Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-01-03 / 1. szám

2. oldal. Pápa és Vidéke 1. szám. tünk, — mintha csak száguldva vinne egy tisztitó, egy átformáló társadalmi evolúcióhoz. Az emberiség szép céljait osztályharc, a társadalmi forradalom kapkodó jelenségei közben féltve kell nézni. S bizonnyal aggodásunk és balsejtelmünk sokak érzelmét szólaltatja meg. — Mit hoz a beköszöntött uj év nemzetünknek ? Váljon az európai eszme-áramlat át vonul-e rajta szelíden ; vagy fergeteget idéz elő? Lehetséges-e, hogy békésen, explózió nélkül az idő méhe megszüli az áhított uj közszellemet, melyben a munka és tisztesség még ünnepeltebb erényekké nemesednek, mint a mai talmi demokrácia furcsa idején? Hiszen, ha ugy volna, ki rettegne az uj idők elkövétkezésétől ? Ámde a tömeg-uralom dicsőség-szomja, harci lármája, bosszú érzelmétől átitatott jelszavai, — mást sejtetnek. Ez az uj európai eszmeáramlat — ugy látszik — ég a vágytól maga elé torlaszokat emelni s elég hatalmasnak Ígérkezik, hogy a torlaszokat el is söpörje. Ámde a tömeguralom első idejét már látta a világ. Azért lehet inkább föltenni, hogy az elkövetkező időben nem egészen simán fogja a mai társadalom-nivelláló közszellem uralmát átvenni. Más lenne, ha ezt a harcot nem a fizikai erők, de a kultura eszközeivel vivnók meg. És ha a történelmi hatások következetesek, alig lehetne mással megvívni, mint a kulturával. Mert hiszen a tömegnek szervezetét nemcsak az érdeknek közös volta kormányozta össze, hanem a kultura is Az osztályharcnak jelszavai nemcsak igénye, de egyben hajtása a kulturának. És bizonyos, hogy ha a kultura legszélesebb területen megcselekszi a maga embernevelő, emberjavitó hivatását : ledőlnek az osztályharc Jerichó falai és széthullnak az osztályharc kiáltó és megvalósíthatatlan szélsőségei. Kinek ne lenne ez leghőbb kívánsága, akinek lelkében a család és tulajdon, é két nagy eszmény egész tisztaságában él ? Mit hozol újesztendő? Hozod-e a békesség olajágát, a nemzeteknek hitet és kitartást? Az egyénnek boldogulást s hozod-e vájjon a nemzet egészének a leghőbb jót: a békét. Azt az áhított helyzetet, melyben köz- és magántevékenység egyet cselekedne : a haza javát és boldogulását. Bizva-bizunk, hogy az emberiség javára, fejlődésére az elkövetkezendő esztendő a legfőbb jót hozza: jó napokat, sikereket és mindezeknek alapját: a jó egészséget, melyet ekként a botdog uj esztendővel olvasóinknak tiszta szívből kívánunk. Hervadás.*) — Irta: Béri F. Zsigmond. — Szeretem az illatos, mosolygó, üde virágot. Gyönyörűséggel nézem, hogyan nő, hogyan fejlődik, kicsi kelyhét mily mohón nyitja, ha ráhull a jóságos Isten csillogó harmatja. Egyszer csak vihar jő. És letöri a bimbót . . . Miért ? Az a kis lány, akiről mesélek, olyan volt, mint a fakadó rózsabimbó. A lelke meg ártatlan, mint az angyaloké. Csendes, holdfényes nyári estéken ki-kiment atyjával a patak partjára s versenyt szaladt a futó habokkal, versenyt énekelt a dalos madarakkal. S mikor parányi lába kifáradt a futásban, édes, csengő hangja meggyengült a hangos dalolásban, odahajtotta aranyos, szőkefürtös kis fejét atyja kebelére, mint amikor a hatalmas, erős tölgyre ráborul az üde, bársonyos repkény. Szerette is ám Bárdos ezt a nemesszivü leányt, szerette véghetetlenül. Benne látta megtestesülve élte minden örömét: múltja vigaszát, jelene édességét, jövöje reményét. Hazája, melyért küzdött, vérzett, — meghalt Világosnál. Mikor hónapokon keresztül bujdosott úttalan