Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-03-27 / 13. szám

1910. március 20. PÁPA ÉS VIDÉKE. 7. hogy szikrát hányt bele a szemem. Elordítottam magamat. Jaj! jaj, édesapám! édes kedves édesapám ! hallgasson meg . . . Csak egy szót hadd mondjak előbb . . . Hallgasson meg! Nem hallgatott meg. Kőből volt a szíve. Inkább ő Üeszélt: — Meghallgattalak ötször, tízszer, mondta fogát dühében vicsorítva, van türelmem, de annak is van határa. Megmondtam, egyszer merj megint megszökni, akkor az Atyaúristen legyen neked kegyelmes. Nesze hát, nesze. Lhött, vert. a hogyan csak birt. Hiába ordítottam, hogy nem szöktem meg, csak húgom lakodalmára jöttem haza mesterem engedelmével, nem hallotta. Süket volt, mint a kapúfélfa. Az egész lakodalom összefutott, mindenki a hátulsó szobába tódult. Ugy vettek ki az irgalmatlan ember kezeiből, különben talán úgyis agyonver s egy csizma kevés, de annyit se varrok többet az életben. Anyám vett pártfogása alá. Eleinte még ő is szemrehányást tett nekem, hogy — Látod, látod, amit kerestél, azt megkaptad. Mért szöktél meg újból? Hiába bizonyítottam neki, hogy semmi, szó sem igaz az egészből, én csak húgomért, annak a kedvéért jöttem, nem hitte el ő sem. Gazember voltam az ő szemében is. Hanem azért anyai szíve mégis érzett részvétet is irányomban. Megsimogatott, lefektetett s bár apám megtiltotta, hogy morzsányit is adjanak, mégis csúsztatott oda nekem kalácsot, pecsenyét. Más gyerek talán jóllakott volna vele, de nekem több volt az önérzetem: falatot sem ettem. Csak azt lestem, mikor nem veszik észre, szépen kiugrottam az ágyamból, magamra kaptam ruhámat s azzal utcu ki... Nekieredtem az éjszakának. Nem tudom, tertvér ment-e már testvére lakodalmáról haza olyan étlen, szomjan, mint velem történt. Hanem azért sebaj, jól esett a boszú gondolata, hogy hát izé . . . Megálljatok, nem esztek az én lakodalmamból sem. Mert hát ember válott belőlem. Megfeleségesedtem én is, de senkit meg nem hívtunk lakodalmunkra. Mostohaapámat csak halálos ágyán láttam viszont; azzal fogadott: — Bocsáss meg, fiam, ha akkor megkeserítettelek, de hát lásd, azzal tettelek emberré. Nem ellenkeztem vele. Hiszen mit keserítettem volna egy szegény haldoklónak utolsó perceit! Városfejlesztési politika Mi történt az építési bizottságban ? A Rálvária és a temető. Azok a gyönyörű lépcsők. Istentiszteletek sorrendje. A húsvéti szent ünnepek alatt a főtemplomban az isteni szolgálatok a következő sorrendben lesznek: L'nnep első napján d. e. 9 órakor három papos szentmise, utána szentbeszéd, melyet Káuzli Gyula káplán tart. D. u. 3 órakor ünnepélyes vecsernye három pappal. Húsvét hétfőn a sorrend ugyanaz, azzal a külÖmbséggel, hogy a szentbeszédet Blasutigh Sándor fogja tartani. Mind a két nap d. e. 11 órakor kismise. Nem egyszer foglaltunk már állást a nálunk divatozó »városfejlesztő'« törekvés ellen. A mi jó uraink tudniillik abban látják a fejlesztés bölcsességkövét, hogy a város minél 7iagyobb területet foglaljon el. S nekiesnek a szántóföldeknek, kerteknek, réteknek; utcákat hasítanak ki beló'lük s még csak arra sincsenek figyelemmel, hogy fekvésüknél és talajviszonyaiknál fogva megfelelnek-e a célnak. Ismételten rámutattunk már arra a kettős veszedelemre, amely ebből a szerencsétlen bölcsességből a város közönségére háramlik nemcsak a közügy, hanem a jogos magánérdek szempontjából is. Ezzel a fejlesztéssel t. i. egyrészt úgy agyonboldogítják a város lakosságát adóval, hogy előbbutóbb bele kell pusztulnia, mert az új városrészek utakkal, gyalogjáróval, vízzel és világítással való ellátása rengeteg pénzt emészt fel, másfelől pedig elodázza, ha ugyan- teljesen lehetetlenné nem teszi, azt a ter7iiészetes fejlődést, hogv a belső területen, írjég a főbb utcákon is éktelenkedő