Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-05-26 / 22. szám

2 PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 április 26. lok, Ágostonok. Kemény, igen kemény Ítéletet mondott valaki azokra a se hideg, se meleg lelkekre. Pedig szép percenttel vagyunk ilyenek! Termékeny, általános pünkösdre van szükségünk, amely nemcsak fáinkon rak üde levelekből font koronát, nemcsak virágos kertjeink bimbóit bontogatja szét, hanem életet plántál belénk is, csóvát dob a lelkünkbe, pünkösdi lelkekké formál bennünket! Lélek, jöjjön el a te tavaszod, a te országod! Tiea királynő lett. Irta: G. Büttner Júlia. A szép Sávosi Ilonka maga maradt Visnyey Bélával a kis szögletszobában, mig a többiek már mind künn táncoltak a verandán. Béla ott ült a kis alacsony pamlagon s a mellette álló leány kezeit tartotta. A fehér, de jó nagyocska kézre ráhajtotta homlokát és ráhullatta könnyeit. — Mért tette ezt velem, Ilonka ? Miért tette ? Mondja hát meg legalább, miért ? — kérdezte kétségbeesve. A nagy, kövér, szép leány nyugodtan mosolygott. Egy kicsit ostoba volt ez a mosoly, mellyel Visnyeyre lenézett. De Sávosi Ilonkáról soha nem is mondta senki, hogy okos. — Mit akar, Béla? — kezdte végre a sok sürgetésre. — Hisz minden leánynak férjhez kell menni. Én se teszek mást. Maga még fiatal. Aztán még állása sincs. — Hát csak azért, mert minden leánynak férjhez kell menni? És mert még nincs állásom? Azért megy maga Szeredaihoz ? Ilonka rábólintott. — No meg azért, mert Szeredai megkérte a kezemet. Anélkül hogy mennék hozzá ? — Miket beszél maga össze ? -— jajdult föl Visnyey és ellökte Ilonka kezét. — Menjen hát! Menjen hát hozzá! Hisz maga szívtelen, lelketlen teremtés, nem is méltó arra, hogy szeressem! Ilonka kissé zavartan tekintett ide-oda, de csak azért, mert nem tudta, elmehet-e már ? — Menjen! menjen! — mordult rá Béla. És Ilonka kiosont. Átsietett két szobán, a harmadikban már várta idősebb nővérének férje, Vedres Gyuri. Ilonka nyugodtan megállt előtte. Az előbbi drámai jelenet nem tett rá benyomást, csupán szép rózsaszín arca volt kissé pirosabb. De máskép megkönnyebbülten lélekzett föl. Mert sógora előre meghagyta Ilonkának, hogy mennél előbb végeznie kell Visnyey Bélával, nehogy az a liu valami kellemetlenséget okozzon neki, ha mástól tudja meg eljegyzését. Most hát Ilonka örömmel mondhatta el sógorának, hogy Bélával már végzett. És Béla semmi nagy dolgokat nem mondott neki, nem is fenyegetődzött. Vedres Gyuri vígan dörzsölte a kezét, hogy ilyen jól végződött ez az ügy. Mert attól tartott, utóbb még valami párbajra kell kiállania Bélával. Azért elégedetten simogatta meg Ilonka arcát, karját karjába íűzte s kivitte a táncolók közé a verandára. Béla pedig ott sirt a kis szögletszobában: Istenem! Istenem! Nagyon fiatal volt még, alig húsz éves. És még koránál is fiatalabb szive telve volt a legszebb hittel, bizalommal, szeretettel. No és szerelemmel leginkább. Azt a szép kövér Leányt Isten legtökéletesebb teremtményének és az egyetlen ideálnak tartotta. Pedig Ilonka csak önző kényelemmel várt Béla mellett, hogy valami jobb parthie akadjon. S mikor a jobb parthiet közeledni látta, fölkelt és elébe ment. Most már azt tudatta Bélával, hogy megtartják az eljegyzést Szeredai Gáborral. Visnyey, amint egyedül maradt ott a kis szöglet-szobában, térdeire könyökölve s arcát két kezébe rejtve, siratta szerelmét. Egyszerre csak valaki megfogta a kezét. Azt hitte, Ilonka jött vissza. Visszajött bűnbánólag. Hű marad hozzá. Nem fog máshoz férjhez menni. De nem Ilonka volt. Egy kis leányka fogta a kezét, egy cseppség, ki nagyranyitott szemével csodálkozva nézett föl reá. — Maga az, kis Tica?' — hajolt hozzá szomorúan Béla. — Én vagyok. Mi lelte ? Megütötte magát? — kérdezte nagy részvéttel a gyermek. — Vagy megvágta a kezét tollkéssel? Vagy beteg ? Béla nem felelt, sőt eltolta magától, mert a kis Tica Ilonka szemeivel