Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)

1908-10-04 / 40. szám

2. PAPA és VIDEKE 1908. október 4. fogható elem minél előbb beálljon kö­zénk, nem kellene visszariadni még at­tól sem, hogy a kör elnöksége, tiszti­kara és választmánya felosztva maga között a teendőket, személyesen fá­radna el az illetőkhöz, hogy a dalár­dába való belépésre fölkérje. Á körnek legalább is még 40 olyan tagja van, kiknek semmi sem állja útját, hogy a dalárdába beiratkoznának. Ha ez sikerül, — ós miért ne si­kerülne? — akkor bátran a szemébe merünk nézni azoknak, kik ezelőtt egy félévvel gúnyos mosolylyal fogadták szervezkedésünk mozgalmát; akkor büszkén, nyugodt lelkiismerettel foly­tatjuk működésünket, mert célunk nem látszik többé elérhetetlennek és a siker reményével vehetünk részt a legköze­lebbi, 1909-ben Keszthelyen tartandó dalversenyen, miáltal a Pápai Kath Kör, mely eddig is a hasonló körök legelőkelőbbjei közé küzdötte fel magát, jó hirnevét csak gyarapítani fogja. Szentgyörgyi Sándor. Hajsza Görcsöni Dénes ellen. A bu­dapesti városházán Hecht Ernő fővárosi bi­zottsági tag azt kivánta a polgármestertől, hogy csapja el Friedreich István fővárosi reáliskolai tanárt, mert a nyár folyamán azt irta az Alkotmányba, hogy »a zsidógyerekek legnagyobb része piszkos füllel jár az isko­lába és hogy a zsidógyerekeknek nagymérvű tódulása a középiskolába veszedelem a ke­resztény magyar társadalomra nézve«. Görcsöni Dénes a katholikus sajtó egyik legkiválóbb erőssége, igazi oszlopa. Fiatal, de rendkivüli tehetséges, páratlan szorgalmú, nagytehetségű ember. Kitűnő tanár és kiváló iró, aki irodalmi téren nem egy féi.yes si­kerre tekinthet vissza. Ez még nem volna baj. Bátor szókimondása, szilaj temperamentumos harcmodora, tollának éles, szinte metsző pen­géje, erős katholik s érzése a baj. Itt a bibi. A fővárosi nem keresztény uraknak az fáj, hogy Görcsöni egyik legkedveltebb szónoka a kath. nagygyűléseknek; bántja őket, hogy az ország számos helyén ő bontotta ki a nép­szövetség zászlaját, hogy megtámadta az »irodalmi szarkákat, a szinpadi malacokat, a tisztességtelen vagyonszerzést«, a könyvekkel űzött visszaélést. Ezért kiáltanak halált a fejére I Felekezet elleni izgatást követett el Görcsöni? »Egész csomó fővárosi tanitó van a cionista mozgalmak élén és ír, vagy szó­nokol a forradalmi szociáldemokratáknál«, konstatálja az Uj Lap. De azért senkinek sem jut eszébe, hogy elcsapja őket. Minket pisz­kolhatnak, rúghatnak: a Lipótváros és a sza­badkőmivcs páholyok nyugodtan nézik a gya­lázkodást. De ha egy kaíholikus tanár rálép egy kissé a tyúkszemükre, azonnal oda a felekezeti béke, veszélyben a haza I Nevetséges volna Görcsönit a hazafiat­lanság ostoba vádja alól mentegetni. Kevés olyan színmagyar irója van az országnak, mint ő. Akik pedig felekezet elleni izgatással vádolják, ne felediék el, hogy az izgatás ott kezdődött a másik, táborban s ha a kath­újságírók néha kénytelenek erősebben meg­nyomni a tollat, annak csak az ő minősít­hetetlen piszkolódásuk az oka I Orsz. Vallásegyenlősógi szövetség. Hát ez mi a csuda? A Protestáns Népszö­vetség. Eleinte Evangéliumi Szövetségnek akarták elkeresztelni s céljául azt tűzték ki, hogy teljes erővel küzd minden hazafiatlan és vallástalan törekvés ellen. Érre lett volna szükség! Micsoda áldásos működést fejthetett volna ki; micsoda megdönthetetlen oszlopa lett volna annak a hatalmas épületnek, mely­nek Keresztény Magyarország a neve. De az elfogultság, a türelmetlenség ismét halomra döntötte a jószándékot. Protestáns atyánkfiai, a lelki pásztorok ismét a klerikálisok (értsd katholikusok) ellen szervezkednek. Csak az­tán meg ne bánják ! Mert könnyen megeshe­tik, hogy mig a tiszteletes urak tele tüdővel mennydörögnek az átkos középkori fekete had ellen, azalatt a nép, az istenadta nép szépen