Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-09-17 / 38. szám

o PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 szeptember 17. a mult hagyományaiból táplálkoznak. Brassó és Temesvár virágzó gyáriparát nem a véletlen teremtette meg, hanem a kisiparos ősöktől gazdag örökségképen hátrahagyott ipari közszellem. Ezt az értékes hagyatékot nálunk sem volna szabad eltékozolni. A pótadó forrásai már kimerültek. Az állam 3 milliója csak a végső szükségen segít. Arra sincs kilátás, hogy ez a segítség a szükség arányában gyarapodik. Politikai szempontból nem is kívánatos. Óriási különbség van a hazai és külföldi városok közt. Ez érthető, mert míg mi a Kelettel élet-halálharcot vívtunk, a nyugati városok nyugodtan szerveződhettek. De örökké nem lehet a múltra hivatkozni mentségképen, hanem az örökös sopánkodás helyett népjólléti intézményeket kell teremtenünk. Ilyen a külföldön kitűnően bevált községi takarék pénztár. A külföldi városok t. i. hamarosan rátértek a hasznothajtó vállalatokba fektetett gazdálkodás útjára. Poroszországban már 1838-ban 80 községi takarékpénztár állott fenn; ma az egész Németbirodalomban legvirágzóbbak a községi takarékpénztárak. Badenben, Bajorországban túlnyomóan községi alapon vannak a takarékpénztárak szervezve. Ausztriában 1902-ben 56S takarékpénztárból 460 községi volt, az egésznek 80'9%-a. Franciaországban a takarékpénztárak 78%-a községi alapon van szervezve. Olaszországban az arány 45%. Ezek a községi takarékpénztárak teszik lehetővé, hogy például Jéna gimnáziumot épített és tart fenn, Strassburg kislakásokat, Dresda munkásházakat épített, Königsberg városi munkáshivatalt, iparos továbbképző-iskolát, népfürdőt, a lábbadozó betegek, szegények részére menházat tart fenn és gondozza a városi sétatereket, utakat a községi takarékpénztár jövedelméből. Wasserburg ezen jövedelméből adósságait törleszti. Hazánkban is azon városok fognak boldogulni, amelyek a modern gazdálkodás előnyeit kihasználják. Szép sorozata van már azon városainknak, ahol községi háztartásban haszonhajtó vállalatok, községi takarékpénztár, világítási, közforgalmi, házépítési, téglagyár, ipari, ingatlan vételi és parcellázási, házépítési vállalatok létesültek. A szabad verseny mindennemű gazdaságra fejlesztőleg hat. Az egyéni önzés tehát nem állhatja útját a városi vállalatoknak. Amint Pápán a modern jellegű világítás, utak jókarba hozatala, vízvezeték, sétakert létesítése bizonyára lényegesen emelte az idegenekben a városba települési kedvet, épúgy fogja azt fokozni a csatornázás, közkórház, munkásháztelepek, ipari vagy más gazdasági szakiskolák stb. tervének végrehajtása. Pápa városára a legelőnyösebb vállalkozás egy városi takarékpénztár felállítása. (Folytatjuk.) JVIegyegyülés. A megyegyülés, melynek már impozáns méretei és ragyogó kerete is elárulta, hogy fontos dolgok megvitatása képezi tárgyát, hétfőn délelőtt vette kezdetét. A kisteremben itt-ott izgatott hangon tárgyalták kisebb csoportokban az eshetőségeket a t. törvényhatósági bizottsági tagok. A képviselők, különösen a munkapártiak, mint drótnélküli távirószikrák röpdöstek ide s tova, s csakhamar sejteni lehetett a szavazatok eloszlását. A teremben az elhelyezkedés azután teljesen tisztázta a helyzetet. A balszárnyat tömött sorokban ellepték a »parasztpárt« tagjai, kiknek magatartása bizonyos dac jellegét árulta el. A jobb oldalt benépesítette a szokatlan nagyszámban beérkezett birtokososztály és a városok, Pápa és Veszprém megyegyűlési képviselői. Az elnöki emelvény mellett, mint döntő falanksz, félelmetesen feketélett a vármegye tisztviselőinek kara. A karzatot elegáns hölgyközönség, a vm. tisztviselők nejei és Veszprém elit hölgyvilága népesítette be, szindus háttérrel enyhítve a gyűlés komoly hangulatát. A főispán mély csendben nyitja meg az ülést. Üdvözli a törvényhatósági testületet, s mély érzéssel, az egész közgyűlés hangulatát tolmácsolva