Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-09-29 / 40. szám

9 PÁPA ÉS VIDÉKE 1912. szeptember 29. dalműnk megrothasztóira, a jövő nemzedékek megrontóira pazaroltuk kincsünk ! Fáztunk, dideregtünk tőle, mert klerikálisnak gúnyolták. Magára hagytuk, pedig mi voltunk a gyávák: elitéltük, mint bélpoklost kerültük látatlanul. A kis lelkűek rettegtek tőle bátor hangjáért, a vakmerők ócsárolták józan mérsékletéért. Hallom, látom, ma is mint végeznék ki sokan egy megsemmisítő kézlegyintéssel, pittyelő ítélettel: »nem áll jól neki (t. i. az Alkotmánynak) az ellenzékieskedés«. Mintha bizony mameluk lett volna valaha csak egy pillanatra is! Mint klerikális laptól sokan irtóznak tőle még ma is, mintha bizony nem őrizte volna meg függetlenségét a legnehezebb időben is fölfelé és lefelé egyaránt; mintha bizony próbálta volna a feketét fehérre mosni; s mintha nem lett volna erkölcsi bátorsága, ha jóakaratból túllőtt a célon, férfiasan viszszavonni azt. Sokan vad fanatizmussal vádolták meg, mely beköti szemét politikai ellenfelei és a más vallásúak igaza előtt. De nem cáfolta-e meg a tudatlanság vagy az izzó gyűlölség e vádját tárgyilagos eljárása, mikor egyedül volt lelke igazat mondani, bár zsidó ügyéről volt szó! És nem mutatta-e ki feddhetetségét, mikor erélyesen visszautasította az igazmondásáért felajánlott, ezrekre menő jutalmat! Nem szándékoztunk rendszeres védelmet dörgeni el ezen lap mellett, nincs is szüksége rá, csak rokon lelkünk vonzalma ragadta el tollúnk! Tudják, kedves olvasóink, sokszor volt lapunk »Alkotmányfiók«. Mi nem rázzuk le, nem is resteljük e vádat, sőt arra kérjük kedves olvasóinkat, ha a fiókát befogadják, ne zárják be ajtajukat szülője előtt se! Ha szegényes volt a múltban, merem állítani, ma már kiállja a versenyt minden laptársával érdekességben, elevenségben, sőt három kivételével, terjedelemben is. A szelleme, célja pedig ma is: romlott hazánknak szívben, vérbeli újhödása a valláserkölcsiség örök elvei szerint! Ha óhajtjuk e megújhodást, feltámadást, kövessük is a zászlóhordozój át! A Magyarhoni Egyet. Ev. Egyház Gyámintézetének közgyűlése. Az emberi lélek, az emberi szív legmagasztosabb érzelmeit, az igaz, őszinte krisztusi tanitáson alapuló felebaráti szeretetet, az igaz humanizmust láttuk megnyilatkozni az evangélikus egyház gyámintézetének közgyűlésén. Láttunk önként megnyilatkozni nemes sziveket, amikor filléreikkel, aranyaikkal -—kitől mennyi tellett — odajárultak a humanizmus oltárához, hogy lerójják krisztusi kötelmüket. Nem tudtuk, mit bámuljunk inkább! Azt a példás összetartást-e, mely ev. testvéreinket tiszteletet gerjesztő módon kapcsolja egybe, vagy a nemes áldozatkészségnek azt a felemelő versenyét-e, melyből öregje-ifja, apraja-nagyja oly dicséretes módon kivette részét. Az egész Európára kiterjedő, hatalmas intézményt nálunk Székács József, költőpüspök lángbuzgalma teremtette meg, azzal a célzattal, hogy a szegényebb egyházakat, iskolákat tűrhető állapotba juttassák. E nemes, kulturális célhoz csatlakozott ma már a szegényebb hitsorsaik támogatása is. Az istentisztelet, közművelődés, felebarátszeretet hármas szent célját szolgálta fényesen a pápai gyülekezés is. Az ünnepség e hó 21.-én este 7 órakor kezdődött. Ezen esti istentiszteleten Révész János nagybányai lelkész mondott magas szárnyalású beszédet, Baldauf Gusztáv pedig remek szólójával gyönyörködtette a hivő közönséget. A több sikerült számból álló esti program-mot Gyurátz püspök megható imája zárta be. A közgyűlés vasárnap délelőtt ünnepélyes istentisztelettel kezdődött, melyet Baldauf Gusztáv végzett. A gyűlés főpontja Scholtz Gusztáv püspöknek, a magyarhoni gyámintézet elnökének mély meggyőződésű, pozitív hitet sugárzó beszéde volt. Érdekes históriai visszapillantással számolt be az elmúlt évi eredményes működésről. A gyűlés poézisét Káldy Margit bájos szólója adta