Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-11-07 / 45. szám

6. oldal. Pápa és Vidéke 49. szám lyének törvényét. Nem érti meg ezt a szót: nem szabad; csak egy hang iránt érzékeny: ezt kívánom, ez az ösztönöm, ez a szenvedélyem. Az erkölcsi gátakat s a vallás parancsait fölényes megvetéssel utasítja el magától; nem lát bennük egyebet, mint letűnt korok halvány emlékeit. Ha ösztöne s önkénye hajtja: tulteszi magát mindezeken. S ezt a fölfogást jogosnak tünteti fel s kínálja regényeiben: ezt dicsőíti s kápráztató, csillogó mezzel vonja be színdarabjaiban. Szabad vallás, szabad erkölcs, szabad szerelem van címerébe irva. De ha a naturalizmus mellőzi is az Istent, még marad a lelkiismeret. A lelkiismeret pedig szigorú biró; vádol s kérlelhetlen Ítélőszéke elé hivja az embert. Hogy ennek emésztő vádját s a felelősség kmzó tudatát kiirtsa, az olvasókból a modern szépirodalom a bölcselethez folyamodik s fennen hirdeti: az ember nem felelős, nincsen szabad akarata! A föld szükségszerűen vonzza a földobott követ, a mágnes a vasat! Ez a törvénye. A rózsa szükségképen nyílik a tavaszi napsugár csókjától; szükségképen tenyészik az élet a növény- s állatvilágban egyaránt. Ne vonjátok ki az embert sem. Egy része a világnak. Ami benne történik: botlásai, vétkes szenvedélyei, bűnei és esései, szükségszerűen fakadnak szivéből Hajtja a vére s ezt a gonosz vért magasztalják modern regényeink, ennek csapongásait színezik színműveink. Az ember nem ura tetteinek: rabja szenvedélyeinek. Ö nem hibás bukott, dekadens életéért: *lyen vért örökölt, terhelve van. ő nem más, mint »szülőnek és dajkának, helynek s időnek, fénynek s hangnak, levegőnek s éghajlatnak, kosztnak s ruhának, a millieu-nek s kornak eredője.« Ez az Ibsen bölcselete, ez nyilatkozik meg regényeiben. Összes tárgyait az u. n. intelligens társadalom botrányaibót veszi. Ilyenek Rozmersholm, Gespenster, Baumeister, Solmess stb. s a botrányos alakok igazolását, védelmét azzal kísérli meg, hogy terhelteknek, szabadakarat nélkülieknek mutatja be őket. Kezdetben normálisak, de csakhamar kitör bennök a vér s jogait követeli, csakhamar föllép az ideges terheltség s a legnyugodtabb alakok meghibbannak. Akárcsak egy ideggyógyintézet lakóit látnók magunk előtt. S mivel nincsen akarat s felelősség s nincsen bün és törvény; mivel semmi sem rossz s minden megengedett: a naturalisztikus irók is nem érzik magukat feszélyezve. Mivel a vér s a szenvedély joga részesül dicsőítésben; ugyanazért a modern irók az emberi életnek nem ligeteiből, hanem lápjaiból merítik tárgyukat is. Ez a francia modern regénynek általános iránya. Zola a mintakép; Balzac, Flaubert, Daudet a csatlósok. S a hírhedt »Soirées de Medan« ezen hősei befolyásolják ami ujabb irodalmunkat is. Már Jókai későbbi éveiben is ezek hatása alatt állt. Itt a fügefalevél sohasem szerepel, minden bün, botrány s erkölcsi léhaság teljes mezítelenségben lép az olvasó elé. Mintha a földön nem volnának rózsaligetek, csak szemétdombok; viruló mezők, hanem bűzös mocsarak. Hiszen vannak szemétdombok is s ngyon hasznosak, de ezeket nem szokták a villás szalon ablakjai alatt elhelyezni, ezeket nem szokták megvilágítani, mert ezzel a rútság csak nyilvánvalóbbá válik. Nem csoda, hogy az a közönség, mely ilyeneket olvas, sőt maguk az irók, kik ilyen légkörben élnek és alkotnak: szinte megutálják az embert s Önmagukat. Igy jut bele a naturalisztikus irodalmi termékekbe a modern pesszimizmus. Zola, Gerhart, Hauptmann s Ipsén itt az igazi mesterek. Minden alakjukban beleöntik a pesszimizmus, az önutálat, az emberi élet nemes hivatása és az erény győzelmes hatalma fölött való kétségbeesés ólmát. Nincsen bennük bizalmas remény s örök gondolat, vert alakok, legyőzött hősök, elbukott nagyságok. S ezen Íróktól került auktoritative a pesszimizmus hozzánk is s nyilatkozik meg Ady Endre verseiben, a modern szalonlapokban, a »Nyugat« műleírásában s a »Holnap« novelláiban egyaránt. Ezt a hangulatot szívja magába az a közönség is, mely ilyen szellemi emlőkön