Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)

1907-08-18 / 33. szám

4 PÁPA és VIDÉKE 1907. augusztu

s 18. Az okos állat villámgyorsan eléje kelült a szarvasnak s a magas fű között bekúszott a cserjésbe, hogy egy óvatlan pillanatban belevághassa éles fogát nemes ellene testébe. A szarvas szinte szemmel láthatólag megkönnyebbült, mikor az agár eltűnt a háta mögül. Villogó szeme, mely a küzdelemtől elborult és könnyes volt az imént, újra visszanyerte régi ragyogását. Hatalmas agancsát büszkén emelte a magasba abban a tudatban, hogy most már nincs mitől tartania : újra egyedüli, korlátlan ura, fejedelme, királya a susogó erdőnek. A mint a cserjéhez ért, megállt. Visszanézett. Tudta, hogy itt már megszűnik a vadász hatalma: nem egyszer talált már itt biztos menedéket. Ámde egyszerre csak megrezzent a lomb s két villogó szem meredt feléje. — Enyém vagy ! Halál fia vagy! — ez a rettenetes sors vigyorgott feléje azokból a villogó szemekből.. Az erdők királya megremegett e pillanatra. Aztán újra fölegyenesedett büszkén, de' a veszély tudatában óvatosabban, mint az imént s pár percig mereven szembe nézett ellenével. — Hajrá! Fogd meg, Flack ! — kiáltott a vadász, a ki ezalatt a közelbe érkezett. — Megállj! — menydörgött ekkor egy borotvált képű férfi, ki eddig egy cserfához dőlve egykedvűen nézte a szarvas élet-halálharcát. — Hajrá! Csak azért is hajrá! Fogd meg ! — kiáltott a feketeszakállas férfi nekivörösödve s gyűlölettől lobogó tekintettel mérte végig az idegent, ki ezalatt előjött a fa mögül s arcához emelte puskáját. — Figyelmeztetem kegyelmedet, hogy az a szarvas l.őcse városáé, minthogy már beért a határba. És lelövöm a kegyelmed agarát, ha nekiugrik a szarvasnak. Éri meg kendet lövöm le abban a pillanatban, amikor az agaramra a fegyverét fölemeli. Az idegennek egyetlen arcizma sem mozdult meg erre a tenyegetésre. Jéghideg mosjly játszott az ajka körül. A szarvas lehajtotta gyönyörű agancsát s bősz erővel rohant az agárra. De Flack villámgyorsan félreugrott s belekuszolt az illatos pázsitba. Ugyanekkor lövés dördült el. A feketeszakállas vadász lőtt rá a szarvasra, de nem találta el. Az erdők királya most ébredt csak a veszély igazi tudatára. Szeme vérbe borult, orrlukai kitágultak, gyönyörű teste ugy szárnyalt a levegőben, mintha röpült volna. Az eb mindenütt a nyomában. — Hajrá! Fogd meg, Flabk! Az agár fölugrott a szarvas hátára. Éles fogát bele akarta vágni az üldözött nyakába, mikor, mintha villám csapott velná alá a magas levegőégből, mennydörgés robaja verte föl az erdő csöndjét. A csupaszarcu férfi lőtt s az agár fájdalmas vonitással, véres fejjel bukott alá a földre. Ugyanebben a pillanatban süvöltött végig -egy másik lövés is a fák között. Az idegen a szivéhez kapott. Puskája kiesett kezéből. Egy percig remegve támaszkodott a fához, azután elhagyta ereje. Alábukott a földre. A csakhamar odagyülekező hajtók az ijedtségtől és borzolomtól megdöbbenve álltak az áldozat körül. A szemükből kirítt a gyűlölet és elkeseredés, a kezük ökölbe szorult. Látszott, hogy szét tudnák tépni urukat egy pillanat alatt. De le kellett győzniük forrongó indulatukat. Pedig az áldozat — Lőcse polgármestere. De a gyilkos —. a megye alispánja! Még csak haza sem vihették a holttestet, mert az alispán órájára tekintve, jéghideg arccal mondotta: — Már hat órára jár az idő. Estére összejönnek nálam a megye urai. Fújjátok meg a kürtöt Hazamegyünk! Olyan nyugodt volt a hangja, mintha semmi sem történt volna. De sok nyomhatja már ennek az embernek a lelkiismeretét! A kürt megharsant, az elszéledt hajtók összegyülekeztek s pár perc múlva már csöndes, néptelen lön a csalit. Nem maradt ott senki, csak az agyonlőtt eb és az agyonlőtt ember. Most már békében megfértek egymás j mellett. De amint a hold szelíd világa ezüstös j fénnyel árasztotta el a harmatos lombot, bár- i sonyos pázsitot, megrezzentek a lombok s a I csalitban feltűnt