Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-12-17 / 51. szám

416. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 november 26. Mi az alapja a Mária-kongreo-ációk elleni o o rendszeres támadásoknak ? Vannak emberek, kik a történet nagy tényei, kiáltó igazságai előtt egyszerűen behunyják szemüket. Süthet nekik a nap, nem akarnak látni! Meghallgatják, el is hiszik, hogy ott messze, napkeleten egy ácsnak a fia beszédet mondott a mustármagról s hogy azt el is vetette. Azt is látják, hogy a nagy jóslat beteljesült: a fa árnyékában megpihentek a föld vándorai, lombjai közt az ég madarai. Látják, hogy árnyékában népek mentették meg vérüket az elgennyesedéstől s mosdottak ki vadságukból. Sőt azt is át kell látniok, hisz kétségtelep tény, hogy az igazi művelődés, a valódi civilizáció ennek a iának lombsátora alatt húzódott meg a népek, nemzetek, országok vajúdása, kialakulása idején. Tudják, hogy az ő oltalma ^ alatt nőtt nagyra az eldurvulással szemben, s hogy ma is egyik legfőbb tényezője a való kulturának. De azt, hogy csak isteni szem láthatta a titokzatos jövőt így előre, de azt, hogy abba a kis mustármagba az erőt, a természetfeletti energiát nem halandó, csak isteni kéz olthatta, nem keresik. Hogy az okozatnak megfelelő okának is kell lenni, hogy azt a világot megtisztító, megváltó folyamatót egy szegény ács keze meg nem indíthatta, törődnek is azzal! Nemcsak nem törődnek, hanem napról-napra szennyes ajkukra veszik, mocskos gyalázkodásokkal illetik a mi előttünk legszentebb nevet. Mintha nem lett volna elég egyszer megfeszíteni az Igét, az Eszmét! Hálával sem szabad megvádolni a ma altruisták, nemes emberbarátait. De hisz a hűség, hála nem is nem is modern erények! Mi köze ezeknek a tudományos alapon terjesztett abszolút önzéshez ? Kimosdattál, felneveltél bennünket, édesanyánk, most már Isten veled! Kitaszítunk, szekularizálunk. A Váradi Zsigmondok szerint meghaladott társadalmi nézetnek, meghaladott kultúrának az Isten- s felebarátszeretet elavult fogalmaival együtt buknia kell! De jó hog)' az anyaszentegyház nem azonosítja magát az előttünk handabandázók becses véleményével! Nem, hanem nagy felelősségének tudatában megy isteni küldetésének öröktől fogva kijelölt útjain, hogy népeket neveljen föl s vezessen el Krisztus keresztjéhez, hogy nemzeteket, társadalmakat tartson vissza a halálugrásoktól a józan haladás, a természetes fejlődés mesgyéjén. Nemcsak holt pontra nem jut az egyház, hanem ha az elfajult renaissance szellemet ölő, hideg keze le is tarolja leveleit, hajtásait, abból a mustármagba oltott, isteni életalapból új erőt merít, új hajtásokat fakaszt, új szerveket formál. A többi közt a Máriakongregációt. IIa urak kongregációjának hívják, nem más az, mint nyílt, hivő kath. emberek egyesülése, kézfogása. Ne csak intim, papi körökben, akkor is csak suspitolva valljuk magunkat »jó katholikusoknak«, ne legyünk Nikodemusok, kik csak éjjel merik a Mestert felkeresni, hanem hitünk megvallására bátor, hitünk szerinti életre erős, egész emberek! Ha pedig deákok Mária-kongregációjának hívják, akkor nem más ez a notorius intézmény, mint gyengéd, bölcs pedagógus. Hivatásszerű, állásbeli kötelességükké teszi nemtelen vágyaiknak megfékezését, ugyanazzal az okoskodással, mellyel az ész uralma alá hajtandónak tartjuk a természet rajtunk kivüli erőit is. Szivükbe igyekszik ojtani az erényt azon egyszerű észjárással, amellyel a kertész nemes gallyat ojt a vad vesszőbe. E kettős munkájával gyémántjellemmé .akarja edzeni az ifjú kor puha, hajlékony viaszát, gyenge akaratát. De hát mindezt nem tudják a Szász Károlyok, kik rettenetesen csodálkoznak azon az impertinens vakmerőségen, mellyel egyes klerikális körök ki mernek lépni a Tanáregyesületből, hol őket már annyiszor képen feledték. No az meg egyenesen hallatlan, hogy a Mária-kongregációknak felekezeties színezetük van. Micsoda ?! Szász Károlynak olyan Mária-kongregációk kellenek, melyek simán beválnak a budhistáknál, mormonoknál csak úgy, mint a bölcs Konfucius követőinél. Arra meg már egyenesen megfújja a vészkürtöt, körülhordja a véres kardot a Szász Károly, jó vitéz, enyingi, hogy Magyarország középiskolái tele vannak kongregációkkal. Veszélyben a haza, felekezeti lángokba készül borulni az egész ország, kürtöli nagy fennen. Pihenjen csak békében az ország megrettent tűzoltó-parancsnoka: a kongreganisták voltak