nézett rá s Ilonka hangján szólt hozzá. Persze, az Ilonka legkisebb nővére volt. Hanem a gyermek nem hagyta magát elutasítani, újra csak megfogta a kezét. De akkor már nem kérdezte, mi baja, hanem vigasztalta. — Majd ápolni fogom magát. Hozok cukorvizet — és simogatni kezdte Béla lehajtott fejét, arcát. És ekkor megérezte a szeméből sűrűn hulló könnyeket. — Sir ? Sir, — felelt magának. — Nagyon fáj a feje. Nagyon fáj. Szegényke, szegényke! Mit hozzak neki? S mert Béla semmit sem szólt, mindig betegebbnek hitte. És fölment hozzá a pamTÁRCA. Az utolsó öltés. Kovács Jánoséknál virágos az ablak, Vig nótaszó mellett fehérruhát varrnak; Fehér lesz a ruha, szalag is van rája, El kell készülnie első áldozásra. A kis Margit arca örömtől sugároz, Illik a fehér szin halovány arcához, Ott sürög, ott forog édesanyja mellett: „Jaj, ha el nem készül! — most az alját szegjed..." Folyton érte reszket. ,,Édes anyám, lelkem, ide, hadd próbálom!,.." Pihend ki csak magad, drága Margit lányom. „Arcomnak a láza az örömnek pírja, „S ahová csak nézek, mind a könnyét sírja. „Mért nem varrtok tovább ? a szalag sincs rajta, „S oly hamar elközelg az áldozás napja..." Meglesz, édes lányom, meglesz áldozásra, Az utolsó öltés van még rajta hátra... Kovács Jánoséknál oly sivár az ablak, A lombos akácfák búsan bólintgatnak. Eljött, el is mult már az áldozás napja, S a kis fehérruhát nincsen aki varrja. Pedig kiterítve mindennap az ágyra, De csak forró csókok, könnyek hullnak rája; Elülnek mellette, éjfélig is nézik, S az „utolsó öltés" mégis egyre késik... Tomor Árkád. Tavasz-Nvár. j (Szelényi József verskötete költői jubileuma alkalmával). Pirkadó tavaszi hajnaltól ragyogó nyári delelőig emelkedett egy gazdag, poétikus életnek napja. Rügyfakadás, édes, pihegő tavaszi ébredés, verőfényes nyári napon dalos-zajos, gazdag aratási ünnep a határjelzői — ez egyébként csendes, de nem hiába megfutott pályájának. A delelő pontnál, az aratási ünnepnél állunk. Ünnep, az illeti a költőt, a magasabb régiók fiát; dalos, gazdag, ön lelke tette azzá; zajossá meg a hív barátok csapongó jókedve. De az ünnephez virág is kell! Azt is a költő ad. Csokorba fűzte mára legszebb virágait, miket csak termelt harmincéves költői pályája (1882-1912). Habfehér gyöngyvirág hajlik szelid ibolyára, kandikál ki a csokorból piros pipacs, kék búzavirág is eleven mosolygással, ott izzik sötét tüzével a vérpiros rózsa, a virágok királynéja. Bár más időszak s más műfaj szülötti, tiszta harmóniával borulnak, olvadnak egybe igéző szinpompába, üditő illatárba, hisz egyazon talentum egyazon szivből termelte őket. Nem is nyulhatunk ünneprontó kézzel e bájos csokorhoz, hogy boncoló-késsel s mikroszkóppal botanizáljuk; nem is merülünk poétikai részletkérdésekbe, hanem egybefoglaló szemmel a lelket nézzük, mely szülte; az irányt, mely felé szelleme tör, az eszmét, mely kipattan, a formát, melyben az eszme testet ölt. Mindezt nagy áttekintéssel az összbenyomásért, a harmóniáért: a Tavasz-Nyár verskötetben megnyilatkozó poéta-lélek meglátásáért, megértéséért. A lelket nézzük. Ez a lélek most ünnepel. Nem végén, hanem derekán pályájának; nem hogy megpihenjen, hanem hogy merész lendülettel tovább szárnyaljon. Ünnepel. És én úgy látom, valóban az ünnep, ünnepiesség e lélek legtöbb, legegyénibb vonása. Nem útszéli, nem hétköznapi, hanem komoly, ünnepies, nemes lelkének költői palástja. Ezt a lelket elbűvölte, igézetben tartja »a szép, jó és igaz szentháromsága.« Tele e lélek édes, szent álmodozással »a valónak égi mása«, a vásári zajtól, szennytől, tülekedéstől ment, szebb, nemesebb, eszményi élet után, melyben szentebb a hit; hivebb a hűség; tisztább a sziv; fényesebb a mult; ragyogóbb a jelen; nagyobb, dicsőbb a honszerelem. Azok a költeményei a legbájosabbak, melyeket e képzelt, szebb élet utáni izzó vágy, epedő sóvárgás, ébren-álmodás sugall, akár a mult, akár a jelen, akár a