az erdők királyának fönséges j alakja. Okos szemét körüljártatta a lombok közölt: nem leskelődik-e rá valamelyik fa mögött a halál. Semmi nesz. Most már bátrabban lépegetett. A rezgő holdfény mellett csahamar észrevette megmentője bolttestét. Egy darabig mereven, ijedten nézte. Beszédes szemét tágra nyitva bámulta ezt az embert, aki nem szól, egyetlen tagját sein mozditja. ínég csak nem >s alszik, mert keblo sem pilieg. Az állat lehajolt s megnyalta a halott kezét. Aztán nyugtalanul szimatolta jéghideg arcát és ragyogó szemét elborította a könynyelc árja. Összeborzadt. Ösztöne megsúgta, hogy ez az ember már nem él, nem kell tőle félnie. Gyönyörű testével leheveredett a puha pázsitra s a halott keblére hajtva büszke fejét, mélabús siró hang szakadt föl torkából. Sirt ahogy csak a szarvas tud sirni. Az erdők királyának fájdalmas hangja sokáig búgott a lombok között. Az alacsonyabb rendű állatkák ijedten susogták. — Az erdők királya sirat valakit. II. Lőcse városának apraja-nagyja lázas izgatottsággal hullámzik föl-alá az utcákon/jg] Most hozzák a polgármestert — holtan. A gyászkocsit a város hat lova huzza. A koporsó után zokogva haladt az özvegy; a szeme beesétt, az arca megsárgult. Mellette viruló szép leánya, Elza, a vőlegénye karján. Nefelejtskék szemét egészen elborítja a könvnyek árja, keble csak alighogy piheg a szive tán nem is dobog. Élettelenül csüng vőlegénye karján, kinek szivét szintén gyilkos erővel marcangolja a fájdalom. Ahogy a szekér begördül a városház kapuján, meghúzzák Lőcse összes harangjait. A nép leveszi a kalapját és hangos jajjal telik meg az egész város. Két álló napig özönlött a nép a meggyilkolt polgármester ravatalához. A harmadik napon temették. Mikor a koporsót már leeresztették a sirba, Minucius szenátor, Elza vőlegénye odalépett a sírkereszthez s rátéve két ujját, villogó szemmel nézett a tengernyi sokaságra. — Lőcsei férfiak és asszonyok! A szerencsétlen áldozat teste már itt pihen a föld alatt. De szelleme fönn kisért s hajlék nélkül bolyong, mig gyilkosa, légi halálos ellensége, meg nem bűnhődik; ahogy még ember nem bűnhődött a földön. Fogat fogért, szemet szemért! Az alispán megölte a mi polgármesterünket. S én esküszöm . . . — Béla ! — sikoltott Elza s halálra rémülten ragadta meg vőlegénye fölemelt jobbját. A szenátor szeliden lefejtette a bársonyos kis kezet s határozott, dörgő hangon kiáltotta az ezernyi ezer nép füle hallatára ott az Isten szabad ege alatt: — S én esküszöm, hogy az alispán el fog pusztulni! . .. Fogat fogért, szemet szemért! Én mondottam. Én, Minucius szenátor ! Rémes sikollás volt rá a válasz. A szenátor szépséges arája ájultan rogyott atyja sirhal mára. De az eskü már elhangzott. A nép félelmes csöndben hallgatott. Egyetlen szó sem hangzott, csak a szivek beszéltek. De ez a csönd irtózatosabb volt a gyűlölet legizzóbb kitöréseinél! III. Három hónap múlva a megye a lőcseiek minden tiltakozása ellenére is újra megválasztotta Hontit alispánnak. A lőcseiek gondoltak egyet. Ők meg megválasztották polgármesternek — Minuciust. Ettől a naptól fogva Lőcse városa elzárta kapuit a megye elől.-A megyegyülések a falvakra szorultak. IV. A harmadik ev is vége felé járt már. mikor békésebb szelek kezdtek fújdogálni. Az idő lassan-lassan fátyolt borított a meggyilkolt polgármester véres alakjára. A tavaszi megyegyülést már Lőcsén akarták megtartani az urak. A városnak nem volt ellene kifogása. Elhatározták, hogy a kibékülés örömére nagy lakomát csapnak. Fényes, káprázatos diszmagyarban gyülekeztek az alispán lakása előtt s már kora reggel megindultak harsogó zeneszóval a város felé. Amint a csalit mellett elhaladtak, az alispán lova meghorkant. A hatalmas ember megrettenve rántotta meg a zablát. A nap forrón tűzött alá a levegőégből s mégis összébb rántotta bogláros mentéjét. Fázott. Föltámadtak a régi, már eltemetettnek hitt emlékek. Az egymásra boruló ágakban áldozatá-