Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-08-06 / 32. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 augusztus 20. vérbeli újságírónak látszik. Arról panaszkodik, hogy a szépen TY1C v^l 1T (dilit vetésben újra felburjánzott a konkoly, a rengő búzatáblák közt ismét kivirított a vörös pipacs. Ez a szép virágnyelv magyarul annyit jelent, hogy éveken át tartó keserves, végsőkig megfeszített munkával sikerült leverni Sopronban és Győrött a vallás- és hazaellenes szociáldemokráciát. De gyökerestül kiirtani nem lehetett. (Ami nem is csoda, mert addig, mig közállapotaink ily feneketlenül romlottak, mindig lesz bizonyos fokú létjogosultsága a szocializmusnak!) A diadalt nyomon követte a mámor, a mámort a tespedés. Nem aknáztuk ki a helyzetet. Örültünk, hogy győztünk s arra nem gondoltunk, hogy győzelmünket értékesíteni is kellene! Pedig a szociálizmus nem halt meg; o 0 ott izzott tovább is a meghasonlott lelkekben s csak az alkalmat várta, hogy lángra lobbanjon. Justh Gyula érdeme, hogy újra kivirított a vörös pipacs. A zsendülő vetést megtépte a vihar, a sudárba szökött fát megrázta a villám. Mióta a legszélsőbb nemzeti és radikális párt szövetkezett a »hazátlan bitangokkal«, ahogy a nagy Bartha Miklós nevezte őket, azóta újra megnőttek a szociáldemokrácia szarvai. Szervezetei országszerte megerősödtek. Lázas munka indult meg a párt újjászervezésére. Ennek a küzdelemnek az eredményeit, sikereit lehetetlenség lekicsinyelnünk, ha csak magunkat nem akarjuk ámítani! Nálunk is terjedőben van a vörös pipacs. A min apában bevégződött kőmüvessztrájk a szociáldemokrácia diadalát jelenti. Egyelőre csak az építőmunkásokat sikerült beterelni az egyedül üdvözítő demokrata akolba. De az | első diadal nem jelent megállapodást. | Tovább folyik a munka szívós kitár- : tással, ha kell, terrorizmussal. Fel fog- | ják venni a harcot a többi szakszerve- j zetben is. S ha idejekorán fel nem fegyverkezünk, az acélos búzatáblán nem virít más, csak pipacs. A forradalmi vörös pipacs . . . A dátumra nem emlékszem határozottan, de lehet négy-öt éve, hogy a pápai építőmunkások közt megtörtént a rég vajúdó szakadás. Egy tekintélyes j részük torkig jóllakott a demokrata 1 terrorizmussal. Újra szabadon akart lélegzeni : keresztény akart lenni és — magyar! Épen lenn voltam a Keresztény Munkásegyletben, mikor a szakszervezetből kilépettek megjelentek a keresztény szociálisták közt. Meleg szeretettel fogadtuk őket. Szemükben könny csillogott, arcukról lemosolygott a bolclog; ság s az a jóleső tudat, hogy újra testvéreik közt vannak, ismét szabadon beszélhetnek. Ma már egy-kettő kivételével újra benn vannak a demokrata szakszervezetben . . . Mi vitte be őket? A meggyőződésük ? Ezt kizártnak tartom. Hiszen ezek az emberek jelentékeny anyagi áldoza- | tot hoztak a meggyőződésükért, mikor ! évekkel ezelőtt kiléptek a szakszervezetből. Tisztában voltak azzal, hogy a keresztény-szociális központ nem tudja őket olyan nagy anyagi támogatásban részesíteni, mint a demokrata központ. Bevitte őket a terrorizmus, a szakszervezetben rejlő erő s az a kétségbeesett erőfeszítés, melyet a város intelligenciájának egy része kifejtett a demokratákérdekében. Megengedem, hogy ezek az urak első sorban a béke helyreállításáért léptek közbe, de végeredménvképen mégis csak a demokraták malmára hajtották a vizet. Milyen szánalmas volt ezzel szemben a mi tehetetlenségünk! Ugyan melyik katholikus úriember mozdította meg csak a kisújját is, hogy szépen zsendülő vetésünket le ne tapossa a vihar ? . . . De ne vádaskodjunk! Az első csatát elvesztettük, — okoljunk belőle! Siessünk a Keresztény Munkásegylet segítségére tollal, szóval, — cselekedettel. Mert a jövő nagy harcait itt fogjuk első sorban megvívni. S ebben az élet-halál-küzdelemben jetentős szerep jut intelligenciánknak. »A porszemet, amely magában áll, elfújja egy szellő, egy lehellet. De ha összeolvad, összenő, ha a porszemekből szikla alakul, a fergeteg sem ingathatja meg«. Vonjuk bele a Keresztény Munkásegylet nagy harcaiba igazi katholikus intelligenciánkat. Ha sikerül egyesítenünk az egész katholikus módon érző és cselekvő tábort, — fittyet hányunk minden támadásnak! Iskolaszéki gyűlés. A helybeli róm. kath. iskolaszék látogatott ülést tartott mult vasárnap délután Kriszt Jenő esp.