Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-02-26 / 9. szám

1911 február 26. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. bátor ismertetni az év minden szakában, de különösen így farsangon kelendő szezoncikk­ről, a házasságról. Még előbb azonban ismé­telten hangsúlyoznom kell az „agglegény" szót, ami talán fel is ment a helyenkint szük­ségesnek mutatkozó bocsánat-kérésektől. A halhatatlan angol költő, Lord Byron azt mondja: „Nem ismerek, csak két kobozverőt, Ki ég-, s pokolról, s házasságról irt: Dantét, meg Miltont, és szegények ők, A házasságban nem találtak írt." (Don Juan). En nem vagyok költő, s prózában be­szélek, tehát nem is derogálok az elvnek. Mi a házasság? Erre a kérdésre mind másképp felel a theologus, a jogász, a tör­vényhozó, a férfi, a nő, az asszony, a lány, a férj, s a nem férj. Szóval mindenki, de szabatosabb és velősebb rövidséggel aligha felelt még valaki, mint az a szepegő kis fiu, aki a tanfelügyelő úr kérdésére ezt a választ adta: »A házasság Isten rendeléséből ször­nyű eset.« És tegyétek sziveitekre a kezei­teket ti ó házasfelek, mielőtt a naivságában oly megkapó eme definíció ellen tiltakozná­tok. Mert bizony szörnyű eset, s az is igaz, hogy Isten rendeléséből. Ne menjünk ugyanis tovább (amint hogy nem is lehet), az első házasságnál. Ki nem tudná, hogy Ádám apánk álmában házasodott meg. És minden valószínűség szerint nem egyébért, hanem, mert nem látszott kétségtelennek, hogy si­kerülni íog őt éber állapotában erre a lé­pésre kapacitálni. Narkotizálva lőn tehát előbb, hogysem feleséggel meglátó —- par­don — megajándékoztatott volna. Denique^ Ádám ősünk elaludt, s az ébredés, az asszony volt. Képzelhető a meglepetése; kétségkívül ez volt a legnagyobb minden azóta történt meglepetések közt. A mézeshetek nem tarthattak valami soká; legalább a biblia jóakaratulag siklik át ezeken, s igy mi sem foglalkozhatunk velük . . . Mi volt azonban Éva nagysága egyik legelső cselekedete? Az. hogy kompromit­tálta, sőt minden eljövendő nemzedékre ki­ható bajba keverte az urát. Ott is lett csak­hamar a citáció: Hol vagy Ádám? Egy da­rabig csak bujkáltak a sűrűben, de hiában, mert elfogatási parancs adatott ki ellenük, és előállították szegényeket a paradicsomi városházára. A vége azután az lőn, hogy nemcsak az eddigi sine curának fellegzett be (pedig ez vetekedett a kereskedelmi bank direktorságával), hanem hurcolkodni is kelle rögtön, azonnal, felmondás nélkül, ami arra mutat, hogy a paradicsomban lakbérszabá­lvok, — a melyeken évekig- el lehet dispu­tálni, — nem voltak. íme, Hölgyeim! Látják, hogy nem a férfiak az okai annak, hogy az emberi nem egy szerfelett kellemes foglalkozással, a dolce far nientével (édes semmittevés) szegényebb, s egy hasonlóképp szerfelett kellemetlen fog­lalkozással: a hurcolkodással (amihez csak­hamar járulni fog sok mással együtt a nagy­mosás is), gazdagabb leve. Igen, a nagymosás is, mert megszüle­tett nyomban az is, ami azóta — hatezer esztendeje immár —, férjeknek, papáknak állandó veszedelme: a toilette. Tudva van ugyanis, hogy az édenben, ahol sem a zsu­rozás, sem a korzózás nem volt szokásban,— mert az ős emberpár maga volt, s igy nem volt kihez, s kivel járni, — a toilette is is­meretlen fogalom volt. Worth, a Louvre, meg a Prix fix, még a távol ezredévek ho­mályában rejlettek, de amint első szüleink eljátszották az Úr kegyét, rögtön szükség lőn a confectióra. Ah, ez a »kis levélke, drága kis levélke« lőn, és korszakot alko­tott, örökké tartót. Ez volt a toilette ős­anyja, amely azóta készül mindenből, leg­felebb a maiolikát véve ki. Selyem, bársony plüseh, atlasz, szatin, chinais, szürxah, tüll, moll, gazc, grenadin, organtin, karton, flanell. barchent, loden, himalaya, zibelin, lüster, terno — amelyek megszerzéséhez kevés egy kvintterno — ez mind ő, a drága kis le­vélke, amely a lélekvándorlás millió fázisán átszármazva él, csak a férjek élhessenek. (Folyt. köv). Az áll. tanító-képző hangversenye. (*) Fényes és előkelő közönség jelen­létében zajlott le mult szombaton este az áll. tanítóképző hangversenye és táncmulat­sága. Megszoktuk már, hogy magas színvo­nalon álló, nemesen egyszerű, mégis mű­vészi élvezetben legyen részünk, - várako­zásunkban most sem csalódtunk. A zene- és énekszámok kifogástalanok voltak. A