parentálja el a vármegye illusztris halottjait: Vajda Ödön zirci apát urat, és Jánosi Ágoston dulmi vál. püspök, nagyprépostot, kikben a vármegye köztiszteletben álló és nagy érdemeket szerzett oszlopos tagjait veszítette el. A közgyűlés az elhunytak érdemeit jegyzőkönyvileg örökíti meg. — A szomorú tisztség után egy örvendetes hírrel kedveskedik a főispán a törvényhatósági bizottságnak: lendületes szavakban emlékezik meg Gyúr átz Ferenc ág. evang. püspök királyi kitüntetéséről. A királyi kegy vármegyénk egyik nagyérdemű, s úgy emberi, mint egyházfői kiváló győződtem, szinte hihetetlen. Mintha egy százkarú polip szorongatná, fojtogatná az ott élő népet, mely folytonos élethalálharcot vív ellenfelével— hiába. Nem tud tőle szabadulni, nem tudja magáról lerázni. Úgy látszik, mintha a küzdés közben levágott polipkarok helyett új és új karok nőnének, melyek annál görcsösebben kapaszkodnak bele a menekülni, az élni akaró szegény nép testébe, annál erősebben, nagyobb erővel szorítják, ropogtatják az áldozat csontjait, minél jobban igyekszik elmenekülni. Borzasztó kép. Fájdalom, borzasztó valóság ez. Valóság, amely ellen évtizedek óta irnak a tisztességes újságok, amely ellen évek óta küzdenek egyes jólelkű emberek, küzd a kormány és — hiába. A polip, ez a vérszomjas, kegyetlen szörnyeteg nem tágít, nem enged s a nép, a jó rutén nép tovább vívja az élethalálharcot. Elmondok egyet-mást arról a vidékről, arról a népről és arról az élethalálharcról. * * * Mintegy kilenc-tiz éve annak, hogy az újságok sokat, a szokottnál többet foglalkoztak a beregmegyei és máramarosmegyei lakókkal, azok dolgaival. Az egész ország figyelme odafordult. Szinte csak akkor kezdték tudni, hogy azokban a megyékben nagy szegénység, folytonos éhezés, nyomorgás közt is élnek emberek. A kormány is megmozdult. Kinyújtotta segítő kezét, hogy a pusztulástól megmentse a népet. Kormánybiztost küldött ki. Egán Edének hívták. Vasakaratú, sasszemű és érzőszivii ember volt. Éjjel-nappal dolgozott, hogy munkáját siker koronázza. Faluról-falura járt, összedoboltatta a lakosokat, följegyezte panaszaikat s jaj volt a bűnösnek, akiről kisült, hogy a nép nyomorának okozója. Emberi erőt szinte meghaladó, fáradhatatlan munkaerejének, lankadatlan buzgalmának csakhamar mutatkozni kezdtek gyümölcsei. A nép lélegzethez jutott. Kezdett az őt szorongató polip karjaiból kibontakozni. Fogyasztási- és hitelszövetkezetek alakultak, a havasi legelőket javították", csenevész marhái helyett értékesebb, hasznothozóbb állatokhoz jutott, tisztességes vetőmaggal vethette be kicsike földjét, a munkások munkát kaptak. Új élet kezdődött Egán Ede munkájának nyomán. Aztán egy napon jött a hír, mint egy szomorú fekete madár, hogy Egán Ede nincs többé, meghalt, véletlenül meglőtte magát. Aztán jött a másik hír, hogy nem szerencsétlen véletlen oltotta ki a nemes életet, hanem orgyilkos golyó. Aztán . . . nos aztán lett vizsgálat, tárgyalás ... s az igazságot csak a jó Isten tudja. Egánt eltemették, helyét mással töltötték be és tovább folyt a nép megmentésének , munkája. De mintha a vasakaratú, sasszemű és érzőszivü ember halála után a polip ismét új erőre kapott volna, ismét sűrűbben hangzott onnét felülről a jajkiáltás, a segélykérő szó. Valami hiba van, valami hiányzik a mentőknél. Talán a vasakarat, talán a sasszem vagy talán az érző szív ? Ki tudja. Annyi bizonyos, hogy az elmúlt évben is eleget olvashattunk az újságokban annak a polipnak a munkájáról. * * * Mikor Egán még javában folytatta áldásos munkáját, több hetet töltöttem Bereg és Máramaros vármegye északi részén. Gyönyörűséges vidék. Hegy-völgy, hegyvölgy. A hegyeken bükk- és fenyőerdők, itt-ott hegyi legelők, kaszá.ók. Sehol kopár szikla. A völgyekben apró darabka szántóföldek, rétek, legelők. Micsoda fű a legelőkön, kaszálókon. Nincs az a kertész által gondozott bársonypázsit, mely azzal vetekedhetnék. Nem csoda. Annyi ezen a vidé-