mindenkor e lángok leghívebb, legnemesebb tűzoltói! Kár, kétségbeejtő könnyelműség, ha a nagyságos honatyák is Bende lovagként árnyakkal hadakoznak; nem vesznek maguknak annyi fáradságot, hogy visszapillantanának a kongregáció nagy múltjába, beletekintenének jelen szervezetébe, szabályaiba! De nem is innen fúj a szél. Tudják ők, hogy a kongregációk nemes, életrevaló hajtásai a katholicizmus életfájának. Jelei, hogy élünk, mondotta helyesen megyéspüspökünk. S ez fáj nekik. Attól a fától, attól a törzstől őket mérhetetlen szakadék, tátongó végtelenség, idegen világnézet választja el. No de a helyszűke leint Reméljük, a szerkesztőség helyt ad még ezirányú mondanivalónk számára. — n —m. = Leszavazták a városi takarékpénztárt. A pénzügyi-bizottság csütörtökön tartott igen látogatott ülésében leszavazta a városi takarékpénztár felállítását és nem javasolja a képviselőtestületnek. Mi azonban reméljük, hogy a képviselőtestület nem fogja akceptálni a pénzügyi-bizottság javaslatát, annál is inkább, mert csak azt kell megtudni, hogy ki hány részvénnyel van képviselve a helybeli pénzintézetek valamelyikében és rögtön világos lesz a helyzet. A kérlelhetetlen történelmi fejlődés a gyárakkal, új iparágakkal, a tizenkilencedik század hatalmas lendületével, ideges gyorsaságával meglepő arányban új réteget állított a küzdő emberiség soraiba. Ez az ideges, de nem ötletszerű változás természetszerűleg megrendítette a társadalom egyensúlyát. Ezen kibillenésnek az oka abban a sajnálatos tényben rejlik, hogy az új társadalmi osztály embertípusát talán a beállított erők szédítő íorgataga, talán a gépek lélektelen munkája kenyérszerző mechanizmussá merevítette. Csakhogy a mechanizmusok nem akartak sehogysem harmóniába jönni, a rendszerek, amelyeket a régi alkotó, rendező érők figyelmen kívül hagyásával alkottak, rendezik a gépet, a munkát, a bérviszonyt, de nem elégítik ki az embert, aki kérdésekkel, rejtélyekkel küzködik. Az eszményeket próbálták érdekekkel helyettesíteni, s ádáz harc indult meg a vallás, a nemzet eszménye, más társadalmi osztályok ellen. Ezek a tanok, ha a társadalmi tudósok könyveiben igen szép, igen ideális rendet teremtenek is új alapokon, a praxisban közönséges, forradalmi jellegű izgatást, a munkaadó és munkás elhidegiilését, a társadalmi osztályok gyűlölettel telített feszültségét és az egyes munkás boldogtalanságát vonták maguk után. Különösen kis városokban mennyi nyomornak volt szülőoka, hány család tűzhelyét forgatta fel a »felvilágosítás,« a »munkás öntudat«. A jelszavak tetszetősek, a munkásság szívesen vette az »önfeláldozó« munkát, mellyel bizonyos elemek segítségére siettek s egy képzelt májusi reggel illatától bódultan fizette a pártadót. Az emberi lélek ezen eltorzítását az Egyház tétlenül nem nézhette; nem nézhette pedig hivatásánál fogva, bár helyzete — hiszen a támadások jó része ellene irányult — roppant nehéz volt. Ebben a restauráló munkában meggyőződéses emberekre van szükség, kik ismerjék a munkásságot, ismerjék a bajokat, melyeket orvosolni kell, ismerjék a harcmodort, mellyel az érdekhősök harcolnak, s azután szeretettel magukhoz bilincseljék az ember szívét, türelemmel, tudással, tapintatossággal oktassák, neveljék a munkást a helyes értékek felismerésére. Önfeláldozó, időt és fáradtságot nem kímélő nagy munka a munkásnépet egy egyesületbe gyűjteni, még nagyobb és nehezebb munka ezt az egyesületet velük megszerettetni. Sok áldozatos órát kíván a törekvés, ennek a helyiségnek a levegőjét ideálokkal, eszményekkel telíteni, az eszményeket a tőlük már elszokott ember lelki világába átvetíteni. Nagy és nehéz munka ezt az egyesületet meleg otthonná tenni, hogy az a munkában elfáradt ember vágyódjék utána, hogy bizalommal legyen iránta . . . Pápa fejlődő város, nagy városokkal vitális kontaktusban áll. A fejlődés minden fokozata, a modern élet minden árnyalata és minden árnyoldala letükrözik benne. A demokrácia vörheny-járványa sem kímélte meg józan, derék munkásságát, s volt idő, amikor szomorú volt ennek a városnak a képe. Ilyen viszonyok között foglalta el szerény szobácskáját egy fiatal káplán a pápai plébánián. Zajtalanúl, csendesen figyelte az állapotokat. Nagy készültsége, helyes szociális érzéke éles megvilágításba helyezte a nép keserű helyzetét, megmérgezett lelkületét; lelkivilágának alaptónusa: a szívjóság munkára serkentette, a szeretet tüzelte, a