy szerettek, az nem hal meg soha! Annak a lelke olyan volt, mint a harmat: üdítőleg, felemelőleg, megtermékenyítőleg hatott a szivekre. Az igen mélyen szántott a lelkek töretlen barázdáin... Az csak most kezd ezrek szivében igazán élni. ...Sokat szenvedett. Tavaszi napsugár csak a lelkét hevítette, de nem mosolygott a fejé fölött. A szive tele volt dallal, mosolygó ábránddal, nagyratörő tervekkel, fenséges, nagy érzésekkel. Az élete pedig — kínzó betegsége miatt — gyötrelmes szenvedéssel. Szeretett bennünket. S most, hogy ölökre elnémult a mi zengő, melegszívű harangunk, hálánkat, ragaszkodásunkat, szeretetünket mutassuk megázzál, hogy eszméit a szivünkbe írjuk, példáját követjük, zászlaját soha cserben nem hagyjuk és lelke üdveért lelkünk mélyéből imádkozunk. Emléke pedig legyen szent, legyen áldott, legyen feledhetetlen köztünk mindörökké! Svärdström Valborg hangversenye. Nemcsak a késő ősznek, a kora tavasznak is megvolt Pápán a maga zenei eseménye. Csakhogy ezúttal a hideg Észak-. ról jött városunkba a tavasz dalos hirnöke, hogy elbájoljon bennünket dalainak lágyan folyó, meleg tónusu árjaival. Hangja — különösen pianóiban — nem cseng kristálytisztasággal, hiányzik fiatalos iidesége, de azért fejedelemasszonya Svärdström az énekművészetnek. így is behízelgő, rendkívül dallamos a hangja. Különösen meglep hatalmas terjedelmével. Páratlan könnyedséggel csap át a legmagasabb szopránból — ahol tisztán cseng hangja — szinte a férfi hangnak nemesen rezgő altjába. Mesterien mutatta be, hogy a szenvedéllyé fokozódott érzésnek hiába csak — legtermészetesebb, legelragadóbb kifejezője az emberi hang. A feszült figyelem, a derült mosoly, a kikitörő tapsvihar, mely bravúros énekét kisérte, élénk megbizonyítója, hogy játszva pendítette meg szivünk húrjait, hogy játszva vitte magával hallgatóit az érzelemnek" minden skáláján, mely csak megcsendült ajkain. Rendkívül fegyelmezett, művészien iskolázott énekének hatását nagyban elősegíti kitűnő alakítása, szimpatikus, finoman kifejező arcjátéka. Valóban három művészet egyesült lebilincselő előadásában: az ének, a mimika és a költészet. E hármas művészetével is legjobban megkapta a hallgatóságot természetesen a megújrázott magyar dalával, Csiky: A kosar-aval, Scarlatti Capriccio-jával, továbbá Brahms Schwersterlein Loewe die Mutter an der Wiege és Hildacli Spatz unci Spätzin cimü, bájos kis dalaival. Művészi játékával teljes elismerést zúgó' tapsvihart aratott kísérője, Ohlson Mártha is. x TÁRCA. Enyhítő. — Irta: f Takács Gedeon. — Sivatag pusztában ki keresne enyhet ? Viharos tengeren ki remélne csendet ? Örvénylő kebeltől vigaszt már ki kérne ? Érzéketlen szivtöl ki ne állna félre r — Merre van, merre visz az enyhülés utja, Ki sejti, ki tndja r Sivatag az elet, zord, kietlen, néma; Viharos a szivünk, alig csittül néha; Örvénylők a gondtól felzavart kedélyek, Ha lesújt a bánat, vigaszt hol reméljek ? — Valami nem súgja ? — Hoz írt a szivedre Golgota keresztje! Kölcsönpénz. — Irta: Kincs István. — A kölcsönpénz mindig meghozza a maga kamatját, — magyarázta Szegi Péter barátjának, Tömör Gergőnek, ki épen a miatt panaszkodott, hogy őt minden ember takarékpénztárnak nézi. Boldog, boldogtalan csak azzal állit be hozzá, kölcsönözzön neki. Párszor természetesen megtette s most valóságos búcsút járnak hozzá a pillanatnyi zavarban leledző jóbarátok. Tömör Gergő figyelmesen hallgatta barátja fejtegetéseit a kölcsönpénzek kamatozásáról, hanem a végén mégis csak rázta a fejét. — Kevés tapasztalatod van neked még ezen a téren Péter, — mondta utána keserűen, — azért beszélsz olyan vaktában. — Kikérem magamnak, — ellenkezett Szegi Péter, — amit mondtam, megmondtam, én tapasztalásból beszélek. — No és kölcsönöztél te már sókat? — Amikor volt, kölcsönöztem. — Es kinek? —- Még cigánynak is. — Hát a Dunába nem dobtad a pénzedet? — gúnyolódott Tömör Gergő. - Beszélj, csak beszélj, én tudom, mit mondok. — Es a cigány visszaadta a pénzedet? ... Kamatostul. Tömör Gergő megint rázta a fejét. Régi szokása volt az már, mikor valami nem fért a fejébe. -— Vastag koponyád van Gergő, látom már, — jött tűzbe Szegi Péter, — hanem, hogy beléd verjem az igazságot, nem bánom, mindjárt mondok egy érdekes történetet. — Kíváncsi vagyok rá. — Lehetsz is. A feleségemről akarok beszélni. -— Annak is kölcsönöztél talán ? — Ne vásítsd a szádat. Azt akarom mondani, hogy a feleségem is mindjárt kölcsönpénznek a kamatja. — Igazán kezd érdekes lenni. Folytasd.. — No hát igenis. Ott kezdem, hogy én legény koromban hangot sem értettem ahhoz a mesterséghez, hogyan kell asszonyok körül forgolódni. A hazugság nem állott a nyelvemre s talán azért is nem tudtam a szépet tenni senkinek. Tetszeni j akárhány tetszett volna, a házikisasszonyunkba meg talán szerelmes is voltam egy kicsit; j de hogy érzelmeimet valakivel megértessem, az veszett fáradság lett volna. Ne adj Isten, ! hogy egy szerelmes szót ki tudtam volna szalásztani a számon. S hogy hivták a házikisasszonyodat ? ha szabad kérdenem — kockáztatta meg a kérdést Tömör Gergő. — Hogv hivták! Hát akárhogy hivták, az nem tartozik a dologra. Vagy ha épen olyan kíváncsi vagy rá, megmondhatom. Mili volt a neve, igenis Emilia s ott lakott egyenesen fölöttem, — én a földszinten, ő az emeleten. Szokott-e álmodni s ha igen, kiről álmodott, azt nem tudtam, de hogy én