Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)
1911-07-23 / 30. szám
PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 junius 18. protektorainak mondják és tartják magukat! Pápa városának is meg kell mutatni, hogy nemcsak »mézes ajka«, hanem »nemesen érző szive« is, s »cselekvésre hajló« két erős karja is van! Szivével szeresse az elhagyottakat, s erős karjaival segítsen rajtuk! Először tegye meg a legszükségesebbet, — azután következzék a többi! Káuzli Gyula. Katholikus iskoláink az 1910—11. évre szóló értesítők szerint. Három iskolai értesítő fekszik előttem: a hitközségé, a bencés gimnáziumé s a tanitónöképzöé. A hitközségi értesítő beszámol az elemi és ismétlő fiu- és leányiskolákról, s a polgári leányiskoláról és az óvodáról. A rám. kath. elemi leányiskolában év végén volt 642 tanuló tizenkét tanteremben elkülönítve. Egy tanteremre esett 54 tanuló. A 642 leány között kitűnő előmenetelü volt 135, jeles 139, jó 169, elégséges 132, elégtelen 67. Az elemi fiúiskolákban volt 692 tanuló tizenegy osztályban elkülönítve. Egy tanteremre esett 63 tanuló. A 692 fiu között kitűnő eredménnyel végzett 61, jelesen 116, jól 203, elégségesen 210, elégtelen 102. A polg. leányiskolának négy osztályában volt 130 tanuló, kik közül megbukott 14, kitűnően végzett 22. Az ismétlő iskolákba járt 126 leány és 76 fiu, kiknek előmeneteléről nem tesz az értesítő említést. E négyféle iskolában működő tanerők száma 49. Az óvodába 120 apró gyermek járt és pedig 52 fiu és 68 leány. Az óvót kellő segéd személyzet mellett egy irg. nővér vezette. A bencés gimnázium négy osztályába 177 tanuló járt, kik közül rom. kath. volt 164, (ref. 2, ev. 1, izr. 10.) Ami az előmenetelt illeti, az idei tanév kitűnően sikerült. A négy osztályban van összesen 45 vastagbetűs tanuló, (ebből a II. oszt.-ra esik 17), kik közül tiszta jeles 30. Ezzel szemben bukott 24 tanuló, még pedig egy tárgyból 12, két tárgyból 8, több tárgyból 4. Legjobb eredmény a vallástanból (121 jeles) azután természetrajzból (88 jeles), majd geometriából (72 jeles), végül magyarnyelvből (71 jeles). S rekordképen megemlítem, hogy a sokat hánytorgatott latinnyelvből 53 jeles tanuló volt s csak 14-en buktak belőle. A kath. tanítónőképzőben járt 112 növendék. (I. 25, II. 19, III. 31, IV. 37,) akik közül kitűnően végzett 36, jelesen 44, jól 20. Megbukott a második osztályban 2 növendék. Hittanból kitűnő jegye volt 79-nek s a többinek jelese. Legkedvesebbik tárgyuk volt a történet (62 kitűnő), Azután a természetrajz és vegytan (41 kitűnő). Legtöbb az elégséges németnyelvből és számtanból. Gyakorlatitanítás is kitűnő eredményt mutat (38 kitűnő, 14 jeles, 15 jó, 1 elégséges). Érdekes összehasonlítani úgy a képzőbe járó leányoknál, mint a gimnáziumi ifjúságnál a szülők társadalmi állását, vagyis, hogy milyen állásban levő szülők taníttatják leginkább gyermekeiket ? A gimnáziumba legtöbb iparosgyermek jár (54), míg a képzőbe a tisztviselők leányai (28); azután következnek azok a fiuk, kiknek szülői birtokosok s földművelők (22), a képzőben pedig a magánzók (23) s a tanítók leányai (21), míg a birtokosok leányai csak 13 taggal szerepelnek, úgyszintén az iparosok leányai is (13). A pápai katholikus elemi és középiskolákban tehát a mult évben 1999 növendék nyert kiképzést, elmondhatjuk — igen jó eredménnyel! Egy külföldi tudós rólunkI Mit mond Pápáról? Vájjon ki ültette fel?! A M. Sz. julius 30-iki számában egy ily című cikk látott napvilágot: »A külföld rólunk.