Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)
1909-09-19 / 38. szám
2. oldal. Pápa és Vidéke 39. szám oka az, hogy tájékoztatni kivánja a törvényhatósági bizottságot, Halász törvényhatósági tagnak, a beszedjében annyiszor emlegetett, nagy és jó katholikusságáról. Hogy miben áll az Ő katholikussága, azt nem tudja, de az bizonyos, hogy most is a szociálista demagóg beszélt belőle és otthon, Pápán is, a szociálistáknak egyik fő agitátora. Tudja jól, hogy a törvényhatósági bizottság egyetlenegy tagja sem akarja itt, a zöld asztaloknál, a Halászféle szociálistát, üres fecsegésére a más vagyonát elrabolni, mert az a Halász-féle frakció nem fog ám megelégedni a kath. egyház vagyonával, hanem követelni fogja azután az 1000 holdasokét, azután a 100 holdasokét, végre a 20—30 holdasokéra kerül majd a sor. Végül ajánlja Halász bizottsági tagnak az elemi iskolás kis történelmet, amelyből megtanulhatja, hogy mikép szerezte az egyház az ő vagyonát. Mohácsi Lajos, ref. lelkész megnyugszik nagyon az állandó választmány javaslatában, de a lelkiismeretét ? kell megnyugtatnia a mai felszóllalásával. Ő csak arra akar reflektálni, hogy rablást azért nem követ el az, aki az egyház vagyonára ráteszi a kezét, mert hiszen nem képezi az a vagyon kizárólagos tulajdonát a kath. egyháznak. Erre vonatkozólag szabadjon neki a „tulajdonjog 4, fogalmát tisztázni. Amit a bizottság tagjainak folytonos zaja közepette meg is tesz. Erre vonatkozólag csak annyit jegyzünk meg, hogy nem nagyon dicsérendő a nagytiszteletű ur lelkiismereti állapota, amikor más vagyonára ásitozik. A többire vonatkozólag pedig ő is megkapta Gsóthi Géza országgyűlési képviselőtől a választ. A tárgyalás végén elnöklő főispán felteszi a kérdést, hogy álljanak fel azok, akik Halász bizottsági tag indítványát fogadják el. Erre óriási csend állott bé. Egyszer csak felemelkedik Halász Elvtárs gömbölyű alakja solóban, a törvényhatósági bizottság derűje és gúnyos mosolya közepette. Látva, hogy egyedül áll rendületlen, végigjártatta a sikertelenségtől savanyuvá vált tekintetét a bizottság tagjain és egy lemondó kézmozdulat kíséretében csak ennyit rebegtek ajkai: „Nem baj. 1 1 Azután dicstelenül kimúlt illetve elfoglalta előbbi helyét. Menyasszonyok« Irta: Elza. Az egyik merészen öntudatos. Amióta karikagyűrűt visel az ujján, villogó szeme még kihívóbban néz szerte a világba; tartása feszesebb, járása ruganyosabb, büszkébb lett. A ruháját még sikkesebben fogja, mint azelőtt és beszéde is mintha egy árnyalattal vakmerőbb, provokálóbb volna. A másik csöndesen mosolygó. Mintha elveszített volna önmagából valamit; a mosolya álmodozó lett, a nézése lágyan, félénken simogató. Kerüli az embereket s közömbös sietéssel surran az utcákon végig. Feszélyezi az emberek köszönése; a beszéde szórakozott és nyugtalan. . . Meglátszik rajta, ha egyedül van, hogy valaki hiányzik mellőle. Valaki, aki lelkével összefonta lelkét, akihez hozzákapcsolódott minden gondolata, aki nélkül réveteg és bizonytalan egész egyénisége. — A vőlegényem Kairóba visz nászútra ! — meséli büszkén az első. A legelőkelőbb hotelekbe fogunk szállni és a legelegánsabb table d' hoteokon fogunk részt venni! Mi a ti tervetek? — Tudja Isten ! Mi oda megyünk, ahol elrejtőzhetünk majd emberek elől. Hiszen mi nem vágyunk már senki, sermni után ! — A vőlegényem három levelet is ir nekem naponta, két kertész-üzletben abonált; a szobám ugy néz ki, mint egy télikert. Mimózák, szegfűk virítanak minden sarokban. Meg aztán Kugler a mindennapi kenyerem. És mennyi ajándékot kapok! Villogó szeme kihívóan mélyed a másikéba, mintha azt kérdezné : Nem irigyelsz? A másik nem felel szóval, de a mosolya, az az álmodozó, gyöngéd, boldog mosoly olyan világosan mondja: az én vőlegényem szeret engem! Ennél többet nem adhat nekem és ennél többet nem kívánok tőle. Elhalmoz szeretetével a világ minden virágánál poetikusabban, a világ minden édességénél édessebben. Azt gondolod, hogy ellehet ezt beszélni szóval? Azt gondolod, hogy megértenéd valaha, amit az én szivem érez? Az első hátraveti magát kényelmes karosszékében és tovább beszél : — Hat szobás lakást béreltünk. Inast is fogok tartani. A bútoraim pompásak lesznek. Lesz egy külön bohém szobám, bohém zsurokat fogok rendezni. Szerepet akarok vinni a társaságban. Akarom, hogy beszéljenek az ötleteimről, akarom, hogy bámulattal rajongják tehetségemet