Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-10-20 / 43. szám

VII. évfolyam. Pápa, 1912. október 20. 43. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: ZsilavT Sándor. Szerkesztőség: Hunyadi J.-u. 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Hódolat. Későn vettük biztos hírét, de annál repesőbb örömmel. Az egyesült ellenzék vezérkarát látja ma falai közt városunk! Élt már nagy napokat, főzött már haditerveket az egykor erős Pápa vízivára, de egy aggódó nemzet, s e nemzettel érző művelt világ várakozó tekintete, szorongó figyelme nem tapadt még reánk. 1912. október 20.-a történelmi napja városunknak. Pápa város nevét e mai nap odaiktatja a magyar történelem lapjára — nem a gyász, hanem a reménység eredő helyéül. Adja Isten, hogy .a mindent búsan béfödő, halálos, nehéz köd oszlása; a szebb jövendő hajnalhasadása; a magyar ég hajnalcsillagának kiragyogása fűződjék e névhez! Hódolunk előttetek nemzetünknek ragyogó csillagi! Kik Pápa piacán ma egybegyülétek, hazafi szívvel köszöntünk bennetek! Köszöntünk, magyar ellenzék ideális hőse: Apponyi Albert! Meghajtjuk zászlónkat előtted, nemzeti eszménk nemes harcosa: Andrássy Gyula! Fogadjátok lelkes üdvözletünk Sági Gyula, Désy Zoltán, Mezősy Béla. Barabás Béla, Palugyai Móric őrgróf, Beck Lajos, Földes Béla, Zichy Aladár, Huszár Károly, Szmrecsányi György, Sümegi Vilmos, Bakonyi Samu, s ti mindannyian legyetek üdvözölve, kiket tiszta honszeretet hozott ma közénk. Fogadja hódoló üdvözletünket és hálás köszönetünket Esterházy Pál gróf, kinek e mai napot elsősorban köszönhetjük! Kis érje áldás, kövesse siker nagy nemzeti missziótokat! ! Politika. Cseveghetünk a szobrászatról anélkül, hogy vésnénk, szobrászkodnánk; a politikáról, anélkül, hogy politizálnánk. — Egyszer, régen hatalmas, de meghajlott, ősz férfiúval ülök padon egy gyógyfürdő csendes, árnyékos zugában. Fél szemmel rápislantok. Mintha az óvilág egyik patriarchája volna. Botjára hajolva ül — magába, múltjába mélyedve az öreg úr. Az én szemem meg napsugaras lombok között jár — életről, örömről, jövőről, boldogságról zengő madárdalt hallgatok. Felrezzenek, szomszédom mély basszusán beszélni kezd. Az ön kollégái politizálnak, azért nem keresem fel többé őket — szólt bevezetés nélkül hozzám, kit sohasem látott, sem azelőtt, sem azután. Hát oly nagy bűn az, uram, kérdezem. Bűn, bűn, legalább is kegyetlen dolog. Miért miértse, s az öreg úr önfeledten belemelegszik. Szövet, szövet az, öcsém, a legtöbbször nem hogy felruházzák, hanem hogy megfojtsák vele milliók életét. Pedig maga is oly szövet, melynek szálait eleven inak, rostok, idegek, véredények alkotják, ezeket pedig lélek, népek, nemzetek lelke tartja össze. Tudomány!? Nem tudomány, élet az, öcsém, irányitása, élete a társaságba, államba tömörült embernek. Nagy szive, nagy esze, szóval nagy lelke legyen annak, ki első sorban van hivatva ez eleven szövet tovább szövésére. Tudomány nem elég, mesterművész legyen az, ki a hideg tudást milliók meleg, harmonikus életévé varázsolja. Ezért nem szeretem, lássa, a politikai dilettánsokat, sem a fejérasztal melletti kontárkodást. Úgy érzem, mintha ollót csettegetnének egy-egy eleven rost felett. No meg azért sem, mert eszembe jut, hogy mily kevés a szövője s mily sok a szabója, szabdalója ennek az érző, élő szövetnek. Vagy eszük, vagy szivük, vagy türelmük, lelki erejük nincs a munkához. Metélnek, szabdalnak, nem törődve azzal, hogy eleven sejteket ölnek ki az állam organizmusából, hogy ezrek létezését zúzzák össze, milliók szerencséjét ássák alá. Önhatalmukért lesznek vérszopó hiénák . . . Keserű háborgás rázta meg az öreg TÁRCA. Útra készen. Utadon jártam: utamat állták, Mérges kigyók mindegyre martak, De Te, Uram, kebledre vontál, Vérző sebem meg betakartad. Vállamra tetted édes terhed, — Hisz' nincsen könnyebb a keresztnél, — De midőn láttad, roskad a térdem, Mosolygó arccal Simonom lettél. Fejemre nyomtad koronádat, Nádszálat adtál balkezembe, És megindultunk csendes-szótlan Egy hosszú útra felövezve. A könnyem csorgott két szememből, A sok tövis fejembe vágott — Menjünk, Uram, menjünk tovább csak: Igy győzted meg Te a világot . . . Tomor Árkád. A magyarok nemzeti zarándoklata az 1912. év nyarán. — Irta: P. Hédii Jeromos. — VI. Lourdes. Aug. 2-án reggel 6-kor már benn ül~tünk a különvonat kupéiban. Elhagytuk a remek fekvésű Marseillet. A Notre-Dame-dela-Gardet két kerülőnél láttuk még. Lassankint a tenger is eltűnt szemeink elől. Franciaország belsejébe törtettünk. Az útvonal mentén kedves vidék terült el, de itt nem láttam az agriculturának azt a buja termelő erejét, mint Olaszországnak átutazott részében. Útközben semmi különös dolog nem történt. Egyet azonban tanulhattunk. Hogyan kell a jó ügyért hasznosan lelkesedni. A fővárosi sajtóegyesület hölgybizottságának alelnöknője ugyanis végigjárta a kupékat és gyűjtött a katolikus magyar sajtóra. A gyűjtés nagyon szép eredménnyel járt. Ebéd idejére Narbonne állomásra érkeztünk meg. Kiszálltunk s elleptük az állomás éttermeit. Az ebéd nem közelitette meg az eddigieket, de azért élvezhető volt. Ebéd után azonnal tovább utaztunk. Kedélyesen telt az idő egész vacsoráig. A vacsorát az egyik állomáson ugy adogatták be az ablakokon. Mindegyikünk kapott egy hatalmas iskátulyát a melyben bőven volt eledel. Pecsenye, buci, sajt, gyümölcs, vörösbor, viz, tányér, pohár, kés, villa, dugóhuzó mind ebbe a dobozba volt bevarázsolva. Egyikünk se győzte elfogyasztani az ennivalót. A miért is a megállóhelyeken egymásután adogattuk le a maradékokat a vasutasoknak, akik nagy örömmel fogadták a bőséges elemózsiát. Még meg is éljeneztek bennünket, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. Vacsora után elcsendesedtünk. Ugylátszik mindenkit az a gondolat foglalkoztatott, hogy nemsokára szent földre lépünk s talán — szemtanúi leszünk Isten kegyelméből olyan eseményeknek, melyekre a hitetlen világ csak a fejét csóválja. Az öröm, a kíváncsiság,