Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-08-18 / 34. szám

VII. évfolyam. Pápa, 1912. augusztus 18. 34. szám. PÁPA ÉS DÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár; Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Deák Ferenc-u. 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési-i és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint StlSfcn Ernő könyvnyomdája. Szent István napján. Nemzeti életünk minden vörösbetüs napja meleg, sőt izzó hangulatu. Temperamentumos nemzet vagyunk. Gyúlékony lelkünkből időközönként ki-kitör a lelkesedés tüze. Igaz, hogy ezek a kitörések nem erőmegvillanások, még kevésbbé eredményes nekilendülések. Nem. Ezek igen közönséges görögtüzek, legjobb esetban szalmalángok. Van azonban egy ünnepünk, amelyet hideg, előkelő eleganciával, angolos flegmával csinálunk végig. Szent István napját értem. Van ezen is fény, pompa, ragyogás, aranysujtásos menték, csak a szív, a lélek nem tud arról, hogy ünnepelünk. Igen, mert ez az ünnep nem a lelkünkből kívánkozik ki, hiszen mi azzal a korral, de különösen annak legnagyobb alakjával, Szent Istvánnal semmiféle szellemi közösségben sem vagyunk. Csak így hozza ezt magával az illem s a — törvénykönyv. Oly keservesen tudunk mi panaszkodni nemzeti életünk hervadásáról. Följajdulunk, mikor itt is, ott is künt egyegy újabb seb, föltűnik a bomlás egyegy újabb szimptómája. Az élet szeizmográfja, a sajtó, minduntalan veszedelmes hullámzást, egy-egy végzetessé válható elcsuszamlást jelez az alsó rétegekben. Csütörtököt mondott politikánk, amelynek ügyességében, célra vezetőségében föltétlenül bíztunk. Úgy számítottunk, hogy magunkra nézve kasszálunk mindenféle korlátot — erkölcs, vallás, munka — s az ezekben rejlő nyers erővel lekötjük az alsóbb rétegeket. Nem gondoltuk, hogy az a bomlás, a melyben mi kéjelegtünk, tovább terjedhet lefelé, inficiálhatja s így alááshatja, aláaknázhatja egész nemzeti létünket. Megroppant gerinccel, veszniinduló középosztállyal, hermetice elzárkózó arisztokraciával, elanyagiasodott, lehetetlen, immorális irányba terelt néposztállyal ábrándozunk mi egy másik ezredévről. Pedig hogy tolakodik elénk a történelem, hogy kijózanitson. Hányszor súgja fülünkbe a jelen, hogy nemcsak száz évvel ezelőtt volt igaz, ma is áll, hogy erős erkölcsi alap nélkül »Róma ledől s rabigába görnyed.« Mikor az atheizmus, a materializmus levegő után kapkod, mikor világos fejek, tanúit, igazán művelt lelkek mind sűrűbben látják meg az Istent, még pedig nem a morális szükség, hanem a csupasz, száraz, objektív igazság szemüvegén keresztül, akkor rúgjuk ki mi magunk alól a Szent István nyújtotta alapot. Amig a Szent István-napi ünnnep nem a szívek kivirágzása lesz, amig az ő szelleme csak visszajáró lélek lesz, addig borús lesz a magyar ég, addig tovább terjed a bomlás s mi biztos léptekkel megyünk a nagy sír felé. Y B ú e s u. Irta: Béri Zsigmond. Nehéz szívvel jöttem ide hét évvel ezelőtt . . . Most oda megyek, ahonnan ide helyeztek. Nehéz volt ide jönnöm, de nehezebb, még fájdalmasabb visszamennem ! Sohasem hittem, hogy igy megszeressem ezt a várost. Fiatal voltam, nem egészen huszonöt éves, mikor ide kerültem. Örültem a fiatalságnak, örültem az életnek. A lelkem tele volt dalos álmokkal, bizalommal, tűzzel, szeretettel, tiszta, szeplőtlen, hófehér idealizmussal. Új, szokatlan, az én lelkivilágomhoz képest merőben idegen viszonyok közé jutottam. Egy felekezeti gyűlölségtől égő, széttagolt társadalmat találtam, ahol szüntelenül tűzhányók fölött jár az ember. Ahol a lelkekre nehezedő ideges feszültségben sohasem lehet tudni, mikor pattanik ki az a tüzes, veszedelmes szikra, amelytől elhamvad minden érték, romba dől évtizedek fáradságos, verejtékes munkája, a jobbérzésüek nehezen felépített, büszke alkotása. Mert alkotni csak a szeretet tud. A gyűlölet rombol. A rombolást sohasem szerettem. Az alkotáshoz meg nem éreztem magamban sem elég erőt, sem hivatottságot. Amig a felekezeti viszálykodás csak apró személyi torzsalkodásra szorítkozott, tétlen szemlélője voltam ez eseményeknek. De amikor már nagy, elvi kérdések merültek fel, úgy éreztem, hogy ebben a harcban becsületbeli kötelessége résztvenni minden önérzetes, öntudatos katolikusnak. De hogyan ? Néma gyereknek az édesanyja se érti a szavát. Szükség volt valamire, aminek segítségével hangot adhatunk vágyainknak, szárnyakat kölcsönözhetünk törekvéseinknek. Szószólóra volt szükségünk, aki büszkén, önérzetesen hirdeti a mi nagy, szent igazságainkat! így született meg a »Pápa és Vidéke«. Első sorban a megtámadott katolicizmus védelmét tüztük ki célul. De mindjárt a lap megalapításakor kimondottuk, hogy más vallásuakat vallásuk miatt nem támadunk. Nem a zavarosban akarunk halászni, hanem a város békéjét akarjuk biztosítani. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a katolicizmus minden téren visszakapja az őt megillető jogokat. Ha a város abszolút többségét alkotó katolicizmus mindenütt, tehát a városházán is érvényesítheti a maga nagy erejét. Nem a többi felekezet rovására, hanem az osztó igazság szellemében! De ehhez erös táborra van szükség. Ha mindenki külön uton halad, ha mindenki vezér akar lenni, ha senki sem ismer pártfegyelmet, hiábavaló, meddő lesz a mi küzdelmünk. Csak