Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)
1911-11-12 / 46. szám
1911. november 12. PÁPA ÉS VIDÉKE. 5. uza. Más szóval az Isten akarata szerint a gyermek ostobaságát pótolja a szülők okossága s ily módon az oktalan gyermek is okosan, emberként él. A gyermek jóidéig csupa érzéki vágy. Vágyai, kívánságai vakok, azért sokszor rendetlenek. A gyermek azonban nem tud okos belátásra emelkedni, hisz esze még fejletlen. De arra való a szülői okosság és belátás, hogy a gyermek vágyait irányítsa és korlátozza. De hogyan tegye ezt a szülő, mikor a gyermek még képtelen a belátásra ? A megértésnek több útja-módja van. Az egyéves gyermek még nem ért az okos szóból, de máris olvasni tud édesanyja arcából. A komoly, szigorú tekintet azt mondja neki: nem szabad ezt vagy azt kívánnod. A megértetés más útja-módja, hogy a mama egyszerűen nem hederít a gyermek oktalan kívánságára s még sirással-rivással sem engedi magát meglágyítani. A harmadik csodaszer a megértetésre, hogy az okos szülő az ostoba érzéki vágyat érzéki fájdalommal, veréssel üzi ki a gyermekből. A vessző ördögűző csodaeszköz az okos szeretet kezében. Szóval az oktalan gyermeket az okos szülő vezeti rá rendetlen vágyainak a megtagadására, hogy az oktalan gyermeknek is az ész, szülőinek esze legyen életkalauza. A nevelésnek ezen első foka a szoktatás, mely mindaddig érvényesül, míg a gyermek belátásra jut. Más szóval nincs okos, helyes nevelés, ha az önmegtagadás nagy elvét nem viszed a gyermekszobába, gyermekeid életébe. Ez egyszerűen a józan ész követelménye s mindenki pórul jár, ki szembehelyezkedik a józan ész követelményeivel. Nincs olyfajta irott törvény: »Szeresd tenmagadat« — mert Isten úgy rendezte be az emberi természetet, hogy az ember meghagyás, parancs nélkül j is szereti önnönmagát. Azt se olvassuk a tízi parancsolatban: »szülők szeressétek gyeri mekeiteket!« A gyermek mintegy része szülőinek, j mintegy folytatása szülőinek, azért a szülők rendszerint szeretik gyermekeiket. Szülői , szeretetben nincs hiány s az ember azt várná, hogy jó nevelésben sincs hiány, mert hisz a szeretet a gyermek javát akarja. S mégis a sok szülői szeretetnek dacára is nagy a hiány a jó nevelésben. Hol van hát a hiba ? A hiba, a végzetes hiba ott van, hogy a legtöbb szülő a szeretetből száműzi az okosságot s ilyetén j módon a szülői szeretet majomszeretetté fajul. Micsoda portéka ez a majomszeretet? A régiek azt tartották, hogy a majom- j mama annyira nyalja-falja, ölelgeti, szoron- j gatja a maga magzatát, hogy néha halálra öleli. Ez a fölfogás hibás megfigyelésen l alapul: az oktalan állat ösztöne csak rend- j ; kívüli körülmények között jár pórul, mikor j pl. a ló, a tyúk az égő ólba szalad vissza j | s ott vész. A rriajommama bajosan öli meg I magzatát csupa szeretetből; de elejteni, a j majomügyesség is elejtheti a kis majmot. , Bar a majom megfigyelése hibás volt, a majomszeretet szava nagyon találó alkotás: azt a szülői szeretetet jelzi, melyből száműzik i az okosságot, mely aztán vaksága miatt kárt okoz a gyermeknek. ;! A majomszeretet dédelgeti, simogatja, ! nagyra növeli a gyermeknek érzéki vágyait. Más szóval dédelgeti, elkényezteti a gyer- j meket s ezzel gyökerében rontja meg a gyermeket. Hogy-hogy ? Úgy, hogy az elkényeztetett gyermek nem ismer más urat önmaga felett, mint önnön érzéki vágyát s megszokja, hogy mindig az érzéki vágy irányában cselekedjék. A megszokás második természetévé lesz s mikor fölébred a lelkiismerete, a megszokás hatalma arra viszi a gyermeket, hogy érzéki vágyai a lelkiismeret ellen is érvényesüljenek. Ez pedig a bűn, a romlás útja. Az elnéző, kényeztető szülői majomszeretet ilyformán a gyermeket gonosztevővé teszi, mielőtt még a gyermek eszével élne. Rendetlen érzéki vágyai eleinte illetlenségek, gyermeki fogyatkozások: a lelkiismeret felébredésével tudatos bűnök születnek a gyermeki illetlenségekből. Ha tehetném, az Ítélet harsonájával beletrombitálnám minden szülő, főleg minden anya fülébe : Ha a gyermeknek nincs esze, legyen neked eszed! Ne dédelgesd a gyermek rendetlen vágyait. Ha gyermeked nem ismer más urat maga felett önnön vágyán kivül, a züllés és romlás lejtőjére állítod, ekként tennen, vak majomszereteted lesz az ő átka. Lássuk most történetünk folytatását! Az összes fürdővendégek