Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-03-06 / 10. szám

1910. március 20. PAPA ÉS VIDÉKE. 3. csak Isten mindenhatósága hozhatja létre. 1 la hiszek a személyes Istenben, hinnem kell a mindenhatóságában is, tehát a csoda lehetőségében is. Csak egyet nem tehet meg az Isten. Hogy oly dolgot létesítsen, ami ellentétes jegyekből van összetéve. Pl. négyszögű kört nem csinálhat, mert vagy négyszögű valami és akkor nem kör, vagy köles akkor nem négyszög. Nem azért nem teheti meg, mintha az ereje hiányoznék hozzá, hanem azért, mert ostobaságot nem követhet el. Isteni bölcsessége akadályozza benne. Mást mindent megtehet; azért mindenható. A mi erőnk véges, az Istené végtelen. Mikor a világot megteremtette, nem merítette ki mindenhatóságát, mert ez olyan, mint a végtelen tenger, mely végtelen marad akkor is, ha néhány cseppet kimerítünk belőle. Ez mind szép! hangzik a másik táborból. De a természet rendjét az Isten állapította meg, tehát bölcsessége kizárja, hogy ezt a rendet felforgassa, s így mintegy kikorrigálja azt, amit alkotott«. Nagyon jó! De a csoda nem forgatja fel a természet rendjét. A csodában csak egy fensőbb természettörvény érvényesül. Az alantasabb erő engedelmeskedik a fennsőbb erőnek. A porszem a mindenhatóságnak. Sőt, az Úristen teljesen meghagyja a természettörvényt, csak a működését függeszti fel természetfölötti célból, mikor csodát mivel. S ha ez az ok megszűnik, a törvény tovább működik. Ha ura a természetnek, joga van hozzá. Nem öreg ember az Úristen, aki a világ teremtése után már nem nyul bele az emberek sorsába, hanem szép csendesen üldögél a világ valamelyik sarkában. A teremtés után is úr maradt! Egy másik magyarázat szerint nem is íüggeszti fel az Isten a természettörvényt, csak a hatását ellensúlyozza. Ezt mi is megtehetjük. Pl. ha az ujjamat beleteszem a tűzbe, — megégetem. De egész bátran beletehetem, ha tűzmentes anyagba burkolom. Az Isten is így tesz, mikor csodát művel. Hogy nincs joga hozzá ? Hát én kitől kaptam a jogot arra, hogy a természettörvényt ellensúlyozzam ? Kétségtelenül az Istentől. Tehát nekem van hozzá jogom, annak meg, akitől kaptam, nincs ? Isten fogalmát tépik szét azok, akik tagadják a csoda lehetőségét. »Helyes, — mondják ellenfeleink. De az a kérdés, hogy tényleg történtek-e csodák. Nem ismerjük teljesen a természet törvényeit s így igen könnyen csodának minősíthetünk olyasmit is, aminek meg van a természetes magyarázata«. Ez igaz volna, ha a csoda felismeréséhez akadémiai képzettség kellene. De nem kell. Unos-untig elég a józan ész, ép szem és ép fül. Ami pedig azt az ellenvetést illeti, hogy a tudomány fejlődésével a csudákat is könnyen meg lehet fejteni, arra csak ennyit: ugyan ki hiszi el, hogy valamikor a természettudomány segítségével halottakat lehet feltámasztani, vagy sárral lehet vakságot gyógyítani, mint az Úr Jézus tette. Vagy pl. melyik természettudós tudná elkövetni azt a bravúrt, hogy 5 kenyérrel és két hallal ezreket kielégít ? Aki csodát mivel, vagy Isten, vagy az Ő embere, akit Isten azért ruházott fel ilyen hatalommal, hogy higgyünk neki. Kétségtelen, hogy Jézus csodákat művelt. Kétségbevonhatatlan történeti okmányok, a kereszttüzek egész áradatát kiálló evangéliumok bizonyítják e csodák valódiságát. Tehát Jézus vagy Isten, vagy Isten embere. Ez utóbbi nem lehet, mert tanításának gerince épen a saját istenségéről szól. , Tehát, ha nem mond igazat, Isten a hazugságot hitelesítené, ami erkölcsi lehetetlenség. Jézus tehát Isten ! A racionalizmus kibúvókat keres. Először a csodákat tagadta általában. Nem boldogult vele. Erre az evangéliumokat kezdte ki. Hála Istennek! E végletekig menő támadások során kitűnt, hogy, ha van történelmi igazság, akkor a mi szent könyveink hitelessége minden kétségen felül all. Ezután természetes uton igyekezett a csodákat megmagyarázni. »Jézus hitet kivánt attól, akit meggyógyított, tehát a suggestió erejével művelte csodáit«. A suggestió kétségtelenül hatalmas tényező, de született vakot mégsem lehet vele gyógyítani. No, meg feloszlásnak indult holttestet (Lázár) sem lehet feltámasztani. Hogyan hathatott Jézus a suggestió erejével arra a betegre (a százados szolgájára), aki messze tőle haldoklott ? Egy tréfás kedvű ! német »tudós« meg azt fogta rá, hogy igen ügyes ember volt. Más is művelhet ilyen »csodát«. Pl. a csodás kenyérszaporítás elbeszélésénél elhallgatja az evangélium, hogy volt ott egy pékinas, aki akkora kenyeret vitt oda, hogy öt is elég volt — tizenkétezer embernek! Inkább elhiszem az