Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-03-21 / 12. szám

1*2. szám. Pápa és Vidéke 5. oldal. De jöttek ! alkalmas időben alkalmas emberek! Ki beszélhet itt véletlenről ? Ki ne látná itt a Gondviselés kezét, mellyel ideszórta közibénk a hősöknek, az úttörő apostoloknak, a nemzet-megváltó vezéreknek csodálatos gazdagságát, akik szenvedéseikkel, vérüknek hullásával tanítottak meg bennünket lemondásra, önfeláldozásra, hazaszeretetre és vértanuságra. És hol van a világon nemzet, mely három százados elnyomatásából olyan gyorsan állott a maga erejéből talpra, mint ami elárvult nemzetünk? Hol a nemzet, melynek olyan fényes csillagok ragyogának dicsőségkoronáján, mint amilyeneket szabadságharcunk történelme a mi fejünkre tűzött? Nem akarom én kutatni m. t. k., ki volt nagyobb, ki volt dicsőbb. Egységes munkájukban egy célt szolgáltak ők mindnyájan ; mindegyik odadta teljes erejét, hogy a »ledölt szobrot« a mocsárból kiemeljék, könyvérrel megtisztítva dicsőséges helyére viszszaállitsák. Csak a két legnagyobb munkást említem : Kossuth Lajost, a magyar nép apját és Széchenyit, a legnagyobb magyart. Oszlopok voltak ők mindketten, tölgyből és gránitból kifaragva, hogy rajtuk épülj én föl az uj Magyaroszág Szentegyháza. Amik vagyunk, általuk vagyunk s amit e nemzetnek mai élete jogban, szabadságban, dicsőségben csak felmutathat — mind az ő nevükhöz fűződik . . De a nagyok között is csak te lehettél a vezér, Kossuth Lajos, mert szivedben legerősebben élt a reménység nemzeted jövendő nagyságában. Népednek Mózese és Megváltója voltál egy személyben. Ez a föld 60 év előtt a Te szived lelkesedésétől tüzesedett által. Te tetted testvérekké az embereket a hazaszeretetben. Osztály-, faj-, valláskülönbség mind felolvadt akkor eme hazaszeretet tüzében, melynek izzó lávája egy egész országon hömpölygött végig, anélkül, hogy salakja lett volna. Illaiosabb tavasza, virágosabb rügyfakadása sohasem volt még az országnak, mint mikor a te szavadra százados hervadást seborvostól, hogy milyen a sebe, mely neki ennyi fájdalmat okoz. — Légy nyugodt, barátom, — feleié ax orvos, — a seb azok közé való, melyek sohasem gyógyulnak meg, mert egyelőre csak kulacsod sérült meg. A Katona csakugyan érintetlnnül maradt, de a kulacsából kifolyó bort vérnek tartotta, mely egy puskagolyó által okozott lyukon kitódult. Az e fölötti felindulás elájulását idézte elő. Egy lelkész ötezer hive előtt a templomban szónokol. Egyszerre csak elhallgat és a káatornak jelt ád, hogy az orgonán valamit játszék. Erre aztán lemegy a szószékről és a sekreslyéből orvos után küld, ki néhány perc múlva el is jött. — Barátom — mondja a lelkész, — azt hiszem, utolsó órám megérkezett. Olyneraü rosszullét vett erőt rajtam, mely nem csal. Végem van ! — Meg fogom önt vizsgálni, — feleli az orvos és a lelkész ellenkezésének dacára lehúzza ruháit. Az oryos csakhamar egy belső zsebben keltett életre a szabadság első fuvalma; bemohosodott bástyák omlottak a porba egyetlen virág megsértése nélkül, kiváltságokat, eléjogokat temettek mosolyogva, köny nélkül. Te voltál az az izmos szárnyú sas, aki gyámoltalan kicsinyeit szárnyára vette, hogy magával együtt felemelje őket abba a csodálatos magasságba, ahova azok a maguk erebői felemelkedni képtelenek. Te tanítottad meg nemzetedet, hogy aki röpülni akar, az ne gubbasszon csendesen, kishitüségben, hanem bontsa ki szárnyait és nézzen szembe a viharral — a jogért és szabadságért. Midőn pedig az eltiport nemzetnek fegyverrel kellett védenie igazait, a Te neved szóllitotta táborba annak legjobbjait, hogy karddal irják fel az égre a magyar történelem legszebb hőskölteményét. Melletted ott van, akiről ilyenkor többnyire megszokott feledkezni a hálátlan, törpe utókor — ott van a Te nagy munkatársad, akit Te neveztél el a legnagyobb magyarnak — Gróf Széchenyi István. Nem követtetek mindenben egy utat, de versenyeztetek abban, hogy ki tudja jobban szeretni a hazáját. Az Az ő tépelődő, nemes alakja bizonyára örömmámorban úszik ma veled együtt az örök kiválóság országában; hisz az ő buzgalma inditotta meg legelőször az uj élet nedvkeringését az ezer éves törzsökben, hogy az a fa babért teremjen a hősök fejére és virágot az Ő megszentelt sírjára is. Amint Te a politikai, ugy volt ő a gazdasági függetlenség nagy építőmestere, aki