Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)
1910-01-09 / 2. szám
V. évfolyam. Pápa, 1910 január 9. 2. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katkolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivataíos lapja. Előfizetési ár: Kiadótulajdonos: Szerkesztőség : Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. A Pápai Katholikus Kör. Esterházy-út 10. házszám. Egyes szám ára 24 fillér. Felelős szerkesztő: A kiadóhivatal vezetője: A lap megjelenik minden vasárnap. Zsilavr Sándor. Süle Gábor, Viasz-utca 15. házszám. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Iparfejlesztés. (gh) Jogász nép vagyunk. Szeretünk politizálni. Csak az a baj, hogy a felszinen mozgunk. Politikusaink egy része ábrándokat kerget s megfeledkezik az élet komoly, reális szükségleteiről. Pedig a népek nagy versenyében azé lesz az elsőség, aki az ipar és kereskedelem terén legnagyobb eredményt tud felmutatni. S hiába hivatkozunk a ragyogó történeti múltra, ha ennek a dicsősége csak arra jó, hogv a jelen koldus rongyait eltakarja . . . Úgy látszik, ez a gondolat bírta rá vezető államférfiainkat a tisztán közjogi politika elejtésére. A reálisabb, a viszonyokkal számolni tudó új politikai irányzat első fecskéje a nagy arányokban megindult iparpártoló és iparfejlesztő mozgalom, melynek azonban — sajnos — nincs meg a kellő eredménye, mert az egész mozgalom helytelen utakra terelődött. A mozgalom irányítói és vezetői megfeledkeztek arról, úgv látszik hogy- országunk kezdettől fogva mezőo-' о о gazdasági állam. Innen nverte minden jövödelmét. Egyes-egyedül a mezőgazdaság körül fejlesztette minden tudományát és termelési művészetét. Innen van az is, hogy, ha jó termést adott az Isten a magyarnak, akkor volt kenyere és pénze az ország minden polgárának. Az illetékes körök abban a hin ábrándban ringatództak, hogv azt az országot, amelynek minden gondját és igyekezetét a mezőgazdaság célszerű művelése és fejlesztése képezte, versenyképessé tehetik akár az osztrák, akár a többi nvugoteurópai állam hatalmas és virágzó nagv iparával, ha nagylelkűen egy-két milliót áldoznak a magyar iparpártolás és iparfejlesztés nemes céljaira. A mi politikusaink füstölgő gyárkéményeket akartak varázsolni az aranykalásszal ékes rónaságra, az erdők idylli csendjét szintén gyárak zakatolásával szerették volna felváltani. De hát miképen a természetben nincs ugrás, azonképen egy nemzet fentartó és alkotó erejét sem lehet máról-holnapra átvarázsolni. Gyári iparunkat sem vitték előbbre, kis iparunk fejlődéséről pedig jobb, ha nem is szólunk, mert az valóban siralmas képet nyújt. Fejlődés helyett visszaesést látunk a kisipar minden ágában, ami valóban szomorú és aggasztó. Hogv mennvire -célját vesztette az egész iparfejlesztési akció, leginkább kitűnik abból, hogy 5— б millióra rugó évi segélyösszeggel akarták megteremteni azt a magyar ipart, amelynek szánalmas helyzetéből való kiemelésére száz és száz milliókra volna, szükség. A törvényhozás ugyan e célra szívesen szavazott meg nagy összegeket azon reményben, hogy a magyar ipar valóban fellendül és sok-sok ezer magyar kéz felszabadul az idegen pénztőkének szolgálata alól. A kormánynak a napokban kiadott jelentéséből megtudjuk, hogy az 1908. esztendőben közel 13,000,000 kor.-át szavazott meg a törvényhozás az iparfejlesztési akcióra és ebből 6,937,261 koronát ténvleg ki is osztott a következő arányban : TÁRCA. A csúnya hercegnő. — Irta: Pásztor József. — Ismerte mindenki azt a nagy fekete kastélyt, ott, ahol a völgy felét az erdő foglalta el. Maga az elvadult park, ami a kastélyt körül ölelte, az erdőből volt kiszakítva s valamikor tündöklő napok fénye csillogott benne: a százados fák tudnának mesélni a selyemtopánkás királykisasszonyokról, akik a fák alatt hallgatták a mézszavú udvaroncok szines bókjait. A park most megint összenőtt a rengeteggel a bomladozó kőfalakon keresztül s a kastély mohos kőfalaival úgy bámult le a békés völgyre, mint a harcias idők sötét emléke. A kastélynak három lakója volt, akik sohasem jöttek ki a fekete falak közül: az öreg hercegnő, egy ősz szolga és a csúnya kis hercegnő, az öreg hercegnő unokája, akit különben Százszorszépnek neveztek. Sok mindenfélét elmondhatnék még az öreg kastélyról, a nagy termekről, melyekben faragott barna bútorok állottak, nagy mennyezetes ágyak, ünnepélyes karosszékek s a falon szép sorrendben az ősök arcképei: marcona vitézek, tisztes matrónák és fiatal leányzók. Százszorszép hercegnő egy nagy karosszékben ült. A csúcsíves ablakok karikáin pedig beverődött a parkból valami zöldessárga tény s egybeolvadt a termek komoly, barna tónusával. Egy-két fényfolt ráesett az öreg kandalló groteszk cserépfiguráira s a nyitott ablakszárnyakon betódult az öreg fák közül valami édes, tavaszi zümmögés. Ez a lovagterem olyan volt, mint egy nagy sírbolt s a kis hercegnő vékony, törékeny alakja majdnem elveszett a faragott I szék figurái között. Rút kis leje zöldes glóriában vált ki a barna háttérből, fakó fürtéi valami régi aranyhímzésű kis főkötőbe voltak szorítva: az egész alak olyan volt, mint egy kis öreg gnóm — csak a szemeiben ragyogott a fiatalság. Az öreg hercegnő az asztal egyik sarkánál ült s egy ósdi könyvben lapozgatott, melyben aranyos, szines iniciálékkal díszített Inondatok voltak, szerelmes szép lovaghistóriákról. Az öreg szolga pedig a terem egyik sarkából a másikba bicegett, a falra felakgatott fegyverekről tisztogatta le a port s ósdi stílusban motyogott hozzájuk: — Ragyogni fogtok még, tündökölni.., Leakaszt a falról a vitéz király . . Jön, jön, arany köntösben. Százszorszép hercegnőért... Az öreg hercegnő felnézett és odafordult a szolgához: — Vedd elő az arany fésűket, kibontjuk Százszorszép haját, gyöngyszemekbe fonjuk s majd jön az ifjú szép király, diadalmas csatából, fényes kardja csillog, a ruhája vert ezüst s a szemei szépek, fényesek, ragyogók... A díszes kardok, kopják és paizsok összeverődtek a falon s a legenda szólott arról az ifjú királyról, aki bizonnyal el fog jönni s elviszi a kis hercegnőt a fekete kastélyból.
