Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-05-21 / 21. szám

164, PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 junius 4. csodálkoznak, hogv »Pesten mennyi reakció áll készen s mindenhonnan klerikálisok és antiszemiták bújnak eló'.« Mi tette a népet klerikálissá ? A Világék antiklerikálizmusa! Mi tette őket antiszemitákká ? Ugyancsak a Világék szemitizmusa! Ha nem hencegnek, nem taposnak, nem üvöltenek, ha nem törnek féktelen hatalomra, nem bántják a másét, nem izgatják anarchiára a népet, ha nem akarják vörösre festeni még a nap sugarait is, s ha nem lesznek antikrisztiánná, sohasem Lesz ebben az országban antiszemitizmus! Most pedig van — mert kell lennie / Hogy miért kell lennie, mutatja az ország szive, mely a vidéknek nagyobbított kiadása. Hogy miért van, elmondották Baránszky, Haller, Polónyi és Huszár. Kerestem a lapokban cáfolatot rá. Nem találtam. Mert lehetetlenség rácáfolni. A liberalizmus s az általános emberszeretet hazug frázisa alatt nein lehet egy népet letiporni s egy másikat nem Lehet uralomra engedni. Ez színigazság! S midőn az ország katholikussága ez ellen szót emel, akkor nemcsak megtámadott és sárral dobált vallását védelmezi, hanem egyúttal a keresztény elvekre épített hazájának fundamentumát is támogatja. Ez ellen pedig nem lehet senkinek sem kifogása. Mert az mégis természetellenes dolog, hogy a páholyok titkos-utu s célú lovagjai legyenek vezetői, végül letiprói, egy keresztény országnak. Mi ellette vagyunk minden erőszaknak. De ha minden akcióra — reakció következik, ez nem a mi bününk, hanem a természetnek s a történelemnek törvénye. S ha a reakció harccal jár, a magyar katholicizmusnak lesz ereje a harcot megharcolni! Káuzli Gyula. A szekularizáció mint üzlet. A X. kath. nagygyűlésen előadta dr. Krüger Aladár. I. Gúnyolódni szokás azokon, akik álmokról beszélnek. Nos hát én ennek ellenére is egy álomról fogok szólani. Álomról, melyet bizonnyal sokan végig álmodtunk már félve, hazafias magyar szivünk mélyéből aggódva, de végig álmodtak mások is fanatikusan kipirult arccal, sóvár vággyal, kapzsiságtól álmukban is összeszorult ököllel. Álmodtunk .... azt álmodtuk, hogy egy napon ismét képviselőválasztás volt Magyarországon. Választás, melyen minden előző politikai csatát meghaladó mértékben küzdött a meggyőződés helyett minden, ami a meggyőződésnek gyilkosa. A döntés napja előtt voltak Kasszandrák, akik megpróbálták ennek az országnak renyheségbe vesző katholikus közönségét felrázni és férfiúvá serkenteni. Figyelmeztető riadók sivítottak a levegőn keresztül, újságban, népgyűlésen, sőt a szószékről is. Néhány sajtópör következett, néhány lelkészt a biróság elé állítottak — s a katholikus többségű Magyarország megválasztott radikális-szociálista-szabadkőmüves többségű képviselőházat. Nem is került olyan nagy küzdelembe. A magyar katholikus közönség — és beh szép volna, ha ez is csak álom lenne! — nem sokat törődött azzal, ' kire adja szavazatát. Az örült a legjobban, akinek a választás napján nem kellett szint vallania. Sokan így okoskodtak: én jó katholikus vagyok, de nem vallok szint, mert hát sohasem lehet az ember elég okos és nem lehet tudni, mi következik? A derék »jó katholikusoknak« ez az okoskodása elcrt aztán annyit, hogy nálunk is francia mintára alakult meg a kormány. Első dolga volt benyújtani az egyház és állam elválasztásáról szóló törvényjavaslatot. A »jó katholikusok* nem mozdultak meg akkor sem, mikor nyilvánvaló lett, hogy az elválasztás minden egyházi vagyon elrablását, elegánsabban és páholyképesen kifejezve: szekularizációját jelenti. Mit fájjon a ő fejük, mondották, a papok dolga miatt? Hiszen az egész csak a papoknak tör borsot az orruk alá, ők lássák, mit csinálnak. A képviselőház óriási többséggel megszavazta a javaslatot. A főrendiház is hozzájárult. Néhány főpap és buzgó világi tiltakozott, de a többség érdekelve lévén a kormány némely iparfejlesztési akciójában, no