táplálkozik; azok az ifjak, kik az életnek csak bűneit s eséseit látják földolgozva, azok a leányok s nők, kik ennek a regény és szinmüirodalomnak ismerete alapján tartnak igényt műveltségre. A szerelmi bánat, a bukott erkölcs s az életuntság öngyilkosainak vére ezt a szépiradalmat vádolja; boszuért kiált föl a társadalom ellen, kiknek vaksága miatt ezen irodalom vagy őket elhervasztotta, vagy a vérükbe szorult terheltségnek volt főokozója mindenki szeretett, aki csak távolabbról is ismerte őt. Nem a sablonszerű részvét, nem a kíváncsiak tömege kisérte őt utolsó útjára, hanem a mély, az igaz szívből jövő fájdalom és részvét volt az, amely méltóságos bucsujárássá avatta már napok óta a gyászházat és amely könnyeket csalt ki a szemekből, ami'"or felhangzott a Reqviem szomorú, szivettépő akkordja. Az ifjúság s a bimbó ugy mosolyoghat, Hogy azt hihetnők, bájuk nem foszolhat : Mindegy: a mosolyuk nem hat te reád, Te be nem várod az érés korát. Ifjú volt. Szép volt. Hisz már maga az az ifjúság szép. És ime egy pillanat alatt elő áll a gyászkocsi, a gyászmenet, hogy elvigye, hogy elkísérje utolsó útjára, ahonnét csak az emléke tér vissza-vissza egy ideig a szürke köznapias életbe s azután lassan, lassan a a feledés homálya bornl a rideg sirra, amely egy ifjú életet örökre betakart. De nem! Nem lesz ő felejtve. Legalább nem abban a családban, akire az ő halála mélységes gyászt hozott. Kedves lesz nekik a rideg sir, amely alatt a szeretett leány alussza siri álmát. Kedves lesz az a temető, amely immár az ő birodalma is. Az ifjú sziv mérhetetlen vágyai, a jövő sok szép és nagy reménye, most már megtér s megnyugszik egy szüköcske he lyen: a sirban. Istenem! Mily kiszámíthatatlanok a Te utaid! Felékesíted, — a tavasz beálltával — a mezők liliomát. Beszépited az erdőt, mezőt a dalosmadarak ezreivel. Az aratók ajkára adod a nótát, a kalászérés idején. És rá küldöd az őszt, a zord telet, amely letépi a a virágtő díszét, elnémítja a dalos madarakat és ajkára fagyasztja a nótát az arató leánynak. A fa levél csak egy évszakban sárgul, Virágot egyszer fu a szél az ágrul, A csillag egy évszakban hulldogál De minden évszak a tied: halál. Elkísértük utolsó utjura igaz részvéttel, könytelt szemekkel; sirva az ifjúság ily korai sirba dőltén. Vigasztaló szó nem jön ajkunkra a gyászban szenvedő szülőkhöz, mert ahhoz kevesek vagyunk, hanem az egek Urához fordulunk sóhajunkkal, aki magához vette őt; küldjön vigaszt a szerető szülők nagy fájdalmára, hogy megnyugodva az ő akaratában, találjanak enyhülést a jóbarátok. az ismerősök szívből jövő részvétében és vigaszt lelhessenek abban ami egyedül maradt hátra számukra:a szeretett leány kedves emléke. »Utolsó üdvözlet, utolsó utadra« legyen csendes siri álmod. A viszontlátásra! Koszorút küldtek: özv. Saághy Ödönné és leánya Győrből »Kis Gizinek«; özv. Szalay Gézáné Győrből »Felejthetetlen kis Pösztrikémnek«; özv. Boda Sándorné és Szokoly Iza Sárvárról »Kis Gizinknek«; továbbá Bolcman család Budapestről »Utolsó üdvözlet, Utolsó utadra« Erna, Koimna és Árpád; özv. Obermayer Józsefné Pápa »Felejthetetlen Gizuskánknak« Kereszt és Manci; Szalay Agáta Pozsonyból »Isten veled Mäedy«; Faa Mihály és családja Pápa »Részvétünk jeléül«; Nagy Imre dr. és családja P.-Kovácsi »Emléked szivünkben marad«; Wittmann-család Pápa »Csendes álmot a megboldogultnak«; özv. Hauptman Istvánné és családja »Szeretett kis Gizinknek« Milike és Ida; Szente Elza Pápa »Gizikének« Elza; Mérő és Buttykai hfőhadnagyok Zalaegerszeg »Őszinte részvéttel«; Sportegylet Pápa »Kedves tagtársának«; Kovács Sándor Budapest «Felejthetetlen kis húgának« Sanyi felirattal; Ress Margit Pápa, Mayer István és családja, Gonda Sándor és neje, Goldberg Gyula és" családja, Tiba Béla hhadnagy. Csokrot: Kiss Lászlóné és Vilma, Turi Nagy Jánosné, Hermann Mariska, Gerstl Leóné, Trauner Margit, Remete Aladár hfőhadnagy és Walla Géza. A le+öbban szerkesztett tsziéay iijjusagi lap a Szerkesztőség és kiadóhi?. Bpest, VIII. Damianich u. 50. Előfizetési ára egész évre 2 korona.