fölrázta a nemzetet a közös munkásságra, hogy kiki követ hordjon a magyar függetlenség templomához, melynek minden darabját férfivérrel és asszonykönnyel ragasztották össze. Mint ahogy az Isten belenyúlt a meddő anyagba és saját lelkéből lehelt bele életet, ugy lehelte bele Széohenyi is a saját lelkét elmaradott nemzetébe : a gazdasági, gyakorlati érzéket, a hitelt és önbizalmat, melyek nélkül soha senki e földön még nagyot nem alkotott. Izzó fajszeretete íratja vele 1820ban naplójába : Szeretem ezt a népet, melyet kettétört üvegcsét talált, melynek tartalma a lelkészen elterjedt. — Honnan kapta ezt az üvegcsét? Mi volt benne? — Akonit, — monaja a lelkész. — Most már mindent tudok — feleié az orvos s miután a papot jól megmosta és ledörzsölte, azt mondta, hogy már most a szónoklatot bátran folytathatja, mert semmi baja. És ugy is volt, mert itt is a képzelődés működött. Ugyanis a lelkész szivdobogásban szenvedvén, többnyire akonittal telt kis üvegcsét hordott magával. Prédikálás közben kezeivel hadonázván, a törékeny üveg elpattant és az akonit a pap mellét elárasztotta. Az erős szag megütötte a lelkész orrát, ki görcseire gondolva, nemcsak rosszat sejtett, hanem halálát is várta. Ezelőtt néhány hónappal pedig egyik uagyhirü publicistán a következő dolog esett meg. Véletlenül vig cimborák társaságában keveredvén, ő maga is, mint afféle jól mulató ember, a pezsgő fogyasztásához ugyancsak hozzálátott. Egyszer csak valaki elkiáltja maoktatnék, emelnék . . . Életemmel és véremmel szeretnék segiteni rajta . . . Tisztelt Polgártársak ! Nagy idők, nagy emberek emlékezetét ünnepeljük ma, márc. 15-én. Egész áradata zúdul ilyenkor reánk az emlékezéseknek. De mig egyik tekintetünk a mult dicsőségén révedez, a másik a jövő bizonytalanságain tépelődik. Mert valóban megnehezült az idők viharos járása fölöttünk. Napról napra látjuk, hogy legszebb nemzeti törekvéseink megtörnek a régi százados akadályokon, Hogy mit rejt magában a jövő, csak a jó Isten a megmondhatója. Aztán meg nagy átalakulások előtt is állunk. A nemzet éppen most készül az 1848-as eseményekhez kapcsolódó fontos reform megvalósításához s ez az általános választói jog. Erőt akar meríteni abból, hogy a nép nagy tömegeit is bevonja a törvényhozás sáncaiba. De mily kétélű fegyver ez, m. t. polgártártársak. Ez a mi szomorú végzetünk. Miközben önmagunkat akarjuk megerősíteni, magunkra szabadítjuk a keblünkön melengetett kígyókat: a német, horvát, szerb, tót és oláh nemzetiségeket. És míg mi jogokat adunk nekik, ők ellenünk agyarkodnak s a megtévesztett külföld barbár elnyomóknak nevez bennünket. Pedig mi nem akarunk senkit sem elnyomni, senkit sem megrövidíteni. — Csak azt akarjuk, hogy ez az őseinktől ránKhagyományozott ezeréves haza magyar maradjon, hogy itt a honfoglaló és honalapító magyar legyen az ur továbbra is. (Zajos helyeslés. Taps.) Ha körülnézünk, nincs egy igazi jó barátunk ezen a föld kerekségen. Magunkra vagyuuk utalva, ősi erényeinkre, melyek azonban szerencsésen lebírtak már tatárt, törököt, németet. Hadd szidjanak, hadd fogjanak ránk minden rosszat az emberek. — Ezer esztendeje annak, hogy a magyarok itt laknak. Most akarják kiirtani, de az Isten nem engedi. Ellenségeinkkel majd valahogy csak megbirkózunk, de saját honfitársainktól ments meg Uram minket! Mert az a legszomorúbb gát, hogy mindnyájan mérget ittak, mert az utolsó üveggel szomorú tévedés történt. Bizonyságul egy, hamarjában az üvegre ragasztott cimlapot mutat elő. Erre a mi irónk a mérgezés minden jeleivel rosszul lesz ugy, hogy tüstént le kellett fektetni, az orvosnak pedig nem csekély fáradságába került a képzelt beteget nem létező betegségéből kigyógyítani. Az efféle tünemények épeszű és testű embereknél nem vehetők valami beteges állapot, vagy hypnotikus hajlam rovására, mindamellett a természet titkainak egyik legérdekesebb részét képezik és eddigelé az orvosi tudomány még nem tudta őket megfejteni. A képzelődés által okozott bajok pedig ép oly fájdalmasak, mint a valódiak, miért is kegyetlenség lenne gyógykezelésükről nem gondoskodni. Ez okból a gyermek képzelődésére ható túlságos nevelési rendszert helyesnek nem tartjuk, mivel az előbb-utóbb veszélyes következményeket von maga után és oly tüneményekben nyilvánul, melyeknek okait alig tudjuk megfejteni.