Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-09-25 / 39. szám

PAPA ES VIDEKE. 1910. szeptember 25. Azt a nemtelen vádat, hogy a pápai bencés tanárok akár a legutóbbi, akár a megeló'zó' választások alkalmával »hazátlan és nemzetietlen« irányt támogattak, a leghatározottabban viszszautasítom. Mindenkor voltunk, vagyunk és Leszűrik olyan magyarok, hogy a hazafiságból nem szorulunk leckére. Sem hazánkhoz, sem egyházunkhoz való hűséget nem fogunk Öntől tanulni, t. »Városi képviselő« úr! Ezzel be is fejezhetném a mondanivalómat, ha t. ellenfelünk ismételten nem vonta volna kétségbe, hogy a bencés gimnázium kifejlesztésére irányuló mozgalom nem mai keletű, hanem évszázados óhaj. »Mohamedi önteltséggel« , maró gúnnyal állandóan О О ' о macskakörmök közé teszi az »évszázados« jelzőt. Pedig az ilyen kérdések eldöntésénél nem az a lényeges, hogy ki tud jobban gúnyolódni, hanem az, hogy kinek az állítását igazolja a történelem. Lássuk tehát, mit mond a történelem. 1794-ben (tehát 116 évvel ezelőtt!) azon kéréssel járult a városi tanács I. Ferenc király elé, hogy állítsa vissza a poétikai és rhetorikai osztályokat (vagyis a nagygimnáziumot), »amelyeknek szintén megvan a kellő helyiségük s amelyek a pálosok eltörlése előtt fennállottak.« 1802-ben Pacsay Ferenc ügyvédet a nemesség, ifj. Horváth Ferencet pedig a v. tanács részéről küldötték a Helytartó Tanácshoz deputációba hasonló kérelemmel. S mikor a pápaiaknak tudomásukra jutott, hogy a király az ötödik és hatodik osztály visszaállítására »kötelező ígéretet is tett, a hír városszerte végtelen örömet okozott.« 1811-ben azért tagadja meg a város a gimnázium javítását, mert a főapát nem hajlandó az 5. és 6. osztályt felállítani. 1815-ben Menyhárt Ferenc városbirót és Orsolits jegyzőt küldik Paintner győri főigazgatóhoz, hogy ígéretéhez képest sürgesse meg felsőbb helyen áz 5. és 6. osztály felállítását. 1817-ben Pannonhalmára meneszt deputációt a város. Ugyancsak ez évben Szabó József v. jegyzőt és Lukits László tanácsost küldik Budára Nyitrai helyt, tanácsoshoz. Hogy jó akaratát megnyerjék, »közös akarattal 5 akó jóféle ó-somlai bort küldöttek neki.« 1820-ban ismét küldöttséget meneszt a város a két felső osztály ügyében Bésán alispánhoz. 1839-ben Körmendy Péter tanácsbelit küldik el Pozsonyba a diétán időző főapáthoz »a város alázatos folyamodványával, amelyben megígérték, hogy a két felállítandó osztályt megépítik s minden szükséges bútorral felszerelik.« 1843-ban Könczöl János v. ügyész és Villax tanácsos mennek Pannonhalmára, mint a városi hatóság küldöttei, »ahol valószínűleg szóba hozták az új főapát előtt a várostól forrón óhajtott nagygimnáziumot, azonban vágyaik most sem teljesültek.« íme, ezt tanítja a történelem! Azt mondja a magyar közmondás : »Okos ember, habotlik, nagyot botlik.« T. ellenfelünk igen okos ember lehet, mert igen nagyot botlott. Lehetetlen, tarthatatlan érvekkel hadakozott; nem tehetek róla, hogy az objektív igazság világánál egész más eredményre jutottam, mint ő. Az az út, amelyen ő jár, nem a megértés, nem a béke, nem a szeretet útja! Az a lélek, mely cikkeit sugallta, nem a szeretetnek, hanem a gyűlöletnek a lelke. Szelet vetett, vihart aratott. A vita folyamán kétségtelenül beigazolódott, hogy a kath. főgimnázium elsőrangú anyagi és kulturális érdeke a városnak. Megvan iránta a legnagyobb jóindulat a sz. Benedek-rend fejében s úgy veszem észre, nem hiányzik a jó indulat a városi közgyűlésben sem. Hangzatos, de tarthatatlan érvekkel ne engedje magát senki félrevezetni! Hanem szavazzon minden képviselő a lelkiismerete sugallata szerint úgy, ahogy a város jól felfogott