Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)

1908-04-19 / 16. szám

1908. április 19. PAPA és VIDÉKE 3. A földön nem lesz nyughelyem ! Majd bolygok tengeren! Ó! Mivé lesz várad ős fenyivel ? Edvárd! Edvárd! Mivé Tesz várad ős fényivel ? Mely büszkén áll leijén. Ó! i Hadd álljon, inig nem omlik el! Anyám! Anyám ! Hadd álljon, mig nem omlik el! Nem látom többet én! Ó! Mivé lesz nőd, meg a gyermeked? Edvárd ! Edvárd ! Mivé lesz nöd, meg a gyermeked? Ha el, tengerre mégy? Ó! Nagy a világ ! Koldulni menjenek ! Anyám ! Anyáin Nagy a világ ! Koldulni menjenek! Én ! én ! nekik elveszék. Ó! ) S mivé lesz majd — fiam! — anyád? Edvárd! Edvárd! S mivé lesz majd — fiam ! — anyád ? Mond meg, fiam! mi lesz anyád? Ó! t. Gyehenna bősz átka szálljon rád! Anyám ! Anyám ! Gyehenna bősz átka szálljon rád 1 Fiad te biztatád ! Ó! II. Virágszál vagy. — Sulunaun R. — Heine. — Myrthen XXIV. Virágszál vagy te lányka, Szép, édes, bájos virág ; Ha rád pillantok, érzem, Keblem bú járja át. Egy édes sugallatt készt, hogy Karom terjesszem föléd, Esdve, hogy ily szépnek s jónak Tartson soká az ég. III. Az utolsó ajándék. — Fránek G. — Salus H. — Hogy mért tette ezt? nem is tudta ő ; Hisz gondolat nem él a búban. Csak azt tudá, hogy Rajta szemfedő — S egy koporsót, melyben Ő van. Elvonszolá két napig bánatát Kint az erdőn, csak kutatva, járva. És im! két hófehér toll — ott át — A sötét viz partjára szállá. Egy hattyú hófehér tolla volt, A tóra hullatta szárnya; Megcsókolá álmatag és a holt — Az édes halottho' zárta. A dolgát talán nem gondolta meg? A tollat emléknek?! Mi végbűl? ! — De az angyal is, ha toll nem remeg, (Nem szállhat szárnya nélkül.) IV. Szafíói óda. — Brahms I. Schmidt I. .Rózsát téptem éjjel a rózsafáról ; Részeg lettem hűssel az illatától. Ám, amint az ágat megtépve ráztam, Harmatokban áztam. Csókod nem volt oly teli édes kéjjel. Mint az, melyet ajkad adott ez éjjel. Ám a kebled, mint bokor, az a rázott Könnyűben ázott. 6'. H. (Utánnyomás tilos). A vármegyén. Szőlősi Imre kereste a vármegyét. Rongyos idődén kereste: szél borzolta őszbe csavarodó bajuszát, eső verte zsinóros kék dolmányát s ő csak rótta étlen-szomjan Ssombathelynek sok utczáját. Nagy bajban volt. Csak a vármegye segíthetett rajta. Hanem hát a vármegye nem találta. Tízszer-húszszor is megkérdéste: Merre van a varmegye ? Csahogy az emberek, mintha soha hirét sem hallották volna a tekintetes vármegyének, mosolyogva mentek el mellette. Akadt olyan is, a ki bolonddá telte. Nagy házat mutatott neki: — Oda menjen atyafi, abban keresse— mondta hidegen s a faképnél hagyta. Szőlősi Imre nem igen bizott hozzá. Hogyan lakba tik a vármegye egy házban ? S ha még akkora volna is, hogyan férhetne el benne, mikor egyszer a vármegye akkora, hogy abba városok meg falvak beleférnek A kíváncsiság mégis bevitte abba a házba. Hanem hát ugy volt, a mit előre elgondolta. Emberrel elegendővel találkozott, egyiknek-másiknak piros bugyogója is volt, de a vármegyének se hire, se hamva. Szólni nem szólt senkinek ; félt, hogy meg jobban kinevetik. Csendesen, nesztelen sompolygott le a lépcsőkön, kiment az utczára s most megint újból kezdhette a keresést szegény Szőlősi Imre. Az idő még jobban nekibolondult. Az