meg egyes kilátásba helyezett vicinálisoknál, megszavazta a javaslatot. Nem tudni, hogyan, miért — itt hiányos az álom — az apostoli magyar király a javaslatot szentesítés ével ellátva törvénnyé tette. Már egy éve érvényben van a törvény és most menjünk, nézzünk szét Magyarországon. Ont hivom erre a sétára, tisztelt »jó katholikus« barátom, aki minden léptennyomon hangoztatja — persze csak katholikus, kivált papi, legkivált főpapi körökben — jó katholikus mivoltát, de mindig hozzá tesz egy de-t. Ön jó katholikus, de épen úgy jár el, mint az álombeli jó katholikusok. Ne féljen ettől a sétától. Ha az jut eszébe, hogy bizonyos kellemetlen jelenetek az ön fenkölt »jó katholikus« gondolkodását feszélyeznék, sietek önt megnyugtatni. Egy év alatt végbement minden, most már a befejezett munka várja önt. Ne féljen, nem fog' már látni barbár módon kivert apácákat sem az iskolák, sem a kórház udvarán dideregni, miközben sirva néznek utánuk az elhagyott gyermekek, a szenvedők, a betegek. Nem fogja azt sem látni, hogyan ostromol meg a bátor osztrák-magyar hadsereg orosz, vagy olasz várak helyett magyar templomokat, nincs időm hölgyek körül köszörülködni. A mozdony teljesen elfoglal. Aztán az asszonyok, kik az állomásokon ide-oda bomlanak, sohasem az igaziak. Tudod, nagyon sok a cicoma rajtuk, mint a fán tavasszal. Manó tudja, melyik virágból lesz még gyümölcs. Azért inkább csak rád biznám a választást. — Nagyon kitüntetsz. — Jól megnyisd a szemedet, mert ha bolondot találsz csinálni, abba ri bele életem boldogsága. Remélem, megértettél. — Meg, — hagyta rá Kosár Béni, nagyot sóhajtva. S abban a sóhajtásban is volt valami igazság. Mert hogy valaki barátja boldogságát tartsa markában, az minden, csak nem mindennapi tréfa dolog. A vonatvezető fölkelt és távozni készült. — Egy óra múlva Budapestre indulok, — mondta illő komolysággal — a másik vonattal visszajövök, utána kialszom magamat, azután megint beállítok. Harminchat órád van, gondolkodjál fölötte. — Majd gondolkodom — hagyta rá Kosár Béni. — Akkor hát isten veled! -— Jó szerencsével járj! A vendég behúzta maga után az ajtót s Kosár Béni nagy lépésekkel járt föl-alá a szobában. Erősen biztatta az eszét. Sok ismerőse volt; azok közt akárhány eladó s hogy a sok közül melyik elégednék meg éppen egy vonatvezetővel, vagy jobban mondva, melyik volna éppen alkalmas egy vonatvezető boldogitására, hiába ! mégis csak fejtörést okozott neki. Mert hát valljuk meg egész őszintén, a házasság boldogságához mégis csak egyéb is kell, mint a pap áldása csupán. Egyszer csak megállott. Jólormán jutott valami eszébe. Fogta a kalapját és kitörtetett a szabadba. Darabig kóválygott ide-oda. Majd elszánta magát, nekivágott egy hosszú utcának s megállott egy magas földszintes ház előtt. Leánynevetés hangzott belülről. Az ablak nyitva volt s ez a csilingelő nevetés a maga természetességével vonzotta Kosár Bénit, hogy nem sokat habozott, hanem egyszerűen csak befordult a kapun. Nem volt félóránál tovább odabenn s már is megelégedett mosolygással dugta ki fejét ismét a kapu mögül. Valaki egész odáig kisérte. Ott búcsúzkodott s fütyörészve haladt végig az utcán. Ugy látszik, nyélbe ütötte a dolgot. Most már jöhetett a vasutas. És jött is. A kitűzött harminchat órára pontosan beállított. A formája azt mutatta, hogy kitűnően kialudta magát. A remény és kétség nem sokat nyugtalanította. — Nos? — volt az első kérdése, mikor az ajtót behúzta maga után. — Megvan — nevetett Kosár Béni — hálát adhatsz az Úristennek, amiért hozzám fordultál. Olyan asszonyt kapsz, milyen néni terem minden szökőesztendőben. Okos, derék, jól nevelt lány. — Ért a sütéshez, főzéshez ? — Annál többhöz is ért. Olyan boldoggá teszi jövendőbelijét, hogy még az ujjadat is megszopod utána. — Hol ? merre van ? — Itt a városban. Rögtön ellátogathat tunk hozzája; szüleinél úgyis bejelentettelek. — Akkor hát menjünk! — hajszolódott a vonatvezető. — 11a egyszer várnak,