érdeke követeli! Városi közgyűlés. Folyó hó 19-én rendkívüli közgyűlés volt a városházán Lampértk Lajos, h. polgármester elnöklete melI lett. Az elnöklő helyettes polgármester üdvözölte a képviselőtestületi tagokat és a jelen ülés jegyzőkönyvének hitelesítésére felkérte Kis Ernő, Hannos Zoltán, Oszwald János, Besenbach Károly és Lippert Sándor v. képviselőket. A mult ülés jegyzőkönyvének felolvasása után Győri Gyula, v. képviselő kifogásolja a jegyzőkönyvnek a bencés gimnázium kifejlesztéséről szóló részét, különösen a jegyzőkönyvnek ama megjegyzését, hogy »a képviselőtestület egyhangú lelkesedéssel kimondja, hogy elvben eleve hozzájárul a négy osztályú gimnáziumnak nyolc osztályúvá való fejlesztéséhez«. Győri urnák különösen az »egyhangú lelkesedés« szúrta a szemét, azért hát a képviselőtestület megállapította, hogy egyhangú lelkesedés ugyan nem hatotta át a képviselőtestületet, de mivel ez magán a lényegen semmit sem változtat, a jegyzőkönyvet hitelesítettnek fogadta el; TÁRCA. A házasságközvetítő Halley üstökös. Irta: Hédly Jeromos. (Folytatás). II. Néhány napra »A szomjas esküdtben rendezett kézfogó ünnepség után, egy szép reggelen gyors fogat röpült a kóródi állomásra. A nap ép akkor kelt ki vérpiros ágyából a keleti szemhatáron. Felébresztette a dalos pacsirtát, mely csicseregve emelkedett a magas levegőégbe, hogy elzengje reggeli énekét. A kocsiút sötétzöld szinü vetések közt nyúlott el egész az állomásig. Itt-ott egyegy gémeskút; a távolban a hegyek kékes fallal körítik a bársonyos zöld földlapot. Hallod-e, Józsi, nem dobnak ki bennünket ? Szó sincs róla, pajti. Megírtam én a nagynéninek, hogy két víg pajtást viszek magammal, kik szintén értenek a vigasztaláshoz. — S mit irt a nagynénid? ;— Azt irta, Pistikám, hogy tárt karokkal várnak bennünket, csak jöjjünk minél előbb, mert az üstökös veszedelmesen közeledik. Bravó! Csapunk egy-két görbe napot. Megérkeztek az állomásra. Beszálltak a vonatba s bodor füstkarikákat eregetve szemlélték a vidéket, miközben egymással enyelegtek. — Burrrgonyáás! hangzott bele egyszer csak a vidám enyelgésbe a kalauz érdes kiáltozása. Kiszálltak. A Borsódy fiuk várták őket az állomáson. Mire beértek a faluba, már olyan jó barátok voltak, mintha mindig ismerték volna egymást-. Ezalatt nagy készülődést attakiroztak a Borsódy kúrián. Borsódy Ignác valamikor számottevő nemes ember volt. De hát hol van az a nagy vagyon, aminek ne lehetne a nyakára hágni?! S hol az a torok — a Petőfi száraz kútja, — amelyen ne csúszna le akárhány nemesi kúria ? Mi tagadás benne, Borsódy Ignác uram is vígan eregette gégéjének száraz csapján, nein ugyan a nemesi kúriákat, hanem annál buzgóbban a hegy nemes levét. De ezeket az ivászati nagy-gyakorlatokat mégis csak a Borsódy kúria régi fénye sínylette meg, pedig a családfát egész Nagy Fajosig vissza tudta vezetni maga Ignác úr is. Ma már csak a- ládafiába bújtatott kutyabőr, a borsodi és ócsai előnév, meg a düledező kúria mesélgetnek a régi hirről, elmúlt dicsőségről. De, ha kell, azért a Borsódy familia még most is kivágja a rezet. Csapnak hét falura szóló dáridókat, melyek után hetes — böjtök következnek. Csak arra jók, hogy egy-két napra bekössék velük a világ szemét. A három Borsódy leány érezte ezt legjobban. Valamikor, nem is olyan régen, nagyon fonnhordták a fejüket; kosarazták a kérőket egész zsomporszám, még talán a főispán sem kellett volna nékik. Grófot, vagy herceget vártak, vagy talán valami királyfit is, olyan — mesebelit. De a leányos ábrándozással elképzelt és fölcicomázott kérő csak nem jött. Egyik év a másik után pörgött, az egyik százas a másik után csúszott le a jó