átvándorol a hazátlan, vallástalan de­mokrata táborba. Ez igy van az, mikor a vezérek riadót fújnak ahelyett, hogy velünk, katholikusokkal karöltve igyekeznének meg­alapozni egy egészségesebb, hazafiasabb és keresztényebb társadalom megteremtését. A pápai lóversenyek. A mult vasárnap érdekes látvánnyossá­got nyújtott a városunkból és vidékéről nagy számban öeszesereglett közönségének a Pápa és Pusztagyimót között megtartott lóverseny, amely az eddigi városunkban tartott verse­nyeknél sokkal érdekesebbnek ígérkezett már csak azért is, mert az utolsó futam, városunk De az ész mégis kételkedni kezdett. Hátha mégis? hátha mégis? Elhatározta, hogy pontosan utána jár a dolognak. Es utána járt . . . Másnap délután, szokásához híven, jött a boldog vőlegény. Vilma kisasszony fogadta. — Isten hozta, Gyula! Tessék, foglaljon helyet! Ejnye, nézze csak, most épen eszembe . jut, hogy nem is kérdeztem meg magától, mit csinál a kis Micike? Tudja, az a csinos trafikoslány ? Hát a Fiume-kávéh'áz kaszir­nője? Az a -szőke szépség? Azután Bévész Flórika? Még arról sem beszélt. Mind egy-egy »hódítás« áldozata. Bánkay ur minden gyakorlottsága mel­lett is elsápadt. Igen váratlanul jött a táma­dás. Egy pillanat alatt latta, hogy itt tagadás semmit sem használ. Erőltetett mosolylyal kezdett beszélni. — Ugyan kedves Vilma, csak nem veszi komolyan ezeket a régmúlt csekélységeket? Melyik férfi nem botlott volna ifjúkorában, mikor heves a fiatal vér. Vilma fölállt. — Itt van. uram, a jegygyűrűje! —Az is fiatalkori csekély jnotlás ugyan, hogy pusz­tán fogadásból akart velem házasságot kötni? Persze a nyert összeg, meg a hozomány jó lett volna a további, hódításokhoz. Hogy ez­által egy könnyen hivő lányt egész életére boldogtalanná tett, azzal miért törődnék őn ? —- Menjen, távozzék innén. Ugy áldja vagy verje meg az Isten, amint megérdemli! Ez volt utolsó szavam önhöz ebben az életben. Azzal elfordult tőle és nagy nyugalom­mal kezdett dobolni ujjával az ablakon. Az a hitvány ember szó nélkül, vert kutya módjára sietett ki a házból. Az utca­ajtó nagyot csattanva csapódott be utána. Vilma ugy éqezte, hogy a kriptaajtó csapódott be és ebben a kriptában az ő bol­dogsága van eltemetve. Elfordult az ablaktól és megtörve roskadt egy székre. — Vége . . . vége ! , . . Ugy fájt, ugy sajgott az az engedetlen, rossz szive ós az ós,z, a képzett tanult ész egy árva szóval sen? tudta vigasztalni. Igaz, nagyon szerette azt a gonosz; embert. De most már nem, nem szereti többé, utálja, gyűlöli. Hát miért fáj még mindig az a bo­londos sziv ? Feleletet az édes anyja sem tudott adni. De hogy keblén kisírta magát, mégis csak megenyhült egy kissé és nyugodtabban ked­dett dobogni a szive. Azután eltelt egy év és még két másik. Lassankint csak keserű megvetés maradt Vilma szivében a régi fájdalomtól. Keményen föltette magában, hogy soha, de soha többé nem hisz egyetlen egy férfinak sem, bár­mennyit esküdözzék is. Akiben legjobban bí­zott, az rutul megcsalta, többször nem . teszi ki magát ilyesminek. Történt, hogy uj századost helyeztek át a háziedredhez, Bác Imrét. Özvegy ember volt, négy-öt évvel előbb halt meg a felesége. Mondják, igen nagyon szerette. Mivelhogy a tisztek jó része járatos volt Pereszteiékhez, ő is csakhamar megismerkedett velők. Megint elmúlt egy év, Bác kapitány egy késő decemberi délután egyedül volt Vilmával a szalonban. — Megenged egy kérdést kedves Vilma ? — Tessék kapitány ur! LersMsmerte'bb c*g. VÁGÓ DEZSŐ Érmekkel kitüntetve! első pápai férfi-divatterme Ä FA, Fő-tér. 53. szám Nagymunkás szabó segédek felvétetnek. Kifogástalan szabás» férfiruhák, papiruhák uradalmi erdésztisztek, nek, postásoknak, vasu­tasoknak, erdőőröknek, úgyszintén minden egyenruhát viselő tes­tületnek egyenruhák legelegánsabban mértéle utá n

Next

/
Oldalképek
Tartalom