Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-01-21 / 4. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 január 21. lávától izzó tűzhányónak a csúcsára akarta tűzni a keresztet! Megváltó hivatásának tudata egy pi'lanatra sem homályosodott el lelkében. Mert élt benne a Krisztus lelke, segítette a Krisztus ereje s az elbukástól megóvta, fe'emelte a Krisztus keresztje ! S egyszer csak megkondultak az elnémult harangok. Nem a feltámadást hirdető, napfényes húsvéti harangszó, csak az öntudatra ébredt, hatalmas erejét érző magyar katho'icizmus harsány csatakiá'tása. A diadalmas jövő első zengő akkordja, a feltámadás első biztató hajnalpirja. A magyar katho'icizmus nagy Mózese pedig megtért őseihez. Nem vezethette be népét az igéret földjére, de megmutatta az odavezető utat! Ne csak szivünkben állítsunk neki örök emléket. Ércből, vagy márványból állítsunk szobrot a Zichy-tetnplomban! Hadd hirdesse az a szobor a fe'támadott, újraéledt magyar Éatholicizmus örök háláját, izzó szeretetét, köteles hódolatát az elköltözött nagy vezér iránt. Mert töméntelen lekötött energia szabadult föl az ő működése nyomán s hogy Magyarországon ma már nemcsak kezüket mosó Pilátusok és hitüket titokban meg valló Nikodemusok szaladgálnak, hanem Krisztusért meghalni is kész Pálok is küzdenek, az a magyar katholicizmus ősz zászlótartójának elvitázhatatlan, örök, hervadhatatlan dicsőségé. »Vandal hithirdetők. « Néhány megjegyzés egy közkeletű hazugságra. Vandal hithirdetők, a magyar géniuszt nem ismerő, idegen érzésű, gondolkozású emberek lepték el ezt a szerencsétlen országot s pusztították cl a nemzeti lélek hű kifejezőjének, a pogányságnak összes emlékeit. S azért tették mindezt, hogy ráoktrojálhassák népünkre az ő idegen világnézetüket, műveltségüket, mely aztán meg is fojtotta a mi pogány kultúránkat. Különösen örök kár pogány költészetünk barbár megsemmisítése. S mindezt a nemzeti multunk- j ban oly szomorú nevezetességévé lett szoknyapolitika okozta. A jelen esetben szent István idegen származású neje, Gizella zúdította e nemzeti csapást nyakunkba az ő kedves idegen papjaival. így és hasonlóképen irnak bizonyos irány/atos lapok, könyvek; ekképen keseregnek uri emberek. Lássuk, mi igaz belőle! Pogány kultura! Dgyan micsoda kulturája lehetett annak a pogány népnek, melynek rendes foglalkozását a pásztorkodás mellett a szilaj harcok, rablás, fosztogatás alkották ? Arra sincsenek kézzelfogható bizonyítékaink, volt-e egyáltalán költészetünk. Azok az emlékek, mikből pogánykori költészetünkre következtetnek, nagyon gyanús eredetűek. A szaktudósok sem tudják megmondani, vájjon germán vagy magyar mondák-e. De tegyük fel, hogy volt pogány költészetünk, hibául róhatjuk-e fel azért a szegény misszionáriusoknak, ha a legújabban keletkezett és kultivált tudományokat, népismerettanokat nem ismerték? Minden kort az illető kornak szemüvegén át kell nézni! Ha így tekintjük a hithirdetés korát, akkor ugyan nem csodálkozunk azon, ha nem gyűjtögették kultúrpalotákba a pogánykornak, a harcok világának ékes lószerszámait, díszes fegyvereit. Valamint azon sem ütődünk meg, ha nem előzték meg korukat nyolc századdal s nem gyűjtögették folyóiratokban s nem tudom milyen kiadásokban a lehet — hogyvolt népköltészetnek alkotásait. De ha ők össze is gyűjtötték volna a pogánykorok emlékeit, elpusztultak volna a tatárok, törökök, németek kezében. Nein pusztult-e el a keresztény középkor, a magyar renaissance, a hires Korvin-könyvtár annyi és annyi becses emléke? Milyen nagyfokú lélektani ismeretük lehet azoknak, kik így beszélnek, kik — ha lehettek is pogányemlékeink s ha szokat el is pusztították volna idegen nemzetségü hithirdetőink — mindezt nem tudnák megérteni az egymástól oly idegen világnézeteknek: a pogányságnak és kereszténységnek, a makacs babonának éy'Krisztus világosságának összeütközéséből! A reformáció csak közelebb esik a katholicizmushoz, mégis — a magyar művészettörténet kárára — mily keményen állást foglaltak a passiós és egyéb színjátékok, iskolai drámák, Máriáról, szentjeinkről szóló énekeink ellen. És mégÖrvendve szolt: »Jövel, hűséges szolgám, Betöltőd hivatásod oda lent, — Egész emhrr valál a munka térin És lelked, mint az angyal, tiszta, szent!