Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)

1907-12-01 / 48. szám

4. PAPA és VIDÉKE 1907 november 2. hozni,-hogy a számra nézve sokkal kisebb tábor elhalássza orrunk elől a falatot. El bizony! Annak dacára, hogy a jogosság és méltányosság legelemibb követelménye szerint minket illetett volna meg, Ennek oka nem is aunyira a szervezetlenségben sejlik, mint ama sajnos tünetben, hogy az intelligens osztály nem rendelkezik a kellő kitartással, minek folyománya, hogy a kevésbbé intelligens elem kedvét vesztve szintén abba hagyja a küzdelmet. Ez a dolog azt a benyomást kelti, mintha nem lenne a kath. férfiak között vezérszerepre hivatott elem:'s bizalmatlanságot gerjeszt a köznép között" Tulajdonképen pedig mindkét elem hibás. Az intelligensebb annyiban, hogy hogy nem tart ki teljes erővel, kitűzött célja mellett, a többi azért, mert úgyszólván mindent készen vár. Ameddig ezt a betegséget meg nem gyógyítják, a katholikusok érvényesüléséről szó sem lehet. Nehéz dolog lesz. annyival inkább, mert népünket a mult elég kézzelfoghatóan arra tanította meg, hogy őrá csak akkor van szükség, ha szavazni kell. Ebből magyaráz • ható, hogy kétkedéssel fogad minílen mozgalmat, mely tőle bármily csekély fáradtságot, vagy áldozatot kíván. Innen van, hogy távoltartja magát még oly mozgalmaktól is, melyek elsősorban az ő anyagi és erkölcsi javait célozzák. Ez tovább igy nem tarthat! Szóval, Írással, de különösen tettekkel meg kell győzni, hogy az intelligens osztály társadalmi munkálkodása a nép jóvoltáért történik; vissza kel! plántálni a nép szivébe az uri osztály iránti bizalmat, mert ez szüli a szükséges egyetértést, mely minden társadalmi munkának alapját képezi. Felekezeti béke. Egyes országos ügyek hely; ügyekké válnak, mivel a szereplő személyek azon város vagy vidék ismert férfiai. pelt föl a fondOrkodás is, sőt felmerült az a ] terv is, hogy Erzsébetet haza küldik Magyar- ! országba. Volt rá gondjuk, hogy mindez fülébe jusson a viruló szépségű leánynak. Élgondulhatni szegénynek aggodalmát. Ám a helyzet hamarosan tisztult. Szokása volt Lajosnak, hogy amikor valahonnyan haza tért, mindannyiszor valami kis tárgyat hozott neki szerelme zálogául. Történt, hogy amikor egyszer ismét megjött, vendégei miatt nem tudta üdvözölni s szokása szerint neki az ajándékot átadni. Erzsébet elpanaszolta ezen való szive fájdalmát egyik hűséges udvari emberének, aki egyszer igy szóllitotta meg urát: — Kérdezni szeretnék valamit fenségedtől, kapok-e választ? — Szólj bátran, ha tudok, szívesen válaszolok. — Akarod-e, én jóságos uram, feleségül a magyar királylányt, avagy ismét hazaküldöd? — Látod ott azt a nagy hegyet? — szólt Lajos odamulatva. Volna bár színarany s egészen az enyém: mégis inkább róla mondanék le, mintsem az én édes játszópajtásomról, Erzsikéről; csak hadd járjon a világ szája; én mondom, ő az én drágám s nincs a nagy világon nálánál kedvesebb valamim. — Hirül vihetem ezt neki? Cii. Igy vált Pápán helyi érdekűvé Bánffy Dezső ev. ref. főgondnok kolozsvári beszéde, mivel egy Pápán megjelenő kékkabátos hetilapban Borsos István irt e beszédhez kommentárt. Azt mondja B. I. ur, hogy aki igazat szól, annak betörik a leje. Hát ez általában igaz, de B. I. ur ne higyje, hogy neki törik be a feje, mivel, hogy nem őneki van igaza. (Ez az okozati összefüggés elvénél fogva lehetetlen.) De ha ugy érzi, hogy Apponyi a Bozókynak adolt válaszban pozdorjává zúzta az 1907: XXVIT. 35. §. ellen berzenkedűk minden szoíizmáját és e nagy cséplés közben B. f. urnák is a körmire koppintottak, igaza van. Azt mondja Bánffy után B. I., hogy a »szerzetes rendi tanítóknak és tanítónőknek szabad a) a magyar nyelvtanítását elhanyagolni; b) államellenes irányt követni; c) a hitfelekezetek ellen izgatni, növendékeik vallását sértő nyilatkozatot lenni; d) kivándorlási ügyekkel foglalkozni. Erre az az ok bátorítja fel őket, hogy »a törvény 22. §-ának intézkedéséi reájuk ki nem terjesztetnek«. — (D. Pr. L. 1907. 