utakon, rengeteg erdők sötét mélyén, hol napsugár tán évszázadok óta nem ragyogott, boldogsága édes kis felesége belepusztult a könnybe, az örökös remegésbe, a gyilkos aggodalomba. Rettenetes idők voltak azok! Csoda, hogy a szive meg nem hasadt. Mikor végre a becsületes emberek is kimehettek a napvilágra, hazament — temetni. Temette szines, ragyogó álmait, eltemette a boldogságát. Romokat talált s ugy hitte, hogy abban a feldúlt fészekben, amelyet kevéssel előbb még a boldogság derűs fénye tett vonzóvá, édessé, meleggé, nem fakad többé élet. Csalódott. Ahogy multak az évek, egyre szelidebb lett a lelkére nehezedő fájdalom. Végre nem maradt belőle más, csak egy édes, *) Részlet egy hosszabb elbeszélésből. felejthetetlen emlék, melyen jól esett elmerengni; rettenetes, borzalmas álom, melyet mégis gyönyörűség volt visszaálmodni. Az a kis ártatlan, gyönyörű kisded, ki valamikor egyetlen tanújele volt az életnek a füstölgő, leomló romok között, lassan-lassan visszalopta lelkébe a hitet, a bizalmat, az életet. Napsugár volt a beborult égen, csillag az éjben. Megaranyozta, megédesítette atyja életét Bárdos nem is tudott más.iép rá nézni, csak imádságos lélekkel. Elröppent galambjának, elhunyt feleségének a földön felejtett lelkét látta mosolygó, nefelejtskék szemében. Egyszer csak elnémult a nóta Iluska dalos ajkán. Szótlan, merengő lett. Ha kérdezték, pirulva válaszolt, vagy meg sem is hallotta. Mintha nappal is álmodott volna, nemcsak a hosszú, ábrándos éjszakákon. Bárdos mosolygva nézte lánya változását. Fájt ugyan neki, hogy el kell válniok, de fájdalmát megédesítette az a tudat, hogy derék, jellemes férfi kezébe teszi le legdrágább kincse sorsát. Csak Ilus nem tudta, mi bántja. Szűzies, lelkébe belopta ugyan magát valami édes, kimondhatatlan sejtelem, de ennek a kinos, mégis édes; fájdalmas, mégis gyönyörűséges érzésnek még maga sem tudott nevet adni. Egy este a park mellett csörgedező patak partján álmodozva hallgatta a habok szelíd suttogását. A tiszta víztükörre leszáll a magas menyország. Azúrkék palástján tündéri fénynyel ragyogott a megszámlálhatatlan sok csillag. Jámbor hagyomány azt mondja, hogy az őrzőangyalok lelke lobog azokban a véghetetlenül kedves őrtüzekben. A leányka merengve nézte a habokon ringó menyországot. Talán a saját sorsát akarta kiolvasni a csillagokból. Ragyogó, boldog jövőt jósoltak neki, melyben nincs szenvedés, nincs tél, csak tavasz és fény! Hirtelen bíborvörös lett az arca. Ugy érezte magát, mint a tetten ért bűnös. Ott ált előtte, akiről annyit álmodott a hosszú csendes éjszakában. — Búcsúzni jöttem — szélt a férfi lágy dallamos hangon, s a leányka keze után nyuít. Iluska nem rálaszolt. Kicsi lelke ugy vergődött, mint a szivén lőtt galamb. — Búcsúzni jöttem — folytatta almainak hőse — életem hajója más országokba visz. Küzdeni, tanulni akarok, hogy áldására lehessek eltiport népemnek. — Mi lesz a jutalmam? Nem tudom. Azt mondják, hogy a világ hálátlansággal fizet! Most szépnek, mosolygónak álmodom a jövőt. Ki tudja, nem folyik-e szét ez az álom? S lehet, hogy nem marad vissza más a lelkemben, csak a kiábrándulás, a keserűség. Lehet, hogy mindenki elhagy, hogy árKifogástatia »»abám férfiruhák, papirukák uradalmi erdésztisztek, nek, postásoknak, vasutasoknak, «rdőőröknek, úgyszintén mindea egyenrnltát viselő testületnek egyenruhák legelegánsabban mérték uti a VÁGÓ DEZSŐ első pápai férfi-divatterme ^ ÄYA, Fő-tér. M. saáa ^ Nagyminkás scabé segédek íelTétetaek