Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-11-03 / 45. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1912. november 3. úgy állásánál, mint képzettségénél fogva óriási tekintélynek örvendett. Hogy az ilyen »tanítónak« a pap előtt sem volt valami auctoritása, az egészen érthető. Valamint az is, hogy nagyon is alárendelt közegnek tekintették, akivel szemben persze a bánásmód is amolyan »ad hominem«-féle volt, mely épen legjobban megfelelt. Csakhogy azóta sokat fordult a világ kereke, sok minden megváltozott azóta... még a tanítói állás is. A tanítói hivatást a legfontosabbak egyikének ismerték fel, mely nemcsak kulturát tud megalapozni békés időkben, de, mint Moltke elismeri, szedáni fényes diadalokat is tud szerezni; a tanító ennek meg- j felelőleg nemcsak okleveles, de egészen képzett, művelt ember lett. S az a fiatal tanító, aki a ma 14 tantárgyas : praeparandiájáról kikerül, ismeri a maga kultúrhivatását s tudja a maga társadalmi értékét. Csakhogy ez az érték nem mindenkor kapja meg méltatását és itt van a bajok egyik főoka. Meg kell hát becsülni a tanítót úgy hivatása, mint képzettsége után. Azt hiszem, ez lesz az első lépés a mostani zilált, áldatlan állapotok szanálásánál. Sajnos, a magyar nép még nem bir annyi kultúrérzékkel, hogy a tanítói hivatást értéke szerint méltányolni tudná s mivel az öregapjától csak úgy hallott beszélni, mint »a község szolgájáról«, ő maga sem igen akar tágítani ezen tradicíókból. S ha még azt is látja, hogy a község vezére, a pap is csak ugy félvállról veszi a tanítót, lehet-e csodálni ennek elkeseredését, elégületlenségét és sokszor igen keserű kifakadását, no meg azt, hogy a kontrának meg van a rekontrája! Amint az egyik nem becsüli a másikat, ugy a másik sem adja meg az egyiknek az őt méltán megillető tiszteletet. Kölcsönösen rombolják, sárba döntögetik egymás tekintélyét, miközben mindegyik az isteni nép kegyeit lesi s tőle vár igazolást. Lehetetlen helyzet. Pedig de sok eset van rá . . . A nyitraegerszegi eset igen sok tanulságot rejt magában papra, tanítóra nézve egyaránt, csak elfogulatlanul kell megítélni. Nem tartom komoly dolognak és igazság gyanánt egyáltalán nem acceptálhatom, hogy az egyiket hófehérre mossák s ugyanakkor a másikat egészen befeketítsék. Egyikben is másikban is hibának kellett lenni, mert nem lehet föltételeznünk, hogy egy művelt ember oknélkül beleugorjék a gyilkosságba. El kellett keseredve lennie az előzetes tapintatlan modor és bánásmód miatt. Megtanulhatjuk belőle legalább is azt a negatívumot, hogy hogyan nem kell, hogyan n em szabad ennek a két vezérlő faktornak együtt élniök. Ha csak fele vagy harmada is igaz azon pap és tanító közti háborúskodásnak, melyet a liberális lapok úgyszólván nap-nap után hoznak, már ez is túlontúl sok és aggodalomra késztető. Hogy ebből a helyzetből kigázoljunk, ismétlem, első dolgunk, hogy fiap és tanító kezdjük egyszer már megbecsülni egymást! A tanító legyen elismerve elsőrangú kulturtényezőnek, a társadalom, a haza oszlopának, a serdülő generációk nagy jótevőjének, akire tisztelettel és hálávál tekintsen a község, a város apraja-nagyja. De így tekintsen rá elsősorban a pap. Ne vegye leereszkedésnek, ha vele barátságba ereszkedik, mert se jegyző, se főbiró, se főispán és senki a világon nem olyan természetes és született barátja a papnak, mint a tanító, mert a tanító kollégája, munkatársa, jobbkeze, aki amennyire előmozdíthatja, ugyanynyira hátráltathatja is fontos működését. S viszont a tanító ismerje el a papot annak, a ki. Elsősorban lelki pásztora, azután elöljárója. No meg azt is, hogy a képzettsége is nagyobb az övénél. Ezeken a címeken a pap joggal elvárhatja tőle a tiszteletet, a