Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-11-17 / 47. szám

VII. évfolyam. Pápa, 1912. november 17. 47. szám. PAPA ES Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap A % tadótuiajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilary Sándor. Szerkesztőség: Hunyadi J.-u. 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Az ing". Egy kalifa, ki az ezeregyéjszaka káprázatos, tündéri boldogságában úszott, boldogtalan volt. Erezte, bogy a test gyönyörei undok rabszolgaságba, fásult életuntságba döntenek. Csodaorvosa tanácsára egy inget kerestetett, melynek felvétele meggyógyítaná kínzó boldogtalanságából. Kerestette a boldogember ingét. Szolgái bejárták a kalifa hatalmas birodalmát, de eredménytelenül. Kétségbeesve tértek haza, s ím, a város kapujában egy szegény hajcsárt találtak, ki boldognak vallotta magát. Képzelhetni — micsoda örömmel kérték az ingét! De a boldog embernek nem volt inge. A költészet nem kevésbbé színes, tündéri világának egyik ünnepelt fejedelme, modern kalifája újra elindul keresni a boldog ember ingét. Ez a modern kalifa Anatole France. A keresésről szóló beszámolója; ».Az ing« című keretes elbeszélése. A keretet egy modern uralkodó betegsége adja és az ingkeresés, melyet fáradatlan buzgalommal a király két bizalmasa végez. E keretet apró novellák töltik meg, melyekből a minden rendű és rangú emberek vigasztalan boldogtalansága mered felénk. Végre majdnem nyakon csipeti irónk a boldogságot. S tudják-e, kiben? Egy eszelős emberben. De lám, ez is térdre hull a templom egyik sarkában s a Megváltó értünk való szenvedésén keserű könnyzáport ont. Tehát boldogtalan! A két reménytelen ingkeresőt utoljára Miton plébánoshoz utasítják. Mitont, az ideális papot, mindenki boldognak tartja. Valóban minden jel arra vall. A két főtisztviselő tehát reménykedve, kertelés nélkül adja fel a kérdést: boldog-e ön, plébános úr? »Miton plébános megfogta Ouatrefeuilles kezét, megszorította és alig hallható hangon ezt felelte: — Egész életem kínszenvedés. Örökös hazugságban élek. Hitetlen vagyok. És két könnycsepp gördült le szeméből«. Végre, végre egy erdei falú bolondjában, a félkegyelmű Mousqueban megtalálták a boldog embert. De a boldog embernek nem volt inge. Uraim, hát idejutottunk!? A ma kultúrája csak bolondokat boldogít ? Akkor eltévedtünk, akkor végünk van! Kultúránk viharmadara, repülőgépünk szelte a magasokat — sebesen, boldogítón, büszke elbizottan és iszonyatos zuhanással alázuhantunk! Nem, Uraim, hála Isten, mi még nem, csak Anatole France és társai feküsznek a földön véresen, összezúzottan, boldogtalanul! Anatole France Írófejedelem. Én csak jobbágya sem lehetnék, de jobbágyi szemem is meglátja a fejedelem irtózatos baklövéseit. Hát nem ismer Anatole France édes, vigasztaló könnyeket ? Hát a legszentebb részvét könnyeiben boldogtalanságot lát. Hát van fogalma a bánat lelkünkbe csorgó, drága, íolttisztitó könnyeiről ? Vájjon olvasott — nem Szentírást, hanem — csak pár sort is egy nála nem kisebb iró, Wilde Oszkár, a nagy megtérő, könyveiből; ki meg nem ismer édesebb, boldogitóbb valamit a tiszta részvét és a bűnbánat könnyeinél ? Óh, be sivár, be nyomorult lehet Anatole France lelkivilága! A plébános novellájában ütni, vágni akar az egyházon. Szemébe vágja, hogy boldogtalanokká, képmutatókká teszi az embereket. De ugyancsak nem találja fején a szeget! Önmaga