Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-05-02 / 18. szám

18. szám. Pápa és Vidéke 3. oldal. interpelláló képviselőről, hogy ne tudta volna van-e joga ehhez a képviselőtestületnek, vagy nincs? Simább hangot és kevesebb terrorizáló kifejezést az interpellációban. Utóhangok. Eltemettük, elsirattuk szegény Gonda Ferenc kollegánkat és sorsa iránti mély részvéttel rejtelmes halála okát kutatva. Ieszürtük véleményünket. Mi, a hozzá közelállók, csak nagy óvatossággal, tapintattal, aggodalommal tapogatódzunk a teljes sötétségben és azt hittük, hogy mások is igy tesznek majd — koncrét adatok hiányában. — Csalódtunk; mert az okozat és ok közötti összefüggés keresésében fáradhatatlanok az elmék és hihetetlenül termékenyek. Halljuk a tételeket álmélkodva és szívünk keserűségében boszankodunk. Kinek, mit vétett ez a szegény, talpig becsületes ember — kine ; hivatalos ügykezelése pontos, kifogástalan volt — hogy képzelt »hiányok «-nak tulajdonítsák felebarátai tettét? Az »azt mondják« köpenyébe burkolódzik a kósza hir, gazdája nincs; persze, hogy is volna! »Beszélnek rossz könyekről, melyekbe beletemetkezett, amelye* meghasonlásba vitték lelkét« — mondja egy lap. Nincsen veszedelmesebb, megbélyegzőbb dolog, mint az odavetett homályos megjegyzés. Minő könyveket olvasott? Tankönyveket és tudományos könyveket; készült lelkiismeretesen óráira, a pusztán kötelességnek élő fiatal, kezdő tanár. Kezeügyébe kerültek történetesen a »Nie Carter« detektív históriái is. Ezek a »rossz« könyvek? Istenem, ne tréfáljunk, komoly emberek vagyunk — ezek a históriák csak nein visznek komoly embert öngyilkosságba! Az ügy — egy ember halála, egy letört remény, egy keserű való — csak nem indokolható meg ilyen »tréfásan«?! De ebből ne vonjunk következtetést, hogy komoly ember létére ilyenekkel is foglalkozott. Olvasott ő mást is, szakmunkákat, de távol állt tőle minden pessimismus, józan Ítélete, praktikus életfilozófiája nem vitték tévútra. i »Azt mondják« beteg volt, testi beteg, lelki beteg. Aki látta valaha, ellentmondhat e tévhirnek. Viruló egészségben, férfierejének teljességében dobta el — igaz — magától az életet. Hogy »mit várunk azoktól, akik tanítványai voltak?« Óh, az élet mindennapi körforgásában oly korú embereknek, mint amelynek a megboldogult növendékei — számtalan és szomorúbb példákat aa. Ne féljünk ! Megrendülve, — lelkük mélyén megindulva, állták körül ravatalát, sajnálattal, őszinte részvéttel szivünkben, szeretett tanárjuk iránt. Nem a tanárt, a szenvedő, a kiszenvedett embert látták benne — végzetes tettében. Ők I tudják, hogy nem reájuk van bizva az Ítélet; kell, hogy tudják a közmorál ama első tételét, hogy tettéért első sorbanki-ki maga felelős Isten és ember előtt. Hogy ugy érintőleg reánk is háramlik valami a kitételekből — az ez alkalommal, egy halottról, az annak tartozó kegyeletről lévén szó — mellékes. Mi kergette őt a halálba? Nem tudja senki — senki. Hiába próbálják oly sokan tudni — ő nem hagyott hátra felvilágosítást (a mesék formája nem illik komoly dologhoz ! —) Csak egy bizonyos, amit ő mond utolsó feljegyzésében: «Látva a lelkemben, duló vihart, mindenki tettemet megbocsátaná«. Legyünk irgalmasok iránta, emléke iránt, amint irgalmas lesz iránta mennyei Atyja, akihez utolsó perceiben is fohászkodott. »Ne kapd fel nevét, kósza hir! Adj neki nyugtot, néma sir ! Fedezd be árnnyal, zöld berek ! Felejtsétek el, emberek !« Pápa, 1909. április 19-én. Kraft József. Készséggel közöljük az i. t. tanár ur kegyeletes sorait, de tartozunk az igazságnak azzal a kijelentéssel, hogy mult számban közölt cikkel sem a megboldogult tanár ur emlékén nem akartunk foltot ejteni, sem pedig az áll. tanítóképzőnek tőlünk mindig nagyrabecsült tanári karát és ifjúságát nem akartuk meggyanusitani. Erről mindenki meggyőződhetik, ha a cikket ugy olvassa, ahogyan meg var irva. Különben is mi okunk volna rá? ... Béri Zsigmond. Lóverseny. Valóságos juliusi forróságban tartatott j meg április hó 25-én Pápa mellett, a nagy ! gyakorló téren a lóverseny. Délután 2 órára ! jelezték az első indítást, de bizony közel voltunk már 3 órához, amikor az első futamot megindították. Szép sport a lóverseny, de tán az összes sportok között a legveszedelmesebb is, mert alig van olyan verseny, amelyben vagy a lovasnak, vagy a lónak valami baja ne történne. Ez a verseny sem múlhatott el baj nélkül. A 3-ik futamban u. i. Remete hadnagy Kántor nevü lovának a lába a harmadik akadály előtt eltörött és ott a helyszínén le kellett lőni. Még szerencse, hogy a lovasának az ijedtségen kivül egyéb baja alig történt. Az altisztek versenyén pedig az egyik ló a kimerüléstől összerogyott. Egyébként a verseny a következőkép folyt le: I. Az Urlovasok Szövetkezetének dija. Sikverseny. Handicap. 