fiatal tanítójelöltek sikeresen birkóztak meg köny­nyünek épen nem mondható feladatukkal; a szavalatok is nagy hatást gyakoroltak. Az előadás mikéntjére nincs, nem is lehet el­itélő szavunk, de tartalmi tekintetben súlyos kifogás alá esik az egyik költemény. Várady Antalnak erősen szabadkőműves izű, lehetet­len tárgyú, félreismerhetetlenül egyházellenes tendenciájú költeményét értem. Váradinak kedvenc vesszőparipája, hogy a vallásosság örve alatt támadja a papságot. Olyan vad, minden emberi érzésből kivetkőzött barát­csordát, mint a milyen »Az Úr ítél« c. me­lodrámában szerepel, csak azok tudnak el­képzelni, akik a szerzeteseket egyedül a rémregényekből ismerik. Kár, igazán kár volt ezzel a szerencsétlen melodrámával némi árnyat vetni az^est fényére. A rossz­akaratot kizártnak tartjuk, de a jövőben nagyobb óvatosságot kérünk a költemények megválasztásában. Az ifj. énekk ar két nagyobbszabásu számmal szerepelt. Először Major Gyulának a Kath. Kör nagy hangversenyéről ismert egyenes járomszeg, vagy a juhász botja. Mit is mondtál, fiam ? Hogy kettő a szemed ? Hát ezt hogyan irjuk? Ehun-a! Akár a szilaj ökör szarva! Ennél több a három. Ugy-e, fiam Ferkó ? Leirom. No nem olyan, mint egy fél harapófogó ? Hát a négy? Mintha a kisszéket pingáltam volna le, csakhogy megfordítva. Kemény, bajszos legény az ötös; kár benne szinte, hogy egy kissé pocakos. Mi nagyobb az ötnél, fiam Balog Pista? Ugy-e hogy a hatos? Olyan a formája, szakasztott olyan, mint az ebihalnak, mikor a kanális vizében fölfelé úszik. A hetes szám nem más, mint valóságos kasza; két tojás egymáson, kiteszi a nyolcast; ha pedig a hatost jól megmar­koljuk és sodoritunk egyet a testén lefelé, meg van a kilences . . . Baj történt. Meghalt az öreg pap. Egy ifjú, tapasztalatlan, a világ járásá­hoz mit sem értő utódja akadt, aki ha nem volt a templomban, vagy a könyvei között, — biztos, hogy mindig az iskolákat látogatta, zavarta. Volt olyan egy hét, hogy — Uram bocsá' — háromszor, de négyszer is beve­tődött a görbéi pusztára. Üresen sohsem jött. Képeket hozott s teleaggatta velük az iskola falait. Majd meg egész láda könyvet pakkoltatott elő. Volt ezek között bolondos figurákkal telerajzolt természettan, férgekkel, bogarakkal teljes ter­mészetrajz, hihetetlen dolgokat állitó földrajz. Nem tetszett mindez az öregnek, sehogy se tetszett. Nemtetszése azonban akkor vál­tozott haraggá, mikor az ifjú pap egy cifra golyót hozott, melyet a két sarkán forgatni lehetett s odatartva szemünk elé, így beszélt: — Kedves gyermekeim! Lássátok, ilyen a mi földünk. Következett a vizsga. Ott várakoztak már az irodában a ke­gyelmes uraság, a tisztek s a plébános. Végre az öreg mester is bekopogtatott, atillásan, csizmásan, s tiszteletteljesen szólította fel az urakat, hogy tiszteljék meg vizsgáját becses megjelenésükkel. Rendben történt meg a dolog, csak úgy, mint ezelőtt hatvan esztendőn keresztül. Csak a vizsga végén akadt egy kis zavar. Már minden felálltunk, hogy elénekel­jük az »Isten áldd meg a magyart», midőn intett a plébános s megkérte az öreget, hogy tartson rövid próbát a beszéd- és értelem­gyakorlatokból. Okos ember volt a mi öreg tanítónk s rögtön belátta, hogy beszéd- és értelemgya­korlatok alatt nem érthetünk mást, mint olyan beszédet, melyben értelem vagyon. Különben is, sejtette a dolgot s készült reá. Köhintett egyet s felszólította az első diákot, Makra Pált. — Számláld elő édes fiam, Makra Pál, mit is látsz te itt a pusztán? Makra Pál nekitiirőzött s mint a vjz­folyás lefújta, egy szuszra: — Én látom a pusztán először is a téns kasznár urat; azután a téns kasznárné asszonyunkat, azután az ökröket, a lovakat, tiz fóka birkát, a cselédeket, a mester úrat s mindezeknek lelkipásztora főtisztelendő Jámbor Pál plébános úr . . . Ezután jött az »Isten áldd meg a magyart.» Következő ősszel beállított hozzánk a tanfelügyelő. Megbámulta az öreg módszerét s így szólt hozzá kimenőfélben: — Ugyan kedves barátom, mennyi idős lehet már? — Nyolcvanhat, felelt az öreg nyoma­tékkal s hozzátette: Már hatvan esztendeje tanítok. — Ennyi munka után miért nem megy nyuga . . . — Úgy-e a paptól jön nagyságos uram ? vágott közbe epésen az öreg. — Eltalálta, onnan jövök. Tőle hallot­tam, hogy ha kedves öregem nyugalomba

Next

/
Oldalképek
Tartalom