adja a kulcsot a boldogtalanság titkának megfejtéséhez. Mitonját s vele minden boldogtalanját az Égtől való elfordulás tette boldogtalanokká. Elvesztették lelkük emelőjét, kihunyt elméjükben a hit fénye, szivükben a hit melege! N az ember égi részének igényét a törpe Jöld törpe világa nem tudta betölteni! Miton ön hibájából lett szerencsétlenné, becstelen képmutatóvá. Anatole France önkéntelenül is — kétségbeesve hirdeti az írás szavát: Nem adatott más név az ég alatt, melyben üdvözölnünk lehetne, hanem csak az Ur Jézus neve. Hirdeti, de a következményt nem vonja le. Vissza tehát, de nem az ököljog világához, a természethez, hanem a világ Tanítómesteréhez, a názárethi Jézushoz. TÁRCA. fi költő. — Irta: Tomor Árkád. — A poétaságot a magyar »költés« szó jól ismert árnyalatával, a könnyebben elsajátítható pénzköltéssel kezdte. Ó nem sokat költött! Mióta a drágaság minden téren beköszöntött, azóta ő is véres — azaz szomjas szájú antialkoholista, aki tüntetőleg issza a vizet, mert — borra nem kerül. A vendéglőben csak limonádét ivott; azt sem literszámra, csak egy — félpohárral, a barátság kedvéért. És sajátságos dolog! neki volt legnagyobb tekintélye és hitele a vendéglőben; a pincér az ő kabátját adta föl legelőször általános mozgósításkor (mikor t. i. a vendéglősnek be kellett csuknia az üzletet), sőt a mogorva tulajdonos egyedül neki emelte meg fejéhez nőtt házisapkáját. Költhettek a tekintély emelése végett koronákat a többiek, azért ő maradt az ur, mert mindig százkoronással fizetett. Volt ugyanis neki egy halhatatlan papírpénze, olyan mesebeli csodabankó; este ezzel fizette ki a limonádét, s másnap reggel, mikor betért a dohánytőzsdébe a trafikos szép lánya kedvéért, no meg szivarért, hozzápótolva az elköltött összeget, újra beváltotta papírpénzre azon ürüggyel, hogy nem szereti a sok aprópénzt. Este már újra bankót ropogtatott a pincér előtt, reggel pedig ismét egy csomó aprópénzt tett a trafikos asztalára. Ezt a csalafintaságot űzte hónapokon keresztül; a vendéglős gavallérembert, a trafikos takarékos gazdát látott benne; amaz neki adta volna hitelbe az egész vendéglőjét, emez hozzáadta a — leányát. De csakhamar megunta a tekintélyszerzés ezen módját. Három pincért ideggyógyintézetbe juttatott. Mert a hónap elejével csak ment a vendéglőben a váltás, de a hónap közepén, sőt vége felé már a korcsmárosnak is csak százkoronásai voltak, melyekkel tudvalevőleg ezreseket lehet váltani, nem pedig százkoronást. A hírhedt »pénzkirály« azonban rendületlenül hozta a nagy pénzt. A pincér remegve várta minden este, mert a tulajdonos őt vette elő az üzlet pangása miatt, ha nem tudott egy nap alatt százkorona-érő aprópénzt összegyűjteni. A pincérek egyesülete tehát testületileg kérte föl a »költőt«, hogy tagjaik kímélése érdekében vagy nagyobb vendéglőbe járjon, vagy tartson magánál — aprópénzt is. Ugy oldotta meg a problémát, mely elé állították, hogy sem vendéglőbe nem járt, sem aprópénzt nem hordott magával, még pedig azon egyszerű oknál fogva, mert megházasodott. A »költés« szenvedélye azonban vérében volt, nem tudott tőle szabadulni. Fölkarolta tehát a magyar »költés« szó nehezebb, de kevesebb pénzbe kerülő jelentését: elhatározta egy szép tavaszi reggelen, hogy versköltő lesz. Igen, igazi, valóságos, vérbeli költő. Tetszett már maga az elnevezés is. Hát még ami vele jár! A lapkiadók tárcákért zaklat-