megbotránykoztak amaz úri mama vak majomszeretetén, ki kedves csemetéjének minden ostoba vágyát dédelgette. Egy idősebb úriasszony végül neki bátorodott, oda ment a »szerető« mamához s így szólt hozzá: »Asszonyom! Ön vétkezik gyermeke ellen. Ha valaki ekkora zabolátlanságot tűr meg gyermekében, okvetetlenül neveletlenné teszi. Elnéző viselkedése rosszul értelmezett szeretet. Nekem is volt fiam, ha szükséges volt, meg is vertem. Fiam meghalt. Ekkor föltettem magamban, hogy nem verem meg többé gyermekeimet. Mi volt a következmény? Olyfajta tapasztalás, amilyen az Öné asszonyom. Eltűrtem azt is, hogy szavaimat kritizálja. Mikor fölcseperedett, többet semmit sem szólhattam neki. Néha, mikor éjjel fölébredt s engem ágyánál térdelni látott, azt kiáltotta, hogy fogjam be a számat. Ő is meghalt. Vesszőnyomok togatta előre a fejét s szive, ennek az embernek a szive, ki nem ismert se aggodalmat, se félelmet, úgy dobogott, majd csakhogy szét nem szakadt. A fülét megütötte valami szomorú, nagyon szomorú zokogás, mely a mélységes éjszaka csendjében csak még szomorúbban hangzott, oly szomorúan, hogy megremegtette s folháborodással töltötte meg lelkét azon ember ellen, aki oka volt e búbánatos zokogásnak, mely a magányos csendnek panaszolta gyámoltalanságát — egy gyermek zokogásának. Miguel oda sietett, hogy segítsen a nyomorulton. Az egyik kapuküszöb mellett összekuporodva feküdt egy néhány hónapos kis gyermek s aludt arccal a fölre borulva, kezében görcsösen szorongatva a darabka száraz kenyeret, mellyel véresre törte fogatlan szájacskáját. S mégis mosolygott álmában! . . . Mintegy nyolc éves bátyja ott guggolt kis öcsikéje mellett. Egyik kezében néhány sorsjegy, rajtuk a szerencsének hozzá mostoha istenasszonyának képe; a másikban egy húsz reálos hamis pénzdarab, melyet csengésének kipróbálása végett újra meg újra a kőhöz csapdosott. Mennybéli angyalok, kik közül az egyik mosolygott, álmadozva mosolygott, a másik zokogott, kétségbeesve zokogott! . . . -— Mi bajod ? — kérdezé Miguel meghatottan. A fiú csak egyre sírt, sirdogált, de nem felelt, mintha nem volna vigasztalás bánatára, ír boldogtalanságára, mintha ajka képtelen volna e szó: anyám kimondására. Oly ártatlan s oly boldogtalan, gondolta Miguel s én nyomorult játszom, tékozlok! Hány ember van, kiknek nincsen betevő falatjuk s nekem semmi sem ízlik, amit számba veszek. Hol itt az igazság Istenem? Ezt és sok ilyesfélét gondolt Miguel» Istenre tologatva az ember bűnének okát; de a szive mélyéből ez a komoly szózat hangzott iöl hozzá: — Hallgass, csak hallgass; nem az Isten igazságtalan, hanem romlott az ember; ha ez fölszárítaná mindazt a sok könnyet, amit fölszáríthat, nem volna annyi inség e földön ... Az Isten nem élvezetre teremtette a gazdagot, nem szenvedésre a szegényt; hanem az egyiket a másik gyámjául rendelte, úgy hogy amannak ösztökekép adta az irgalmat, emennek támasztékképen a megnyugvást. Az egyiknek gazdagsága a másiknak szegénysége, és azért az a gazdag, ki a szegény előtt elzárja ajtaját, utálatos tolvaj, ki megrabolja a szűkölködőt. Megdöbbenve kezdte faggatni Miguel a kis fiút bánatának oka felől, miközben sietve jött feléjük az éjjeli őr. A fiú végre engedett a kétfelől való sürgetésnek s elmondá, hogy egy férfi "megvette egy sorsjegyét s hamis pénzt adott érte. Félelmében, hogy édesapja megveri, nem mer haza menni. Megkönnyebbülve lélegzett föl Miguel, mert hatalma volt a könnyek felszárítására. Elküldte az éji őrt a közel korcsmába, hogy váltsa föl a két-piaszterest, pénze maradékát; a kis fiúnak adta az egyiket, mellénye zsebébe dugta a másikat. Nagy meglepetésében s örömében a kis fiú oda ugrott Miguelhez s boldogságtól ragyogva mondott neki köszönetet. De Miguel gyorsan folytatta útját ( minden áron véget akarva vetni ellágyulásának, mely miatt immár szégyenkezni kezdett és becstelen közönyt színlelt, melyet épen nem érzett szivében. A játékbarlang sűrű, forró gőzétől elkábult fejében össze kezdtek kuszálódni a gondolatok. A játékasztalon látta szerteheverni az aranyokat; látta a gyermek bús arcát, mely könnyek közül mosolygott reá, akárcsak valamely csillag, mely lassan-lassan bújik elő a felhők mögül; látta a végzetes kis lapátot, mely besöpörte aranyait, egyiket a másik után s a kis fiú piszkos kezét, mely görcsösen fogta
