Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-12-08 / 50. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 december 22. művészeteknek, tudománynak, a minden nemesnek és jónak rajongó és áldozatos istápolása, szeretete, a személyes erények és kiválóságok megannyi ékes szivárvány színének drága, értékes szövedéke. Ez a lélek bíboros, fejedelmi lélek volt már régen s 1912. dec. 2-án a pápa nem is annyira kreálta, mint inkább hivatalosan is annak jelentette ki. Hódolattal köszöntünk püspök urunk és atyánk, eminentissime princeps Sanctae Romanae Ecclesiae Cardinalis ! Fogadd el üdvözlésünk alázatos és tiszteletteljes kifejezését és engedd meg, hogy legmagasabb kitüntetéseden lelkünk mélyéből örvendhessünk. Kérjük az egek Urát, tegye hosszúvá és boldoggá biborosi éveidet s tartson meg nekünk még igen sokáig. Téged pedig csak arra kérünk, hogy biborosi talárodban is sugároztasd felénk páratlanul nemes, fejedelmi szivednek egész melegét és áldott jóságát. Légy az, ami eddig voltál, semmivel se több ennél. Népednek igazi főpásztora, papjaidnak megértő, jóságos édesatyja s a veszprémi egyházmegyének biboros büszkesége. Egyesült erővel! ii. Két korona. (*) Két koronát, azaz száz vasat kérek kedves előfizetőinktől. Evenkint és fejenkint. Száz újabb vasat! Hogy kinek és mire ? Nem magamnak kérem. Én majd csak megélek valahogy »hóttig« ezután is, mint ahogy Csana bácsi mondja a falunkban. A Pápa és Vidékének van szüksége erre a pénzre. Nyomdaköltségre. Tessék? Már megint újabb kiadás? Jóravaló, becsületes elvtársam, elbúsult hazámfia, aki erre a két koronára dühbe gurulsz és szikrázó szemmel szorítod ökölbe a kezed, nagyon kérlek, raktározd el viharzó indulatodat boldogabb, alkalmasabb időre. Pl. a választásokra. Jól tudom, hogy zsebedből kifüttyenti a pénzt a holdvilágképü lisztes és a sonkát imádó kéményseprő, az »átkos kormány« csak úgy, mint a nemes vármegye vagy a város, a piacon rikácsoló kota és az ábrándos kereskedősegéd, a miniatűr kifliket áruló pék és a széles lendülettel mosolygó hentes, a pergő nyelvű mosóné és a »naccságos« szakácsné, a szellemes borbély és a levest nyakadba öntő pincér, a megdrágult vasút és az élvezhetetlen trafik, a zöldszinü finánc és a műbőrt gyártó vendéglős, a cérnahangú szabó és a mélabús cipész, a szabott árú Versenybazár és a szabatlan árú órás és ékszerész, de ezek az egyébként tiszteletreméltó nénik és bácsik nemcsak a te erszényeden vágnak eret. Tőlünk is elfuvarozzák a pénzt. Hanem minket ráadásul még a csizma, akarom mondani: a nyomdász is szorít. Hogy csak épen mi voltunk még hátra? Sohse búsulj Árpád fia! Jön még mi utánunk száz. S mi épen ezt az ezret akartuk megelőzni, nehogy kimaradjunk valahogy a versenyből! Röviden és velősen: január elsejétől kezdve felemeljük az i'íjság árát két koronával. Azon a bizonyos — meg nem tartott — októberi értekezleten, melyre a múltkor céloztam, ezt tárgyaltuk volna elsősorban. De nem tárgyaltuk. Mert nem tanácskoztunk. Aki azonban tud olvasni a »sorok között«, könnyen rájöhetett, hogy valami készül. A mult heti szám »Szerkesztő-bizottsági gyűlés« c. hirében egy-két ártatlanképü sornak fullánkja van. Nem keli megijedni. Nem a szivünket sebzi meg, csak a — zsebünket. Meghosszabbították a nyomdásszal a szerződést és »technikai ügyeket« beszéltek meg. Szegény technikai Ez az a bizonyos köpönyeg, melynek a csuklájában csücsül az a bizonyos két korona. Elkeseredett hazámfia, tedd le egy pillanatra a fokost. Vedd inkább kezedbe a plajbászt. Egy kis összeadás és sorzás aspi- rin nélkül is csillapítólag hat lázadozó idegeidre. Előre is megjósolom, hogy lelohad benned a szent Antal tüze, mindinkább elsimulnak homlokodon a redők s mire végigizzadtuk ezt a verejtékes munkát, nekifohászkodol és sóhajtasz, de nagyot és — fizetsz elegánsan, mint egy katonatiszt. Hogy hol kezdjük ? Föltétlenül az elején! Mikor a lapot megindítottuk, azért szabtuk olyan olcsóra az árát, hogy a szegényebb sorsúak is megrendelhessék. Mivel pénzünk nem volt, bölcsen megtartottuk azt az aranyszabályt: »Csak addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér!« Néha azért kidugtuk hol a lábunkat, hol a könyökünket a takaró alól, mert az előre megszabott hat oldal helyett elvétve adtunk nyolcat is. Ez a hat oldal belekerült (csak a nyers nyomdaköltséget számítva) 1352 koronába. Nekünk elég lett volna ennyi is, de — emlékezzünk csak vissza — olvasóink kevesellették. Egyre azt hangoztatták, A többi helybeli lap 8 oldalas, miért épen a miénk olyan sovány, hogy szinte hálni jár belé a lélek, holott mi, katolikusok, vagyunk legtöbben ?! Tehát a laptól áldozatot követeltek, de azt senki sem mondta, hogy »mi meg viszont többet fizetünk«. Mi már csak ilyenek vagyunk. . . TÁRCA. Óda. Imára hív a templomok harangja, A hívek ajkán háladal-fakad; Örömszavát a szellő szárnyra kapja, S befut ma várost, messze falvakat. Kiket vezettél annyi számos éven, Küzködve értük, csakhogy lelkük éljen, A hálás nép im' távol és közel Ma Rád figyel, ma Téged ünnepel. Fogadd el tőlük, tiszta szívvel adják, Nem csengő érc ez, nem silány arany, Csak álnok ember fojtja vissza hangját, S hízelgő szóval tőrt vet untalan; A gyermek ajkán nincs fonák hazugság, Hisz' égi kéz pendíti szíve húrját, S a hang, mit ujja játszva csal elő, Meleg, szelíd és lélekemelő. Egy hosszú múltnak állasz már határán; Hajad fehér, de lelked fiatal, Nem kell a pompa üdvösséged árán, Nem kell a hír, a földi diadal. Muló fény mindez, csalfa délibáb csak, Sötétlő éjben bolygó kósza árnyak, Hiába űzzük szüntelen tovább, Elvesztjük reggel már a nyomdokát. Kinek szivében titkos féreg őröl, S mardossa egyre fájó bűntudat: Csak néha ejt szót a jövő időről, Inkább a múltnak romjain mulat; De aki mint a hónak pelyhe tiszta, Mosolyogva néz a messze múltba vissza, S örömre kelti a kivánt jövő, Hisz' ott a rév, a biztos kikötő. Egy félszázadnak nagy határkövénél Megáll a sasként szálló gondolat: E földi élet hogy' lehetne végcél?! A drága szózat mennybe hivogat. Csak tisztelet, csak hála várhat itt rád, Ki megfutottad híven földi pályád, De méltó bért az Isten ád neked, Hisz' érte folyt le munkás életed .. . Imára hiv a templomok harangja, A hívek ajkán háladal fakad, Örömszavát a szellő szárnyra kapja, S befut ma várost, messze falvakat; Kiket vezettél annyi számos éven, Küzködve értük, csakhogy lelkük éljen, A hálás nép im távol és közel Ma Rád figyel, ma Téged ünnepel! Tomor Árkád. A veszprémi kardinális. — Irta: Szentgyörgyi Ignác. — A művészi festés és a fotografálás között óriási különbség van. Én sem művészi arcképet festek ezen kis futó sorokkal, legfeljebb egy-két pillanatnyi felvételt csinálok egy klasszikus arcú és lelkű emberről. Egy nagy emberről. Egy kardinálisról. Báró Hornig Károly, veszprémi püspök, a római szentegyház legújabb biborosa, született 1840. augusztus 10-én Budapesten. Áldozópappá szentelték 1862. december 10-én. A budapesti tudományegyetemen a szentírástudomány tanára, majd 1877-ben esztergomi kanonok s választott püspök lett s Simor János hercegprímás irodaigazgatója. Mint ilyent állította a római szentszék bizalma s az apostoli király kegye a veszprémi egyházmegye élére 1888. április 17-én. Az uj biboros a magyar püspöki kar egyik kiváló büszkesége s legtiszteltebb s szeretettebb tagja. Amaz értékes tulajdonai, melyek az éles szemű Simor prímásnak szemébe tűntek s melyek miatt őt iskolájába, oldala mellé vette, képezték emelkedésének lépcsőit s predestinálták püspökségre, legújabban pedig bíborosságra. Ha majd a historikus összeállítja Báró Hornig Károly biborosnak élet- és jellemrajzát, sok-sok finom mozaik áll rendelkezésére, melyből össze kell illesztenie egy jeles egyéniség arcképét. Nem célom, nem is tud-