Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-10-13 / 42. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1912. október 13. Miklós: Törökország beteg, haldokló test; öröke Orosz- és Angolországra vár. Valóban Nagy Péter óta hol kelet, ma Kina, hol a Balkán felé sandit a ravasz orosz politika szeme. Most is mig farizeus módon békéltető szerepet vitet monarchiánkkal, fegyverbe állítja a négy királyokat és hadat üzentet velük. Nélküle Montenegro, kinek nyakára 76-ban rátette a török kését, mozdulni sem merne és birna. Mig igy ügyesen békét hirdet Oroszország, addig készül is a harcra a nagybeteg Törökország s esetleges pártfogói ellen. Ha pedig a tüzcsóvát beleveti a puskaporos Balkánba, akkor nem is fogja tétlenül nézni a dolgok folyását. Nem veti oda sem szövetséges vérrokonait a betegségében is félelmes török oroszlán karmainak; továbbá vágyai netovábbját, a Feketetenger kapuját, Bosporust sem hagyja — már legalább a maga részére — füstbe menni. Viszont arra is el lehetünk készülve, hogy a világ legelszántabb katonájának, a töröknek, méltó vezérei is találkoznak. Lesznek plevnai hősei, Enver bey-jei. Azt is tudjuk, hogy a török az angol, orosz érdekkör elől a némethez és ennek szövetségéhez, monarchiához menekül. Ilyenformán pedig alighanem megismétlődik Hunyadi hosszú hadjárata, magyar vérből is fakadnak piros rózsák Balkán görbe hegyeinek napos oldalain. És így az egymást halálra sebzett, két testvérnép, mint két tragikus hős, egymás karjába borulhat. Csak az a baj, hogy alighanem későn! Igaz, már korábban felismertük egymást, de már akkor halálra voltunk sebezve. Tökölyi óta emigránsaik török földön leltek rokoni fogadásra. A szultán két izben is kardjára ütött menekültjeink érdekében. Meleg rokoni szeretettel ünnepeltük Plevna csodálatos hősét, miért aztán harminc visszakapott corvin-codex lett a jutalmunk. Az utóbbi időben érdekösszeköttetésbe is kerültünk egymással. Az összes villamosüzemeket a Ganz-gyár vezette be Konstantinápolyba, kereskedelmileg is közeledtünk. De ez mind kevés, elégnek pedig épen nem elég, nemcsak a mult bűneinek helyrehozására, hanem a legkisebb jóakarat kimutatására is. Igaz, meg van kötözve kezünk, mi önállóan nem cselekedhetünk. Pedig fellendülő iparunknak, kereskedelmünknek hatalmas piaca nyilhatnék a rokon dél felé. Ha pedig tönkreteszik Törökországot, tönkreteszik vele a mi jövőnket is: hatalmas szláv-gyürüt fonnak körénk, mely egyre rémesebben megfojtással fenyeget. Önálló, nemzeti hadsereg, nemzeti hadvezérrel kell a török ellen — mondotta Zrinyi harmadfél századdal ezelőtt. Ugyanaz kellene, csakhogy nem a török ellen, hanem a török és önmagunk mellett harmadfél századdal utóbb! Ez kellett volna és kölcsönös, komoly közeledés! Az nagy fölyhő itt szakadt le szegény hazánkban, itt is viharzott, itt csitult el. Kétszer — illetőleg Isten tudja, hányszor — a magyar, utoljára pedig a lengyel vitézségen törött meg Bécs elfoglalása. Meg is fizetett érte, Bécs mindakettőnknek! Bécs ostroma a határpont. Addig tart a török birodalom születése, vajúdása, kialakulása, onnan kezdődik lassú haldoklása. Valóban mintha csupán eszköz volna a Végzet kezében! Jaj, török, néked, haragom vesszejének! Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek. Mondja a kard és a lant halhatatlan hőse, a költő Zrinyi. Az ő sasszeme meglátta a török birodalom eredendő bűnét, meglátta a harcratermettség mellett is — a vallásban és az államalkotásban rejlő hasadékokat. Látta és megjósolta, hogy a mohamedanizmus a társadalom, a kultúra kifejlését gátolja meg; az államnak saját kardjával, hadseregével szemben való tehetetlensége pedig az állami élet gyökérzetét támadja s őrli meg. Zrinyi diagnózisa áll. A török birodalom belső bomlása három század óta egyre folyamatban van. A török birodalomnak folyton trónvillongásokkal, katonai forrodalmakkal kell küzdenie. Ősi vallása pedig megbénítja a haladást: áthidalhatatlan űrt teremt a konzervatív és a modern elemek között. Azért merte oly dölyfös gőggel szemébe vágni a magas portának a mindenek oroszok büszke cárja, I. szorítani a politikai térről, mégis félrevonultak a haza sorsán aggódó lelkek, s tisztelettel hajoltak meg az értelem és becsület uralma előtt. Mert a becsületnek, az igazságszeretetnek megtestesülése volt. Jókai Mór egy történetet igy lejez be: Ezt én Deák Ferenctől hallottam, tehát: igaz. Érezvén önbecsét, semmiféle kitüntetést el nem fogadott. Még a kiegyezés nagy munkája után is elhárította magától uralkodójának jutalmazó kezét. — A természet rendje szerint őfelsége tovább él, mint én; azt akarom, hogy mikor meghalok, elmondhassa: Deák Ferenc becsületes ember volt. Nagy volt, ha nem is nagyságolták; élete végéig megmaradt egyszerű tekintetes urnák. Egyszerűsége miatt szerette meg Arany János, emiatt kedvelte őt meg Arany. Terhére is volt, ha valahol ki akarták apró figyelmességekkel tüntetni; ilyenkor egy-egy kedélyes tréfával ütötte el a dolgot. Egyszer egy barátja meghívta vacsorára, ahol minden áron a zalai bölcset akarták hallani. Oly sűrűn halljuk-ozott már az egybegyűlt vendégsereg, hogy Deák, akinek épen nem tetszett e dolog, végre is fölállott s elkezdte komoly arccal: — Uram, uram, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Szalmássy Gáspár uram, kedves barátunk és vendéglátónk, szállok az urnák! — Állok elébe! hangzott a szokásos válasz, a vendégek pedig feszült csöndben várták a nagy Deák bölcs szavait. A haza bölcse pedig átvágva a páthoszból a száraz hangba, csak ennyit mondott: — Figyelmeztetni óhajtottam, hogy elfogyott a vörös bor . . . Vezető szerepét szerénységből úgy magyarázta, hogy az út keskeny volta miatt egy embernek lehetett csak elölhaladni, s a sors véletlenül úgy akará, hogy épen ő jusson előre. De ha elvállalta a zászló vitelét, azon is volt, hogy azt diadalra juttassa. Ismerte a magyar nép természetét, bizott kitartásában, szívósságában. Mikor a provizórium napjaiban egy osztrák igy fenyegetődzött előtte: »Puhára főzzük majd a magyart,« — Deák mosolyogva felelte: — Tudja meg az ur, hogy a magyar ember természete olyan, mint a tojásé: mentől tovább fői, annál keményebb lesz. Egy előkelő németnek pedig, ki a megadásról beszélt előtte, ezt a kérdést tette föl: — Ha az orvos azt mondaná önnek, elélhet még egy darabig, de meghalhat ma is, mit tenne ? — Élnék, ameddig lehet. — No hát mi is megpróbáljuk: élni mindaddig, míg lehet. Tréfás, vig kedélyű ember volt a társaságban, nagyon sok adomát tulajdonítanak neki. Ismert szerénysége még ezeket is eltagadta volna, ha igazságérzete engedi. — Sok anekdotát tulajdonítanak nekem, mondta egy izben. Csakhogy úgy vagyok velük, mint a budai keserüvizzel, melyet Deák Ferenc-viznek hívnak: se nem enyim, se nem élek vele. A halálát megelőző télen kemény hideg járta. — Sajnálnám, mondá barátainak, ha épen most találnék meghalni. Valószínűleg sokan kisérnének és megfáznának ebben a nagy hidegben. Gyöngédsége, figyelmessége még ekkor is másokért aggódott. Pedig úgy történt, ahogyan »valószinű«-nek tartotta: kemény hidegben a gyászolók százezre kisérte ki a kerepesi temetőbe, hogy fölmelegedjék, önzetlen hazaszeretetre buzduljon a zalai bölcs teteménél.