eső zuhogott, a csatornák vödörrel öntötték a vizet, de ő azzal mind nem törődött volna, csak ráakadt volna a vármegyére. Innen-onnan pedig esteledni is készült. Mélységes elkeseredés kezdett erőt venni a boldogtalan falusi emberen. Mert hát hogyan ? ő most szégyen-szemre hazamenjen? Mennyi reménykedés lakott szivében reggel még ! mert hát igenis, a vármegye tesz majd igazságot az ő bajában; azért van, hogy kezére járjon minden békességes embernek az ő bajában, bánatában. Mennyit mondta feleségének odahaza : — Ne sirj anyjuk ! Ott a vármegye. Dehogy engedi, hogy igaztalanság essék rajtunk ! S az asszony csak rázta a fejét. Mintha mákszemet sem bizott volna a hatalmas vármegyéhez. Most pedig itt van ! Még az asszonynak lesz igaza. De tehet Szőlősi Imre róla, hogy a vármegyét nem találja ? Elkeseredéssel húzta magát egy nagy ház kapuszine alá. Ott legalább védve volt félig-meddig a gyehenna időjárás ellen s a gondolatait is könnyebben fűzhette a mellett istrángra. •«• Sok ember jött-ment körülötte, mert hát a ház korcsma volt és korcsmában soksok embernek van keresete. Szőlősi Imrébe meg még sem botlott senki sem. Kivéve egy brugós cigányt. Bőgőt hozott a hátán s az a zeneszerszám ugy feküdt a derekán keresztül, hogy amikor vele belefordult a kapuszin alá, éppen nekilódult az ott ácsorgó embernek. - Nem látsz? — riadt Szőlősi Imre boszusan a cigányra. — Én látok — felelt a cigány nyugodtan — hanem a bőgőm épen tegnap vakult meg. Reggelig muzsikáltunk a vármegyének. —• Áh! — tört ki Szőlősi Imre szenvedélyes izgatottsággal — s most hol van a vármegye ? •— Aluszik — volt a kedélyes válasz — ha ugyan eddig még ki nem aludta magát. — Azért nem találtam —- sóhajtott föl Szőlősi. — Most tudom, miért nem találtam. — Mit nem talált, atyafi ? — kérdezte egy fekete ruhás úriember, ki már néhány pillanatig ott állott melletlük. A két ember meg a hatalmas bőgő éppen elállották az útját. így hát meghallotta, mit beszéltek. Szőlősi Imre ijedten meredt az úriemberre. Nem tudta, hamarjában, mit feleljen. — A vármegyét nem találta, kelmed? — kérdezte amaz megint. — Igenis, hogy azt — hagyta rá Szőlősi. Nagy bajban vagyok, kiben csak a vármegye tudna segítségemre lenni. — Nem mondaná el ? — biztatta a másik jó képpel. — Nagy sora van annak, tekintetes ur — fohászkodott újból az egyszerű ember. A lányomat férjhez akartam adni, tetszik tudni. — Hát aztán ? — Hát aztán almáriomot meg ágyat csak kellett volna vele adnom, no nem igaz ? — Természetesen. — Lám mondom, ezt kellett volna csináltatnom. De hát fenyüfából csináltassam ? Elhigyje, tekintetes uram, almáriumban a diófának nincsen párja. És nekem volt egy diófám odahaza. Ott állott a szomszédom pajtája mellett; apám ültette még s ott állottam mellette, amikor ültette, olyan igaz, mint hogy nap jár az égen. Elhiszi-e azt nekem a tekintetes ur? — Miért ne hinném? — Mert a törvény nem hiszi. Mikor a fát ki akartam vágni, a szomszédom rám tör, ne bántsam az ő fáját. Az ő fáját? —mondok én. Hanem arra már a szomszédasszony is előkeveredett valahonnan s olyan pörpatvart cselekedett meg, hogy én, elhigyje tekintetes ur, békés ember vagyok, soha senkivel nem veszekedtem, én elfutottam a sok káromkodások elől.