megbecsülést. S ha mint ilyen itt-ott szól valamiért, ezt ne vegye »zsarnokoskodésnak« (pláne ha kellő tapintattal csinálja), hanem felülről jövő kötelességteljesítésnek. Persze van a kérdésnek anyagi oldala is, amiről azonban most bővebben nem akarok irni. Tagadhatatlan, mar megérzünk. A szentséges körmenet mindennap délután négy órakor kezdődik. Ekkor az Oltáriszentséget ernyő alatt a Rózsafüzér templomból a Grottába viszik. A szentség kivétele énekkel kezdődik s a körmenet megindul a következő sorrendben: elől viszik a keresztet, ezt nyomban követik a férfiak két sorban, égő gyertyával kezükben, majd az énekkar. Azután jönnek a lelkészek feketében és karingben közvetlen az Oltáriszentséget vivő pap előtt, ki mennyezet alatt lépdel. Körülötte az asszistencia és a lámpavivők. Majd két méternyi távolságban az Oltáriszentség fölött tartandó ernyőt hozza az illető, kit erre fölkérnek. A betegek a Rózsafűzértemplom mindkét oldalán állíttatnak föl hatalmas négyszögben. Ezek mögött a zarándokok óriási tömege foglal helyet. A körmenet élén menő férfiak, mikor a processió a térre ér, a templom előtt félkörben állanak föl. A papság szintén félkörben eléjük áll. A betegekhez megérkezve az Oltáriszentséget vivő pap elhagyja a mennyezetet és az ernyő alatt járva egyenkint megáldja a nagy négyszögben felállitott betegeket. Ezalatt egy pap kiáll a tér közepére és hatalmas imahangon előmbndja a könyörgéseket: Seigneur, nous vous adornus! Uram, mi imádunk Téged! A nagy tömeg lelkesen mondja vissza: Seigneur, nous vous adorons! A pap egymás után kiáltja a legszebb invocatiokat: Mére trés pure, priez pour nous! Megváltónk anyja, könyörögj érettünk! Seigneur, celui, que vous aimez est malade! Uram, akit szeretsz, beteg! Uram, add,, hog}' lássak! Uram, add, hogy halljak! Uram, add, hogy járjak! Uram, csak egy szóval mondjad és meggyógyulok! A legszentebb rózsafüzér Királynője, könyörögj éretnünk ! Drága jó lourdesi Szűz Anyánk! könyörögj érettünk! Notre-Dame de Lourdes, priez pour nous! Közbe-közbe énekelnek: Monstra te esse Matrem Sumat per te Mutasd meg, hogy anyám vagy. Majd mindenki Mózes módjára kiterjeszti a kezeit s igazán szívből éneklik: Könyörülj rajtam Uram! Hát ilyen imádságot én még nem hallottam. Ahogyan itt Lourdesben imádkoznak, az igazán égbetörő, az eget megostromló imádság. Minden idegent, ki először van Lourdesben, meglep ez az erőteljes imádkozás. Meglepett bennünket is. Három nap egymásután hallgattuk, de mind a .háromszor egy volt a gondolatunk: Itt lehetetlen, hogy csoda ne történjék! E nép kikényszeríti Istentől és a Szent Szűztől a csodát! És a kikényszerítés nem erőszakos mégse! Oly méltóságteljes, oly távol áll minden fanatizmustól, oly igazán az élő hitből fakadó! A hollandusok és a belgák voltak azok, kik így imádkoztak ottlétünkör. De így imádkozik minden zarándok. Ezt már Lourdes légköre hozza magával. Nagy ritkaság is ám, ha valaki úgy távozna Lourdesből, hogy csodát látott volna. Máshol, például nálunk Budapesten, napirenden vannak a betörések, gyilkosságok, sikkasztások, prostitúciók; Lourdesben a csodák vannak napirenden. Ez is Lourdes légköre. Ugy vágyódtam a csoda után! S amikor ezt a szivekig ható imádságot hallgattam, egész biztosra vettem, hogy lesz csoda. Pláne mikor az imádság ereje rapsodikusan fokozódott s e diadalmas kiáltásban tört ki ezrek ajkán: Hosanna, hosanna au Fils de Davrd! Szinte a szivünkben markoláztak, mikor hallottuk a hit e diadalmas kitörését: Hozsanna, hozsanna Dávid Fiának S a kikiáltó pap még jobban fokozza az ima erejét. Lendületes, erőteljes hangon kiáltja: Hosanna! Hosanna! Hosanna! S a lelkek hite visszhangoztatja még erőteljesebben: Hosanna! Hosanna! Hosanna!