Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-05-14 / 20. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 április 156. kenykedett, hanem lankadatlanul dolgozott a hivei érdekében. Mert híveinek tekintette őket akkor is, amikor már csak névleg voltak katholikusok. Önfeláldozó munkássága mindig több szivet hódított meg, szeretetével egyre több lelket térített vissza az elhagyott útra. A kisteleki szociálisták önkéntelenül is gondolkodóba estek. íme, ez az ember erős magyar s mégis szociálista. Vallásának tántoríthatatlan hive, mégis — szociálista. S egyszerű lelkükbe egyszer csak belopózott a melegség, a napfény, az igazság. Az, hogy tulajdonképen a jó keresztény és jó hazafi a legjobb szociátista. Mert aki igaz követője Krisztusnak, azokat karolja fel első sorban, akikért a világ Megváltója küzdött, fáradt: a szegényeket, az elhagyatottakat, a kisembereket. S aki igazán szereti hazáját, nemcsak a kiváltságos osztályokat tekinti a haza értékes elemeinek, hanem azt a népet is, mely kora reggeltől késő estig izzad az üzletekben, vagy kinn, az áldott anyaföldön. S ahogy megértették ezt a nagy igazságot, rájöttek arra is, hogy ők szociálisták maradhatnak akkor is, ha visszatérnek az Istenhez és a magyar hazához. Tavai már nemzetiszínű szalagot tűztek a vörös zászlóra. Az idén meg már egyházilag is megáldatták a a vörös lobogót. Csak egy lépés még s az igazság mindenható ereje erre is rá fogja őket vezérelni: a vörös zászló teljesen felesleges, hiszen a mi szép, háromszínű nemzeti lobogónkon úgyis megvan az elfolyt tenger vérnek, munkának, izzadságnak jelképe: a piros szín! A szociáldemokraták és a tanítók. Nyolc-tiz nappal ezelőtt egy röpiratot nyomtak a kezembe. Mivel az utcán nem szeretek olvasni, zsebre vágtam, de itthon az volt az első dolgom, hogy áttanulmányoztam. Cime: »A tanítók és a szociáldemokrata-párt«. A politikai részéhez nekem nincs semmi közöm. »Kulturális« részéhez meg a kulturának van édes-kevés köze. De egy örvendetes jelenséget le kell szögeznem. Mindig azon sopánkodunk, hogy nincs igazi vezető egyéniségünk. Csillagunk, holdunk, napunk. Hát most támadt. Fölkelt a Nap. A fényes, a hatalmas, a nagy. És felállt a pódiumra. Testvéreim, álljatok meg egy szóra. Hallgassátok meg Őt, a dicsőt. És sírjatok'örömkönnyeket, legalább is 50—60 litereket. Somogyi Béla -— némuljon el minden béka! —- rámutatott bátran, halálmegvetéssel arra, mi fáj — mindnyájunknak fáj. Ajkáról ömlött a szó, a büszkén,, diadallal hangzó: »A munkásság egyet kiván csak a tanítóktól: legyetek a nép igaz barátai, ne tanitsátok többé a babonát és a hazugságot«. Ebből a prófétai nyilatkozatból két nagy igazságot tudunk meg. Az egyik az, hogy a tanítók eddig nem voltak a nép igaz barátai. A másik igazság, mely tulaj donképen az elsőnek a megokolása, úgy hangzik, hogy a tanítók eddig hazugságot és babonát, magyarán megmondva: butaságot tanítottak az iskolában. így aztán persze, hogy nem lehettek a nép igaz barátai! Hogy mit érzett e szavak hallatára az a néhány tanitó, aki a gyűlésen megjelent (hála Isten, nem voltak sokan!), nem tudom. De szerettem volna a lelkükbe látni. Mert ilyen durva arculcsapás még aligha érte a magyar tanítói kart. Egyet azonban biztosra veszek. Azt, hogy igy nem lehet gimpliket fogni. Mert önérzetes, hivatására büszke, intelligens tanitó nem állhat be szekértolónak azok közé, akik a magyar tanítóság fényes múltját igy meggyalázták. Hogy egy tanítónak a megélhetésére nevetségesen csekély összeg 1000 kor., azzal mindenki tisztában van. S ha erélyes agitációt indítanak arra, hogy tűrhetetlen helyzetükön javítsanak, hát ezt a mozgalmat mindenki helyesli, akiben egy csepp fogékonyság van a tanítók kulturális munkájának megbirálására. De legyen ez a mozgalom önérzetes, kultúr-emberekhez méltó. Ne tévedjen álutakra, idegen ösvényekre, oly területre, melyre vallásos magyar tanitó legszentebb eszméinek megtagadása nélkül nem teheti