körül. Önálló, független, szabad leszek, ha férjhez megyek. Akkor fogok csak elkezdeni élni igazán. Páholyom lesz a színházban. Jönni-menni és élni akarok. Lesz ékszerem. A toilettjeimet Bécsből hozatom. Irigyelni és bámulni fog mindenki! Szólj te is valamit már jövendő terveidről. Mondd, tul fogsz szárnyalni engem? Akkor a másik előrehajlik kissé és beszélni kezd: — Mit törődöm én a világ minden lakásával, minden bútorával? Ahova ő megy, oda megyek én is. Ahogy ő fog élni, ugy fogok élni én is. Miért kellene nekem a zaj, a társaság? Az én világom az ő otthona lesz. Minden tehetségem, minden ötletem neki adom. Másnak, idegennek nincsen semmi jussa hozzá. A boldogságot ő fogja megteremteni és én fogom ragyogó tisztán megtartani. Olyan lesz az, mint a tiszta tükör. Sohasem lesz foltja, karcolása. A porszemtől is megóvom és belélehelem a lelkem, hogy örökre az enyém legyen . . . Elhiszed, hogy nem vágyom semmi más után? Nem lehet azt megszerezni kincsekért sem ... És aki megszerezte, az a szive és a lelke árán jutott hozzá. Milyen kicsi ár olyan nagy boldogságért! Látod, te, te majd szívesen cserélnél bárkivel, akinek drágább ékszerei, elegánsabb ruhái, fényesebb zsnrjai lesznek ... de én ! látod, én soha, soha nem cserélnék senkivel. Nézd, ez a könny is a boldogság könnye . . . ide hullott a kezemre, olyan meleg és ugy melegít ... A másiknak is hullott szeméből egy könnycsepp a kezére, de az ugy égetett . . . Az nem a boldogság könnye volt! HÍREK. A veszprémi Davidikum felszentelése. Kettő hijján száz évvel megalapítása után a jó öreg Davidikum nagy ünnepet ül. Ugyanis dr. Fehérváry József praelátus-kanonok, a Davidikum gondnoka 1000 koronát, az uj oltár költségeire pedig Ádám Iván kanonok-plébános 4000 koronát adományozott. A fontos hivatásu és nagy jövendőjü intézet uj ragyogással hirdeti alapitójanak és jótevőinek nemes lelkét. Az intézet mai igazgatája Perényi Antal szentszéki ülnök, prefektusa Vice Pál szerb pap, akit a megnagyobbittással megnagyobbodott felügyeletben való segítésre most neveztek ki. Tölcséry Ferenc kitüntetése. Tölcséry Ferencet, egyházmegyénk legényegyesületi felügyelőjét, a legényegyesületek országos szövetsége másodelnökévé választotta. Eljegyzés. Milkovits Antal eljegyezte Hamburger Adelka úrhölgyet Győrből. Hamburger Kálmán és neje szül. Szeszhits Mária kedves és bájos leányát. Gratulálunk. Búcsújárások — reflexiók. A mult héten két esetben is volt alkalmunk gyönyörködni a katholikus hitélet fő nyilvánulásában, a bucsujárásban. Egy nyolcvan főből álló csoport két zászló alatt vett részt a csatkai bucsujárásban kisasszony ünnepén. Egy másik, sokkal impozánsabb tömeg mult szombaton Celldömölkre zarándokolt, a régi hagyományos néven Kiscelbe, a boldogságos szűz kegyelem képéhez. A bucsusokat Kánoli Gyula káplán vezette. Egész uton szebbnélszebb énekek, buzgóbbnál-buzgóbb fohászok szálltak az ég felé, meghallgatást kérve. A falukban, hol a bucsusnép megérkezett, harangzugás várta őket. A kegyhelyre megérkezve, a csodálatos kép előtt Kánoli káplán litániát imádkozott a néppel együtt, utána oltáriszentséggel áldást adott. Majd felhangzott a »Boldogasszony Anyánk« remek éneke, mely a meghatottság könnyeit csalta a szemekbe. Azután a bucsusnép majdnem teljes számban meggyónt s másnap meg is áldozott. Boldogan, szivükben boldog megelégedésben indultak vissza az ünnepi szentmise és prédikáció után. Haza este 8 órakor érkeztek meg, de a 300 főre menő bucsusereg az uton és a városvégen ezrekre szaporodott. Harangzugás mellett kivilágított ablakok fényénél jött be a hatalmas sereg a városba a »Te vagy fóldi éltünk« éneknek az utcákat betöltő éneklése közben. Az ezer ajakról fölszálló ének a nyilt utcákon valami fönséges volt! A nagytemplomba érkezve imádkoztak s utána az oltáriszentséggel adott áldással a búcsújárás véget ért. Tagadhatatlanul szép ünnep volt. Az egész búcsújárás megható volt. De volt neki egy szépséghibája, mely szépséghiba fájó és szomorú érzést szült. A szomorú érzést az intelligencia közönyössége okozta. Az ember azt gondolná, hogy valaki csak akad az uri osztályból is, ki lére téve minden emberi félelmet és álszégyent, legalább óvatosan elzarándokol arra a helyre, hova tízezrek oly bensőséges szívvel törekesznek. De biz az ember még hírmondót sem láthatott! Mi lehet ennek az oka ? Álszégyen-e, közöny-e, vagy tán emberi tekintet, nem
