Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-05-05 / 19. szám

4. PÁPA ÉS VIDEKE 1912 május 5

; ember szinte halálos csendben figyelte, mint olvastatnak, mint szakadnak, zuhannak megsemmisítő erővel az ellenfél fejére. A szociálizmus hívei két táborba sorakoznak. A keresztény szociálisták és a szociáldemokraták táborába. Minket ker. szociáhstákat egy egész világ: a múlt és jelen, a kultúra nagy erkölcsi vívmányai, a társadalom fenntartó intézményei: a vallás, a család, a magántulajdon szentsége, nemzeti voltunk választanak el a hazát nem ismerő szociáldemokráciától. Buttykai nem üt, nem vádol, csak citál s rendkívül ügyesen csoportosít. Saját illetékes külföldi és honi szerzőikből és lapjaikból zúdítja a demokraták fejére e mázsás igazságokat. Eltalálta. Az emberiség nagy ügye: a szociálizmus kérdése nem a metsző gúny, hanem a megrendítő igazság fegyverét kívánja. El is érte célját. Ez Ember, hallottuk más vallásúak ajkáról, mig az egyszerűbb ember megilletődött szivével az esztergomi érsekséget szánta neki. De szivünkből beszélt! 2. Előadások a • Griff nagytermében. Fél hét volt, mire végetért a népgyűlés, nem csoda, hogy csak fél 8-ra népesült be a Griff nagyterme. Ernszt Sándor, a Kat. Népszövetség rendkívüli képzett vezérigazgatója volt az első szónok. Tartalmas előadásának kivonatát jövő számunkban közöljük. Miklós Ferenc, az Igaz Szó szerkesztője, igen temperamentumos szónok. A földmunkások szomorú sorsát fejtegette melegen érző szívvel. Meggyőző erővel mutatott rá a kisgazdák és földmunkások szervezkedésének elodázhatatlan szükségességére. Másfél millió ember együttes, impozáns fellépése lebirhatatlan erő volna. Nem szabad megengedni, hogy a demokraták bevoUjjászületés szükséges önmegtagadásban és lemondásban, amely tevékeny felebaráti szeretetre ébreszt. Önmegtagadás az alapja minden erénynek, melyeken a társadalom nyugszik, de önmegtagadás nincs hit nélkül. Minden nagy dolog és maradandó a hitből származik, azért a hivő századok építenek, a hitetlenek rombolnak. A kereszténység renaissancea és kizárólagos uralma a politikai, társadalmi és gazdasági életben, ez a keresztény szociálizmus. Benne az evangelium szelleme lép fel azzal az elhatározott törekvéssel, hogy az emberi élet összes vonatkozásaiban uralomra jusson. A lelki élet elzárkozottságából és a templomból kiviszi a krisztusi elveket a mindennapi élet ezer viszonyaiba, a politikába, gazdasági életbe, családba és társadalomba egyaránt. Egyházban és azonkivül hódol a tekintély elvének, de az emberi méltóság öntudatával eltelt egész embereket nevel és nem gerinctelen udvaroncokat és meghunyászkodott népet, amely csak egy jogosult arisztokráciát ismer el, a szellem és erkölcsarisztokráciáját, egyéb formáit csak jó szívvel türi, de akkor is elvárja azon különös szolgálatokat, amelyek kiváltságos helyzetéből folynak, de amely lényegileg demokratikus, mert az evangelium után nemcsak nuljanak a falvakba, mert akkor a keresztény Magyarország csak volt, de nem lesz többé! Az est harmadik szónoka P. Buttykay volt. Az elragadtatás, mely népgyűlési szereplését kisérte, korai volt. Páter Antal most volt még csak igazán elemében. A katolikus sajtó vigécének mondotta magát, pedig inkább Caesar-ja volt. Közénk jött, meglátott, legyőzött bennünket. Még pedig minő fegyverekkel! A nagy tehetség, mesteri érvelés, sziporkázó szellemesség, kifogyhatatlan szókincs, a szellemi fennsőbbség biztos nyugalma, megkapó hasonlatai, pompás fordulatai káprázatba ejtnek, elragadnak. Klasszikus alakja Savonarolára emlékeztet, de szava nem »ardet et iugulat«, nem éget és öl Juvenalismódra, hanem inkább horáciusi módon mosolyogva oktat, nevetve tanít: mindent megaranyozó, bájos humorával gyengéden magához emel. Vajha lenne eredménye remek agitácíójának! Nagyszabású munkájában: a kat. sajtóért folytatott szellemi harcában — vajha ne lenne gyilkos Brutus-a; vajha sikerülne diadalra juttatnia a komoly erkölcsi alapon álló katolikus sajtó szellemi cezarizmusát! S ez az elragadó szónok olyan kedves, olyan »jó fiú« tud lenni, nem is követel tőlünk valami rendkívüli önmegtagadást, csak arra kér, legalább annyit tegyünk meg, hogy a negyedévi előfizetés megujításokor a pénzzel együtt küldjük meg megjegyzéseinket, gáncsainkat is lejbzsurnáljaink tisztelt redakcióinak. Tapasztalni fogjuk, hogy