819—822.) Apponyi Bozókynak adott első válaszában kijelentette, hogy nincs oly szerzetes iskola, ahol a magyar nyelv lanilását elhanyagolnák és »csak a törvény nem olvasása folytán kockáztathat valaki cly állítást, mintha szerzetesi iskolákban — a magyar nyelv tanítását elhanyagolni és egyéb szabálytalanságokat elkövetni lehetne«. (A félhiv. nyil.) Államellenes irányt nem követhetnek a szerz. rendű tanitók és tanítónők a törvény azon kivételes rendelkezésénél fogva sem, (26. §.), mivel »épen a rendi szolidaritás alapján a miniszter azt a sulyosbilő eljárást alkalmazhatja, hogy külön min. biztossal meg— Csak vidd és ezt add oda neki bi! zonyságul. Azzal egy kellős tükröt vett elő, amelyne egyik fele tükör volt, a másik felére Krisztus keresztje volt oda festve. Es amikor Erzsébet kezébe vette, az öröm mosolygása játszott rózsás arcán. A suttogás megszűnt egyidőre, de a hamu alatt izzott a parázs s nem hagyták kialudni. Tüneményes fiatal ember volt Lajos: határozott egyéniség, bátor a veszélyben, kitartó és törhetetlen á fáradalmakban; maga lábán, maga feje után járó, Édesanyja, Zsófia, aki nem volt talán olyan rosszlelkü, mint inkább ravasz besúgóknak engedő; két öcscse, akik kárvallottaknak tartották magokat: lábat adtak az idegen menyasszony elleni fondorlatoknak. Ám Lajos ép azért szeret'e választottját, amiért ellenségei gyűlölték: ártatlan jámborságáért s alázatusságáért. Megszólták szegényt, hogy nem visel bíborköpenyt, sem arannyal hímzett selyemruhát, sem külföldi keszkenőket, sem sáfrányszinü fátyolt nem köt a fejére. Az is szálka volt a szemükben, hogy imádkozott, mielőtt felhúzta keztyüjét, hogy kevélység, gőg meg ne szállja szivét, mert drága gyöngy, arany s egyéb ékesség, meg paszománt ragyogott a keztyün, melyre szokás volt gyürüt húzni, szemnek kápráztavizsgáltatja az esetet és a vizsgálat eredménye szerint az iskolát bezárathatja« Tehát »kivételes állami illetékesség van, meg pedig abban a súlyosbított atakbau, hogy amig másutt csak a tanítót sújtja ez az intézkedés« itt az iskolát is bezárják. Igy áll azután elő az az eset, hogy »a törvénynek kivételes szigora folytán a miniszterek sokkal mélyebbre ható beavatkozást jogot biztosit ezekkel (a szerzetes iskolákkal) szemben, mint más iskolákkal szemben; ha van valami különbség, akkor ez a különbség inkább hátrányára, mint előnyére van a szerzetes rendi . . . iskolákra nézve.« »A kir. tanfelügyelőnek, a közigazgatási bizottságnak és általában a többi tanügyi hatóságnak ugyanaz a felügyeleti hatásköre van a szerz. rendű . . . iskolákban, mint minden más iskolában.« »A törvénynek az esküre vonatkozó intézkedései a szerzetesrendő tanítókra és tanítónőkre is kifejezetten kiterjesztetnek.« Hogy a szer. tanítóknak nem kellene honpolgároknak lenniök, azt mondja Apponyi: »Ezt csak olyan valaki állithatja, aki a törvényt el nem olvasta.« Végül, »fegyelmi tekintetben ha van különbség szerzetesrendi és világi tanitó között, ugy ez a különbség az, hogy a felekezetiek (szerzetesek) sokkal súlyosabb helyzetben vannak, mint a világiak.« Hitfelekezet ellen semmiféle zerzetes nem izgat. Senkinek a vallását semmiféle szerzetes iskolában nem bántják, nem sértik. A hitéhez hű kath. a maga dogmáiból, erkölcsi normáiból nem enged, de mást hitéért nem bánt. Pl. a kath. növ. imádkozik, a más vallásunak csak fel kell állnia! Hogy kivándorlással a Misster-cég, meg a Cunard foglalkozik, azt egész Európa tudja, de hogy ugyanezt a szerzetesekről mondják, tása végett. És ha megesett, hogy egyszermáskor lehúzta kezéről az ilyen drágaságot s valamely az Isten nevében könyörgő koldusnak adta: no ez hallatlan tékozlás számba ment. Még nagyobb megütközést keltett, midőn jövendő napával s Ágnes kisasszonnyal teljes díszben, fejőkön a hercegi koronával a templomba ment s az urfehnutatás alatt alázatosan levette fejéről a hercegi rang e jelvényét; az is botrányszámba ment, hogy nem akart enni oly élelmiszerekből, melyekről tudta, hogy hadi zsákmánybői vagy szegény emberektől erővel el harácsolt szerzeményből való; ebben pedig vőlegénye teljesen egyet értett ővele. Határt nem ismert végre a botránykozás akkor, mikor egy bélpoklos koldusnak sebeit mosogatta, bár a betegség ragadós természetű. Mikor aztán mind e vádak s fondorkodások dacára is, Lajos hű maradt, feleségül vette a vele lelkileg is egyívású ieánykát, életének megirója igy kiált fel: »Micsoda kedves, ártatlan és szent pár került itt Isten akaratából össze«. És amikor később visszaemlékezett az ő zavartalan boldogságukra, igy sóhajt fel: »Oh mily nagyon is boldog élet volt ez!« (Folyt, köv.)