-plébános egyházi és Sült József vil. elnök elnöklete mellett. Sült József vil. elnök üdvözölte a megjelent iskolaszéki tagokat, a gyűlést megnyitotta és a jegyzőkönyv hitelesítésére TIekler János és Somogyi József iskolaszéki tagokat kérte fel. Élénk vitára adott alkalmat a mult ülés jegyzőkönyve, amelyben az egyházi elnökön kívül résztvettek Somogyi József és Keresztes A fiatal asszony hátrahajtotta fejét s nézte a künn csavargó szelek által hajtogatott fákat, a másik, az öreg, le nem vette töprengő, gondolkodó szemeit a fiatalról. Muló percek után, sóhajszerűen, de meggyőző erővel beszélni kezdett: —- Nincs igazad, Márta. Az élet nem az, aminek ma látod, — de az se, amit gyerekes képzelet rajzol meg, hanem valami a kettő keverékéből. Ragyogó szinek egybeolvadása a kemény valósággal. Fiatalkori lobogások alatt a valódi élet erőteljes csirái lappanganak ép úgy, mint a megállapodás szilárdsága mindig kiván egy kis illuziórus fényességet. És ez a legkeményebb, legnyakasabb cselekedetek alatt is bujkál, ha észrevétlenül, megsejtés nélkül is. Ami pedig az uradat illeti, én Istenem van-e ember tökéletes, hiba nélküli? Én ismerem kedvetlenséged, talán szomorúságod okát, — ne is próbáld leplezni őket — és öreg, tapasztalt asszonyi eszem tanácsot ad neked. Vess számot magaddal, az élet következményeivel és főkép az emberi gyarlóságokkal. Ha átszűröd ezeket mind az ész szaván, új világosságokat fogsz megpillantani. Igazabbakat, közvetlenebbeket. És ebben a fényben érzéseid új alakot öltenek. Emberiebbeket, elnézőbbeket. Mert arra, hogy igazán szeretni tudjuk felebarátainkat — sőt hozzátartozóinkat, — egész özöne kell a megértésnek, megbocsátásnak. Csupa gyöngeségekből vagy te, vagyok én és vagyunk mindnyájan -— épen azért, mert emberek vagyunk. Csakhogy közölünk némelyik egy fokkal hajlik a tökéletességek felé, a másik pedig az ellenkező oldalra. Ezen fordul meg minden. Talán boldogabb az, aki egyensúlyát biztosítani tudja, bár olykor-olykor egy kis kilengés nem szokott elmaradni. A te urad körülbelül egyensúlyban áll, — néha egy kis kilengést nem is lehet zokon venni . . . A fiatal asszony tágra nyílt, csodálkozó szemmel nézte az öreget. — És ezt te mondod ? Hétgátyné ráhagyóan intett. — En. Mert mögöttem sok leélt esztendő van és sok tapasztalat. — De vannak esetek, melyekre általános ítéleteket nem lehet rászabni. —j Lehetnek. De a te életedből ezek hiányzanak. Abban bizonyos lehetsz. Nem mondom, hogy tökéletes ember az urad, sőt azt se állítom, hogy képességei valamely irányban egetverők, de épen olyan anyagból van, aminőből a kissé rövidlátó, de tisztességes családapák gyúródnak. Nem veti meg se a társaságot, se a bort, de csak módjával él vele, amellett azt, ami az aszszonynak legjobban fáj: hűtlenséget se lehet szemére vetni. Tudom: mást vártál a házasélettől. Szinesen kifestett álmok, eszmények megvalósulását és sokféle bolondságot, ami képzeletben igen szép, a valódi élettől azonban a lehető legtávolabb áll. Szerencsétlennek érzecl magad, mert nem tudtad kikerülni a közös asszonyi sorsot, melyen, igaz, csak a kivételesek, a gondolkodók, a tisztán látók, helyesen ítélők tudnak túlemelkedni. Pedig a te sorsodat, Márta, csaknem irígylésreméltónak lehet nevezni. Rangszerűen mentél férjhez, nem kellett lealkudnod semmit családi büszkeségedből. Én, — folytatta sóhajtva -— ebben látom kívánságaim öszszességét. Arról a polcról, melyen születtem, soha egy lépéssel se tértem le, bár keserves vesszőcsapásokkal paskolt a sors. Nem az én hibámból, de szegénységbe jutottam, nehéz özvegyi sorsba. Hanem azért nem engedtem semmit kevély önérzetemből. Elviselhetőnek tartottam mindig a nélkülözést, csak a lealázást nem. Láthatod: fentartottam tekintélyemet a legsúlyosabb viszonyok között is. Büszkeségemen nem esett csorba, konzervatív nézeteim egy