« S a cikkben foglaltakat egy francia tudósnak, Do7inierque Emibiek, Toulouseban megjelent könyvéből vette ki. Ez a tudományszomjas I férfi Magyarországon tett látogatásáról számolván be, a protestánsokról ir, s többek között Pápán szerzett tapasztalatai alapján ezeket mondja: »Van azonban itt három zárdarend, a franciskánusok, dominikánusok és az irgalmasok. Ezek 7iagy épületeket foglalnak el, amit francia pénzen épitettek, midőn a nem autorizáli rendeknek el kellett hagyniok Franciaországot«. Donmerque a pápai katkoiikusokró[ csak ennyit irt, s ez is az utolsó állításig szemenszedett hazugság, mert: 1) Pápán nincsenek ' dominikánusok, hanem vannak bencések, kiknek házát 1683-ban a pálosok számára Csáky László várkapitány építtette, Esterházy Károly átalakíttatta 1788-ban. 1802-ben a házat megkapták a bencések, melyhez az új iskola épületet Fehér Ipoly főapát emeltette 1897-ben. 2) A mizeriek rendházát gróf Esterházy Ferenc és fivére Károly egri püspök alapították 1757-ben. Bérházukat sem francia pénzből építették. -— Ne nyúlj belé asszony a jó Istennek dolgába! — mondja az ember. Szóval ezekből a rajzolásokból megérthető, hogy a zsölléremberrel az Isten családtag. Tehát öten éldegélnek kölcsönös tanácskérésben, hálálkodásokban és némi szemrehányásokban — öten éldegélnek ott fönt a kis zsöllértanyán. A házaspár, két fiu, meg az Isten. Jó magasban fönt a hegy mentén, elhullatott szomszédok társaságában, akikkel az Isten azon szerint megosztja társaságát mindenütt és mindenkor való jelenlétével. Úgy veszik a dolgot ezen a tájon az emberek, mintha föl a hegyhajlások közé a szegénység menekülne. Lent a hegyek mentén utcasoros faluk vannak és benne gazdák pompáznak ; a szegénység, az fölszökik a hegyhajlásokba, mintha batyuba kötné és magával vinné kis vagyonát, értékét — a szegénységet. Pedig talán nem így van; semmi esetre elrejteni valója nincsen ezeknek az embereknek, sem menekülni valójuk a szegénységükkel. Lám, az Isten is közéjük, hozzájuk kéreszkedik. Ezt tehát így, valóban csak az emberek gondolják. A Józsiék is a maguk valóságában gazdagok és kitűnően munkásak. Tulajdonképen akkor kezdett családtagjuk lenni az Isten, mikor semmijük sem volt. Ők maguk mondják, hogy semmiből kezdtünk szerezni. Ehhez mindenesetre bizonyos isteni közbenjárás kell. A két fiúcska aki lett, lázas izgalmukban szinte tüzelte őket. Hamarosan tudtak földecskéi venni házuk mellett és az szinte nem kellett ettől fogva a konyha küszöbjükről a szomszédék barázdájába lépni. Lázas igyekezetük valóságosan kezdette róluk lefaragni a hust, soványak lettek, de keményen szikesek, mint a fa; az eleven, lombos kemény fák. Igyekezetüknek elevenségében náluk nem is tudná az ember megmondani, hogy mi volt, vagy micsoda a — lomb: ami a fáknak a lombja. Alighanem vissza kell megint térni az ő istenes megnyugvásukra, minden ügyükben, amely sokat dolgozó munkás életükre eleven lombot rakott. A gyerekek már röpülni tanuló madárkák lettek, mikor egyszer csak jó kis darab földecske lett ott fönt a hegyhajlásokban eladó. A Józsiék megvették. Nem egészen, csak félig : rátáblázott adósságpénz feküdt a földnek felén: nagygyomru éhes állat, amely a kis zsöllérháznak asztaláról nagy falatokat kért enni. És bizony olyan étvágya volt, hogy az asszony vagy az ember egyszer-másszor még a falatot is elhúzta a szájától, sőt a gyerekektől is és azt mondta: Adjunk annak az éhes ... jaj Istenem, micsodának is! . . . Előbb az lakott jól, az az adósság, azután ha maradt, akkor ők. Egyszer azonban tiszta lett a birtok attól az éhes szörnyetegtől. Lehet gondolni, hogy ez az alkalom ünnep volt abban a kis házban. Hozzá még az is megtörtént, hogy valamelyes barmokra tettek szert ezek a jó emberek és tömtek számukra tömésfalból istállót. Valósággal tellett a kis domi- nium. A gyerekek pedig már ekkor röpülni tanuló madárkákszámba mentek. Okos és vizslaszemü fiúcskák voltak, akik sörény igyekezettel tanulták a dolgot • szüleiktől. Semmit mást, csak a munkát. A többi minden mintha ebből sugárzott volna ki. Látszott, hogy az életük fájának törzsévé teszik ezt a munkát. Immár beszegődtek az emberek társaságába és vajmi sokszor elelegyeledtek a felnőttek közé. Azok pedig megszokták még a nevűket is ; nehezen szokták meg, de megszokták. A Joakhimnak nevét öblös száj mozdítással mondták ki az emberek, nehezükre esett a különös hangzású név. És az Ábel gyereket mikor dicsérték, akkor a Joakhimot is dicsérettel illették, mert azt mondták: iinel az Ábel csakugyan jó, szelid gyerek, mint az a szentirásbeli Ábel és a Joakhim sem vált