« Mi volt nagyobb?! Hited, vagy homzerelmed?... Mindkettő, mint a tenger vize — mély; Hited nekünk világító torony volt, Ingó hajónknak biz os, drága cél . . . És honszerelmed?... Megdobban a szívünk, Hisz a legszebb kitüntetés — tiéd! Mit csak a legjobb honfik nyertek akkor, Te is szívtad a börtönök legét. Böriön lett bére nagy honszerelmednek, Mert ez szived mélyén vert gyökeret; Utad a bár virágot hint a végzet,— Us alkotmányunk megvédelmezed. Önkény hatalma rangod elvehette, De nem foszthatta meg mély, nagy hited: Hogy felkel új életre még e nemzet És győz a jog majd az önkény felett. De nékünk, magyar katholikusoknak Mindenünk voltál győzelmes vezér! . . . Enyészet nem hervaszthat el... csak tested, De leiked itt köztünk örökre él. Nagv műveidben élsz tovább hazánkban És orködőnk léssz síron túl tovább . . . Az Isten is azért küldött mihozzánk. Hogy általad hallassa szent szavát. Minden az elmúlásé itt a földön . . . Ó, hogy te ezt mégis elkerülöd ! — Diadal volt itt minden aikotásorl, Nagy tetteidben . z zeng, zúg feléd. S bár gyászt hozott hazánkra távozásod, De szellemed tovább ihlet, vezet. Eszméd gyújt, akaratod tettre sarkal Es fényözön le.-z ránk mindig — Neved. Fény lesz Neved, nagy szellemed hazánkon, És abban fürdik hálás m mzeted, JVlert küldetésed ez megértni tudja S fenkölt példádból nyer új életet. És nem szűnünk meg hálát adni égnek, Hogy s/ived, míg vert, miénk vala. . . . O, őrködj ott fenn Isten oldalánál Hitünk felett, népünk őrangyala! Szelényi József. A BÚÜDOSÓK— Irta: Kincs István. — (Folytatás). II. A napok multak. Eperjesen nem történt semmi Azaz, hogy sok is történt. Csak Medveczky Krisztina nem tudott semmiről: az ő házát őrizet alatt tartották. Dehogy tudta, mit jelent az, hogy március 22-én virradóra pergő dobszó mUlett haladt el ablaka alatt egy c.-apat: új elitélteket vittek a kínpadra, új áldozatokat a vesztőhelyre. Mire a nap tölkelt, arra már vége volt mindennek. Kivégezték Keczer Gábort, Sá.ossy Mái tont, Fleischhacker Györgyöt, a régi városMrót, Schönleher György és Medveczky Sámuel volt városi tanác.-osokaé Oh, ha azt Krisztina tudta volna! Megtudta különben nemsokára. Hírül hozták neki a poroszlók, kik Medveczky Sámuel minden agyon át, mint bitang ószágot a fő ö v yszék nevében elkobozták. Egy jajkiáltás és szegény özvegy elterült a földön. Mikor magához tért, sötét volt körülötte; megborzadt, mintha hideg járná át minden tagját. — Hol vagyok? — kérdezte magától. A feleletet megadták a ^csillagok, melyek bánatos részvéttel tekintettek le rája onnan a magas égboltozatról. Hogyan ? Hát ő az utcán volna ? És gyermeke? Egyetlen magzatja? Kínos nyöszörgés ütötte meg fülét. Mint valami sebzett tigris kapott utána. Oh! azok a vérszopó hiénák! Nem elég, hogy megölték őt, most még gyermekétől is meg akarják fosztani? — Szegény magzatom, én egyetlen nyomorult árvám! Jer szivemre, ott lesz a te hajlékod, ha az emberek már kitaszítottak tulajdon otí honunkból. Szivem melegével melengetlek, szivem vérével táplállak. Megnevellek, megnevellek n igyra, nem azért, hogy támaszom légy, hanem, hogy boszút állj apád nyomorult gyilkosain. A tavaszi szellő zizegni kezdett. Medveczky Sámuel özvegye porosabban keblére ölelte kicsi magzatját. Hideg van. Brr... Hol fognak ők az éjjel meleg szobára találni? Hol? Hát hol másutt, mint az öreg Véber Sámuelnél. Ott lakik a tanácsháztól a harmadik szomszédban. Majd befogadja szegény öreg az ő korán özvegységre jutott,