1000 korona a győztesnek, 200 korona a másodiknak, 100 korona a harmadiknak. Táv. kb. 1400 méter. Futott összesen 5 ló. Elsőnek jött erős küzdelemmel és fél lóhosszal nyerve Neumans, Liptay B. »Magas« nevü lovával. Második dijat nyerte gr. Pálffy, Kormos B. »Borbálya« nevü lovával. Harmadik lett Krauzé, Haber L. »Romula« nevü lovával. II. Az Urlovasok Szövetkezetének dija. Gátverseny. 1000 korona a győztesnek, 200 korona a másodiknak, 100 korona a harmadiknak. Táv. kb. 2000 m. Erős küzdelemmel elsőnek jött be gr. Pálffy, Prónay S. százados »Meglehet« nevü lován, háromnegyed lóhosszal nyerve meg a futamot. Második lett Neumans, Liptai/ B. »Windsbraut« nevü lován. Harmadiknak jött be gr. Vay, gr. Merweldt M. őrn. »Good for nothing« nevü lován 2—4 lóhosszal. III. A m. kir. pápai 7-ik honvéd huszárezred tisztikarának akadály-versenye. Tiszteletdíj az 5 első helyezett lovasnak, adja az ezred tisztikara. Táv. kb. 400 m. Futott maradtak alig birták vinni társaik holttestét; csak kettővel volt több az élő, mint a halott. A magyarok igen jól tudnak célozni! Ravinu csak nézte, nézte a sápadt arcú, véres ruháju, kusza tömeget. Ilyen lesz nemsokára Zobor vezér egész serege, mert annak a nyilazó népnek nem lehet ellenállni. A hegytető büszke sasfészke sem sokáig rejti magában elrablott boldogságát, édes Rakitzáját. Ütött a megtorlás, a szabadulás órája! Fogta süvegét és elment a templomba. Ott leborult az oltár lépcsőjére és ugy ma radt hosszan, sokáig. Mikor fölkelt, édes bizalom ragyogott arcán, hisz' már csak egykét napig kell unokájától elszakítva élnie! Remélj csak, öreg, remélj biztosan! A megváltás órája közel. Isten nem csalja meg azokat, kik benne biznak. Még aznap este a Nilrava partján lobogtak a magyar sereg őrtüzei. Bátor ember volt Zobor vezér, megállta helyét ellenséggel szemben, de mégis aggódva járkált a folyó másik partján, titkos félelemmel olvasgatta az egymásután kigyúló tábortüzeket: egy, kettő, — tiz — husz . . . Meleg lesz a holnapi nap! Idősebb harcosai még emlékeznek erre a nyilas népre. Vagy egyáltalán lehetetlen, vagy nagyon nehéz lesz a győzelem! Már rég elhagyta népe táborhelyét az aggódó vezér. Hirtelen megdöbbenve állt meg, mintha földbe gyökereztek volna lábai. Alig tiz lépésre fehér árny suhant el előtte. Mintha észrevette volna a vezér sötét alakját, megállt egy pillanatra és megfenyegeite. Azután tovább suhant halkan, nesztelenül. Mire a hold ismét előbujt a felhők közül, nem látott Zobor távol, vagy közel élő, mozgó lényt. Csak várának falai vetettek hosszú árnyékot a síkságra, csak a fűzfák hajladoztak titkos suttogással a folyóparton. — A pusztulás, a halál szelleme volt! — borzadt össze a vezér. — Most már vége mindennek! És névtelen rettegéstől remegve indult visszafelé, táborába. A fehér árny pedig már a folyó túlsó partján suhant a magyar tábor felé. Meglepetve ugráltak föl a tüz mellől a magyar vitézek, mikor hirtelen köztük termett a fehér alak. — Megállj! Ki vagy? — hangzott három-négy ajakról is egyszerre. És ime, az éjszaka szelleme megszólalt, még pedig lágyan, csengő női hangon. Csakhogy abból egy szót sem értettek volna a vitézek, hacsak nincs köztük véletlenül az ősz Zoárd vezér. Ő már értett valamit a moravák nyelvén. Arnulf császár idejében 6 is itt járt a magyar segédcsapattal, akkor ragadt rá egy kis szláv tudomány. — A vezérekkel akar szólni ez a leány.. Hivjátok ide Hubát, meg Kadocsát! — fordul Zoárd a legényekhez. Kis vártatra megjön a két fiatalabb vezér. Huba meglett férfi, életének delén van, Kadocsa meg egész ifjú, alig serkedző bajuszszal, de azért idős már s jártas a harcban, — No, most beszélj, szép húgom! — biztatja az öreg a váratlan látogatót. A leány elmondja, hogy ő tud egy jó gázlót itt a közelben; ott könnyű lesz átkelni, máshol nem lehet.