régi, sokszor rozzant viskókat, új, modern épületek váltsák lel. Ennek a rendszernek a rovására kell írni azt is, hogy a telekspekuláció az üres telkek árát majdnem fővárosi magaslatra sróíolta. Ez a »stájgerolás« még természetesen csak hatványozza a régi épületek telek-értékét. Ki gondolhatna ilyen körülmények közt arra, hogy drága épületeket vegyen meg tisztán a telek kedvéért, hogy ezen aztán a mai magas építési árak mellett — új házat építsen ? Ideje volna már, ha ez a fejlesztési politika egyszer a lomtárba kerülne s helvet adna az egészséges intenzív -< о о fejlődésnek. Nem célzunk arra a telepítési munkára, amely ép most folyik az Esterházy-út eleddig beépítetlen részén, s amely ellen, ha már a másik oldalon városrész épült, kifogást tenni alig lehetne. De épen ez ad alkalmat arra, hogy annak a lakosságnak a nevében, amely a növekedő községi adó terhét már is nehezen tudja elviselni megálljt kiáltsunk a további terjeszkedés ellen. Alkalmat ad nekünk erre máskor is, jelenleg is kifejezett elvi álláspontunkon kivül egy konkrét dolog, mely állítólag csak a napokban játszódott le a városházán. A városi építő és szépítő bizottságnak mult héten tartott ülésén ugyanis — mint halljuk — az az indítvány merült fel, hogy a város ne érje be csak az Esterházy-uti homlokzattal, hanem kérje •meg a grófot, engedje át háztelkeknek egész gyümölcsösét a Kálvária-u ti fasorig, hogy e fasor baloldalán a temetővel szemben ( !) egy új utcasor képződjék. S úgy tudjuk, hogy ennek a szerencsétlen, nemcsak a kegyeletet, hanem a Pápa város abszolút többségét alkotó katholikusok vallásos érzését is ?nélyen sértő eszméllek még támogatói is akadtak a bizottságban ! Sőt, talán már a kezdőlépések is megtörténtek. Ami az eszmecsere részleteit illeti, hát az egyenesen hihetetlen s mi csak a legnagyobb fenntartással adunk hírt róla abban a reményben, hogy nem csak a részletekre, hanem magára a szándékra vonatkozólag is rövidesen teljesen megnyugtató cáfolatot kapunk. Azt mondják ugyanis, hogv a város első íisztviselöje arra az ellenvetésre, hogy oda házsort építeni lehetetlen, mert a másik oldalon van a temető, ezt a választ adta: Ez nem akadály. Ha kell, két év alatt bezáratjuk a temetőt s ez az akadály magától megszűnik ! A másik ellenvetésre pedig, hogv ott van a Kálvária, amelyet az ájtatoskodó hivek vallásos érzésének megsértése nélkül igy profanáim nem lehet, állítólag az. a megjegyzés következett, hogy, ha a hitközségnek nem tetszik a dolog, vigye el onnan a Kálváriát! Ismételjük, hihetetteniil hangzik, hogy a város kathoiikus valláséi polgármestere a város tizenegyezer kathoiikus polgárának vallásos érzésével és évszázados jogaival szemben ilyen álláspontra helyezkedjék. Ep ezért sem vádat nem emelünk, sem szemrehányást nem teszünk. De a legerélyesebben tiltakozunk az ilyen szándék ellen s már most felhívjuk rá a képviselőtestület figyelmét. Nemcsak a kathoiikus képviselőkhöz szólunk, hanem a más vallásúak közül is azokhoz, akik a kölcsönös méltánvosságra s a о felekezetek" közti békére súlyt helyeznek. Mert, hogy ilyen határozat a felekezeti béke teljes fetdúlására vezetne, az minden gondolkodó ember előtt világos! Arról nem is beszélünk, hogy a temető bezárásával egy csomó pört is zúdítanának a város nyakába ! A Kálvária és a hozzá vezető út százados fáival olyan monumentális alkotása egy nagy embernek, gróf Esterházy Károly püspöknek (akinek egyéb, nagyarányú műveivel a városban is lépten-nyomon találkozunk !), hogy semmi mást nem tekintve — valóságos barbarizmus lenne a lerombolása! S akárhol való újraépítése százezrekkel terhelné meg a nagy püspök jog- és birtokutódját. Nemcsak a horribilis költség miatt, hanem első sorban az Esterházy-család hagyományos vallásos és kegyeletes ér-