ama jó urak körme aljának az elevenje körül való vájkálgatása saját rozsdás, mérges tollúkkal — nem kutyapasszió, úri passzió. Kétszer is meggondolják a dolgot, hogy olvasóikat szemtelenül provokálják, jómaguknak meg nem csekély gondot és kellemetlenséget okozzanak. Ez a legeslegcsekélyebb, amit egy értelmes kat. embertől el lehet várni. Végre is közös érdek, hogy az a hatalom, mely ma a szellemek irányításában úgyszólván egyetlen tényező, Cremieux szerint egyedül minden, mindenható »la presse: c' est tout«, saját pénzünkön, vérünkön táplálva, ha már segítésünkre, felemelésünkre nem is, de legalább megfojtásunkra ne szolgáljon. No aztán meg, súgjuk meg csak magunknak, le is lehet ám szokni selyemszalagon vezetett, becézett újságainkról. Tudja ezt a »bácsi« magáról, még ha a bájos, az utolérhetetlen »Esti levelek«-ről vagyon is szó. Egykor ugyanis az ő szemére is e levelek andalítóan imbolygó sorai szoktak édes, de olyan édes álmot lehelni. Csudálatos, és ma elalszik azok nélkül is. Csak egy kis valami kell, amit, tetszik tudni, véletlenül úgy hínak: akarat. És ha meg van ez az akarat, de már semmi, de semmiképpen sem tud ráfanyalodni a kat. lapok »szalmá«-jára, legalább érje be a »se hideg, se meleg« B. fl.-val. De nézzünk szemébe a kat. sajtóra zúdított panaszoknak. Először is szegény. Hát hiszen ez igaz. Azonban nem mi vagyunk e szegénységnek első okai? »60%'°s arányszámban kat. előfizetők, napifogyasztók és papirfogyasztók teszik virágzóvá az ellenséges sajtót«. S kapnak ennek fejében mérges pilulákat. Második vád: türelmetlen, bornírt a mi sajtónk. Ugyan kérem, »amit katolikus elfogultság és egyoldalúság címén szokás emlegetni sajtónk terhére, az bőségesen megtalálja cáfolatát abban a nem katolikus, sőt katolikus ellenes elfogultságban és egyoldalúságban, amellyel amott forgatják a tollat«. Csak a kezdet nehéz, a többi magától jön. Ha pedig valakinek nincs 28 koronája az Alkotmányra, vagy kevesebb az egyéb kat. lapokra, hát ott a kat, Sajtó-Egyesület, két kis koronával tagja lehet. A levélzáró bélyegekkel is lendíthetünk sajtónk ügyén valamit. mondja, hanem meg is valósítani törekszik, hogy valamennyien egy atyának gyermekei vagyunk. Benne lakozik a keresztény charitás szelleme, de nemcsak akkor, amikor az élet hajótöröttjeit kell felsegíteni, hanem amikor egész néposztályokat kell tisztességesebb megélhetéshez juttatni. Rettenthetetlen minden irányban, amikor a keresztény igazságokért küzd, könyörületes, mikor szociális nyomort enyhit, fáradhatatlan, mikor közjóra törekszik, erőszakos és követelő, mikor igazát szép szóval meg nem értik. Valóságos újkori keresztes hadjárat, amely Isten országának a földön levő előcsarnokait kívánja visszavenni a modern pogányoktól. A keresztény szociálizmus tehát nem pusztán az egyház szociális tevékenysége, hanem magában a keresztény táborban is különálló eszme áramlat, amely az evangelium szellemét óhajtja diadalra juttatni a társadalmi és gazdasági élet összes vonatkozásaiban. A keresztény igazságosság elvi alapján állva, jelszava, hogy az összes társadalmi osztályoknak adjuk meg, ami őket megilleti; nem szolgál tehát egyoldalú rendi érdekeket, nem hirdet osztályharcot, de viszont nem is retten vissza a harctól, ha az eszméi diadalra jutása érdekében szükségesnek látszik. A keresztény szociálizmus nem tévesztendő össze az úgynevezett patriarchalismussal, amely alatt a felső osztályoknak gyámkodó szellemű és jótékonyságképen gyakorolt támogatását é. tjük az alsóbb nép osztályokkal szemben, amelyben tehát nekik csak passiv szerep jut. Ilyenek az összes patronage egyesületek, a nővédő egyesületek, a katholikus legény és ifjúsági egyesületek. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy nem üdvös intézmények, hanem csak azt,, hogy ez nem keresztény szociálizmus, amely megfelelően a modern kor szellemének, magát a keresztényi és emberi mivoltjának öntudatára ébredt embert állitja oda, hogy önnön sorsát saját tevékenységei által társaival egyesülve javítsa és mozdítsa elő. A keresztény szociálizmus gyakorlati, törekvése a krisztusi eszmény, az evangelium tanaiban gyökerező eszményi társadalom felé,, amelyet bár elérni, megvalósítani nem fogunk soha, de amelyről lemondani az igazi haladás reményének feladása, a visszaesés és hanyatlás biztos veszélye nélkül nem lehet(Folyt köv.)