a lábát. A nőkérdés. — Irta: Prohászka Ottokár. — II. A jog is egyre jobban tágul. Mi a jog ? Az végre is a szellemi életnek, az emberi életnek valamiféle formája, mely az emberek viszonyait rendezi. És ott is voltaképen, mint az anyagi világban a súly szerint igazodik a súlypont, épúgy a szellemi és erkölcsi világban az érték, az erő, a munka szerint igazodik a jog. Több munka: több jog; több erő, több lélek: több jog. És ha vannak zsarnokok, akik ezt elnyomják, a koporsóból is kikéí és érvényesül. Ha a nő több a mai világban, több joga is van. A több birtok több jogot biztosít. A házasságban is a nemesebb egyenlőség érvényesül. A szentírásnak azt a mondását, hogy a férfi legyen a te urad,, ne zsarnoki kiadásban érvényesítsük. Kell az nek, jóvá teszi a férfi komoly törekvése. Ha minden rosszul indult életpálya ilyen megoldást nyerne, az embernek sohasem kellene kétségbeesnie. Tamássyéknál ezalatt előállt az újonnan festett hintó. Maga a tekintetes asszony teritette az uti takarót az ura térdeire, mialatt századszor kötötte a lelkére: — Azután meg ne álljatok ám valamelyik csárda előtt. Ismerem a szokásodat. Félóra alatt a vasúti állomáson vagytok, másik félóra alatt vissza is érhettek. Béla porköpenyét ide tettem, vigyázz rá. Ilonka is egyre kérlelte: — Hamar hozd Bélát apus, hamar... Bizony, mégis eltelt jó két óra, mikor végre a vártói országúton feltűnt a porfelhőbe burkolt fogat. Tamássyné Ilonkával a kapu elé szaladt s egyre lengették zsebkendőiket. A falu kíváncsi népe, végig a hosszú uton, ellepte az utcaajtókat, Mikor túl voltak az ölelkezéseken, csókolódzásokon, Tamássyné eltolta magától a fiát, ugy gyönyörködött benne. — Milyen erős, derék férfi lettél Bélám. A reggeliző asztal közepén nagy, díszes csokor állt, csupa rózsából, szegfűből, de a Béla csészéje mellett külön egy ág üde, illatos, hófehér violaág hevert. A fiu gépiesen emelte fel a virágot, hogy megszagolja. Ilonka hamiskásan, örömtelten felkacagott. — Aha, szereted még, ugy-e ? Valaki nem felejtette ám el! De Ilonka hiába várta, hogy Béla kérdezősködjék. Általában, olyan furcsa volt az egész. Ilonka nem a papa, mama szemeivel nézte Bélát, kik lelkesültségükben azonnal akartak mindent tudni és kérdésekkel halmozták el, ő észrevette, hogy a fiút valami bántja. Készségesen felelget, de néha mintha nem lennének ott a gondolatai s a tekintete tétova, nyugtalan pillantású. A kis leány, aki különben nagyon komoly, világos gondolkozású volt, éles szemekkel, megdöbbenve figyelte. Látta rajta azt a változást, melyet a súlyos, nehéz gond szokott előidézni az emberen. Arca fakó, sápadt, szemei homályosak. Ilonka ugy érezte, mintha jeges vizzel öntenék nyakon. Ez az az ember, ki elért sikereiben büszkén, öntudatosan járja a világot ? Valaminek történnie kellett! Mintha láthatatlan árnyak ereszkednének alá, hogy kinos nyomással feküdjenek emberi szivekre.. Tamássy nem vett észre semmit. A fiu különben őrülten igyekezett megmenteni a látszatot. Epizódokat mesélt el életéből,, közben kacagott is. Ilonka remegéssel a szivében, szótlanul ült. Tudta, hogy egyetlen célzás porba sújtaná a szülők örömét. És vájjon nem téved-e ? Nemcsak az ut fáradalma, kimerültség okozza-e benyomását ? Szinte kétségbeesett örömmel kapaszkodott ebbe az eszmébe. Ugy lesz, bizonnyal ugy. De azért figyelte. Délutánra Biróék látogatása volt tervbe véve. Egészen természetes, hogy ezzel a vizittel már az első napon tartoztak. Hiszen tudta mindenki, hogy a szép Biró Ella tulajdonképpen menyasszonya Tamássy Bélának. Évekkel ezelőtt történt ez a megegyezés, mikor a lány még alig hagyta el a rövid ruhát s a fiu pályája kezdetén sok gonddal, nehézséggel küzködött. Akkor sokan voltak, kik igazat adtak a gazdag, előkelő Biró családnak, ha nem kívánja a tagjai sorába a könnyelmű, tékozló fiut. Azóta sok minden megváltozott. Tamássy Bélát ölben hordozta a szerencse; — már semmi sem akadályozta a nyilvános közeledést.