evangéliumot, mint ezt az együgyű mesét. Ugyan micsoda kemence kellett volna ily óriási kenyerek megsütéséhez ? (Mekkora kosár ! Meg micsoda herkulesi erővel kellett rendelkeznie annak a pékinasnak, hogy e szörnyetegeket fel tudta szállítani a hegyre! Alinkét az eszünk kényszerít arra, hogy higgyünk. Nem Rousseau szívével érzünk, nem az ő eszével gondolkozunk. Nem a csodákat tartjuk ostobaságnak, hanem az ő hírhedt szállóigéjét: »Ha a szemem láttára történnék csoda, inkább megbolondulnék, de még sem hinném el « ! Ha józan eszünk világánál csodára ; akadunk, hiszünk. Van annyi bátorságunk, hogy nyíltan megvalljuk az igazságot. Két: ségtelen, hogy Jézus csodákat művelt. E csodákat józan ésszel nem lehet tagadni. Valamint azt sem, hogy ezek kétségtelenül bizonyítják az Ö istenségét. A Jókaidkor két estélye. Gyönyörű estélyeket rendezett a Jókaikör a mult hó 26-án és 27-én. A szereplők ügyes összeválogatása, valamint az előadott ének-, zene-, zongora-számok már eleve biztosították az anyagi és erkölcsi sikert. Az első est (26-án) hangversenyszerű volt. Először az áll. tan.-képző zenekara játszotta el a Rózsavölgyi Márk: Magy. kesergőjét. Szigorú fegyelmezettség, preciz összjáték, nagy tudás jellemzi az eléggé nagy számú zenekart. Meglátszik játékukon, hogy Gyémánt Miklósnak, a tanítóképző agilis és nagy tudású zenetanárának a tanítványai. Amikor a zúgó tapsvihar elült, Kovács József elszavalta Manuel: A ruha c. költeményét.Gyönyörtíség volt hallgatni. Hangjának hajlékonysága, dallamossága, nagyban elősegítette, hogy a közönség vele érzett. Általános figyelem közt lépett a pódiumra Naeter Elza, a frankfurti opera tagja. Olaszul énekelte el Verdinek: Don Fatale с. árui-ját a Don Carlosból. Olaszul kevesen ! értettünk és igy inkább abban a nagy terjedelmű, csengő, tiszta hangban gyönyörködtünk, amellyel Naeter Elza úgy bánik, ahogy akar. Átérzi az ének minden egyes szavát és gondolatát; s amit érez, hangjával is kifejezi. Tiszta, csengő hangja különösen a felső tónusokban éri el igazi szépségét. Énekelt magyarul és németül is. Minden egyes előadott szám után percek teltek el, mire a hálás közönség tapsvihara csak némileg is sziinni kezdett. Alikor Gály Zoltán, Rácz Dezső és Kis József megjelentek a színpadon, önkéntelenül tapsolni kezdtünk, mert már eleve biztosak voltunk, hogy nem közönséges műélvezetben lesz részünk. D" Alard: II. szimfóniáját adták elő. Sírt a hegedű Gáty és Rácz ujjai alatt. A zongora is fel-felzokogott, majd j csapongó jó kedvbe csapott át, mikor Kis József ujjai végigsiklottak rajta. Egy édes zenei mesébe ringattak bennünket, amelyből nem akartunk hamar kiábrándulni és tapssal, hanggal, dobogással kényszerítettük és kértük a művészeket, hogy tovább-tovább . . . Alegtették. A főiskola ismert, fegyelmezett, hatalmas énekkara is szerepelt egy számmal. Thern Károly; »Nem tudom én, mi a bajom« c. dalát énekelték. Ráadásul pedig rázendítettek a »Vadász gyönyörére«. Hogy a hatás nagy volt, talán nem is kell mondanunk. Önálló zongora-számmal szerepelt Hannos Blanka, a Nemzeti Zenede tanárnője. Chopin és Liszt: Tanulmányok, Szendy: Hangulatképek c. műveit adta elő. Igazán nem tudtuk, vájjon azt az új technikát bámuljuk-e, amellyel a zongorát kezelte, vagy azt a magas zenei tudást, amellyel az előadott darabokat kidolgozta ? Befejezésül Herz Dávid rendezése mellett élőképben mutatták be a »Szépművészetet Athenben <. Alodellül szolgáltak: Karlovitz Adolfné, Kluge Matild, Alatus Linus, Nagy Gizi, Nagy Margit, Takács Jolán, Tóth Eszter és Tury Nagy Jánosné. Február 27-én, a második estélyen, műkedvelői sziníelőadásban volt részünk. Szinrehozták Csiky Gergelynek. »Örök Törvény« c. 3 felvonásos színművét. Nagy munka volt, amire a műkedvelői gárda Csiky darabjával vállalkozott. Hogy mégis nem csak »sikerült«, mint mondani szoktuk, hanem oly szépen, gördülékenyen ment, az első sorban az ügyes rendezőnek, Sándor Pál főgimnáziumi tanárnak az érdeme. Fáradságát fényes siker koronázta. A szereplők majd mindegyike igen jól játszott. Kovács Kálmánné »Sylvia« szerepében annyi könnyet csalt ki a közönség szeméből, hogy sokat. Különösen nagy hatást ért el, amikor gyermekkorát ecsetelte. Oly megkapó drámai erővel adta elő ezt a részletet, hogy a közönség hálásan megtapsolta érte a nyilt színen, Felvonások után pedig többször is kihívták a lámpák elé. Méltó partnere volt az elveszettnek, meghaltnak hitt anya, Bella szerepében Veisz Renée. Ha valaki, hát ő bizonyára megérdemli, hogy az elismerés hangján említsük. Nagy drámai