meg. Tisztán csengő, gyönyörű szopránján Szentgyörgyi Sándor alkalmi kompozícióját énekelte. A gyűlésen tisztelgett a ref. testvéregyház Németh István egyházk. főjegyző vezetésével. Lerótták továbbá hódoló tiszteletüket s meghozták szeretetük becses adóját városunk összes ev. egyesületei. Ugyancsak ez alkalommal számoltak be a különböző kerületek esperesei kerületeik ez irányú dult. Beszálltam tehát jegy nélkül, annál is inkább, mert a kalauzok kiabálták, hogy jegy nélkül is be lehet szállni. Nem is lett volna semmi baj, ha a revizorok nem jöttek volna a nyakunkra. Szörnyű lelkiismeretességüknek ketten áldozatai is lettünk, mert Sopronban kitessékeltek bennünket egész udvariasan, de azért önszántunkból szálltunk ki a kényelmes első osztályú szakaszból, a kényszerítő körülmények meglehetős kellemetlen hatása alatt. A soproni állomásról kertek alatt gyönyörűen megléptünk. A szomorú sorsom hű osztályosát nem merem megnevezni, mert szigorúan megtiltotta. Szakadó esőben kapaszkodtunk fel egy villanyosra. Okulva a történteken, rögtön megváltottuk a jegyünket és csak azután mertünk a kocsi belsejében megtelepedni. Elszakadtunk tehát a zarándokcsapattól. Reggelizés után neki feküdtünk a menetrend böngészésének, de sehogy sem tudtunk végleges megállapodásra jutni. Végre is kimentünk az állomásra, ahol nem kis meglepetésünkre azzal a kellemetlen hirrel kedveskedtek, hogy csak három óra múlva mehetünk tovább. Egymásra néztünk és türelmesen bevártuk a három órát. Alighogy betelepedtünk a vonatunkba, a kalauz azzal örvendeztetett meg bennünket, hogy ma már csak Münsdorfig mehetünk, ahonnét csak reggel indul a máriacelli vonat. Azonban azt a jó tanácsot adta, ha mindenáron még ma Máriacellbe akarunk jutni, akkor menjünk át Solenauba, ahonnét délután 1 ó. 30 perckor indul egy vonat Máriacell felé. Majd bőrig áztunk, de azért megtettük az utat gyalog a szomszéd állomásig. Onnét 20—30 filléres jegyekkel hol előre, hol vissza hoztak bennünket folytonos átszállásolással, mig végre ráakadtunk a rendes vonatunkra, amely Szt. Pöltenig szállított bennünket, ahonnét alig háromnegyed órai várakozás után a máriacelli villanyosba szálltunk. Mire azonban ennyire jutottunk, addigra erősen kezdett esteledni és így a csodás szép hosszú útból menet nem láttunk semmit. Kilenc óra után érkeztünk meg Máriacellbe, ahol először is szállás után néztünk. Kaptunk is. Lefekvés előtt elhatároztuk, hogy reggel idejében elvégezzük gyónásunkat. Ennyi sok viszontagság után csakhamar elaludtunk. Reggel első utunk a templomba vezetett. Amint beléptem, úgy éreztem magamat, mintha szép hazámban volnék. Nem éreztem idegennek azt a helyet, ahol Magyarország Nagyasszonya, Pátronája fogadja hűséges magyarjainak hódolatát magyar királyok által épített remek kivitelű templomban. Otthon éreztem magamat. Magyar arcokat láttam mindenfelé. Magyar ének csendült lel az ajkakon. Magyar nyelven szállt az ima Annak trónusához, akinek védőszárnyaira, pártfogására sokkal nagyobb mértékben szüksége van e sokat hányatott nemzetnek ma, mint volt valaha. Csillagtalan éj. Sötét jelen. Reménytelen a jövő, ha nem segíted népedet, ha nem nyújtod feléje védő szárnyadat Magyarok Nagyasszonya. A Te magyar néped, nézd, hogy bolyong. Csillagtalan éjben, örvényző habokban. Térdreborultam a kegyelem oltára előtt. Feledve a küzdésteljes, hitközönyös, szürke hétköznapi életet, imára kulcsolódtak kezeim és első imám hazámért szólt: »Fájdalmas szavával kiált ma az ország Magyarok Asszonya! Szűz Mária hozzád! Óh hallgas szavára! Mentsd ki az örvényből, tátongó Mert napjai a Te segítséged nélkül [mélységből, Meg vannak számlálva«. Körülnéztem és úgy tűnt fel a templom nekem, mint a Krisztus idejebeli jeruzsálemi tó, amelyről azt tartották, hogy abba, — amikor zajlani kezd — a legelső beteget belemártják: meggyógyul. Százan és ezren voltak a partjain messze idegenből és