Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)
1907-01-20 / 3. szám
SV . PÁPA és VIDÉKE 1907 január 20. Geiger Edit (Mici), Korritschoner Margit (Kata), Polonyi Mariska (Sára) és Hammer Mici (Ella( is kiválóak voltak szerepeikben. A kisebb hölgyek Haupt Mici és a Zsilinszky nővérek is igen szépen megállották a helyöket. A férfi szereplők között Dr. Adorján Gyula tűnt ki Horkay szerepében, tetszetőset nyújtottak azonban Nyárádi János (ezredes) is, dr. Saáry Tibór (főhadnagy) is, Végh István, Pósa Béla, Balogh Imre, Rác István és Varga Károly szintén kitettek magukért. A közönség mindvégig igen hálásan viseltetett derék műkedvelőink irányában, kiket, valamint rendezőjüket többször tapsoltak a lámpák elé. Bántó volt az egyas felvonás-közök hosszúsága, (az egyik 26 percig tartott, no meg a késői kezdet a kitűzött időn tul (18 perc), bár ez a műkedvelői bűnök eredeti büne. Az előadást a »Griíí«-szállóban társasvacsora és tánc követte, mellyel a Jókai-kör ünnepélye befejezést nyert. (x) Levél a szerkesztőhöz. Tekintetes Szerkesztő Ur! Egy igen életrevaló mozgalomról értesültem. E mozgalom éle oda irányul, hogy a modern forgalmi eszközöknek egyik hatalmas jótéteményében, a postában, necsak a belsőváros, hanem egyéb városrészek is részesüljenek, nevezetesen: a nagyban épülő Erzsébetvárosrész és a felsőváros. Ezen városrészek ugyanis annyira távol esnek a központtól, hogy valóságosan idegen területet képeznek, mintha vidékiek volnának s a posta összes előnyeit csak a belváros és alsóváros élvezheti. Miért legyen ettől megfosztva a többi városrész, midőn ugyanolyan polgárai a városnak s ugyan ugy hozzájárulnak a közteherviseléshez? Igazán érthetetlen és nem jogosult. Ha innét' egy utalványt, vagy csomagot kell feladniok, egy órai utazást kell megtenniük és kérdés, hogy azonnal eltudják-e intézni? Valóságos időfecsérlés és épen nem gazdagságos. A kérdést szerintem ugy lehetne megoldani. hogy ezen városrészek egyik alkalmas pontján egy fiókpostát lehetne létesíteni, mely ezen városrészek forgalmát lebonyolítaná. Ugy hallom, hogy ezt az Erzsébetvárosrészbe tervezik. Alig hiszem, hogy az teljesen helyes megoldás volna. A felsővárosrész, a Vásárutca, a Flórián-utca körül lakók ismét csak elesnének a posta előnyeitől s majdnem annyi idejükbe kerülne lebonyolítása, mint a főpostán. Az Erzsébetvárosrész nem felelne meg teljesen a célnak. E fiókpostát oly helyen kellene létesíteni, hogy a felsővárosiak ép oly könnyű szerrel jussanak hozzá, mint az Erzsébetvárosiak. Amidőn tehát jelen soraimnak szives közlését kérem, egyúttal kegyeskedjék e kérdéshez hozzászólni s több oldalról megvitatni. Több szem többet lát s a kérdés a közönségre nézve nem csekély fontosságú. A Tekintetes Szerkesztő Úrhoz vagyok kitűnő tisztelettel: Pápa, 1907. évi január hó 17-én. Egy előfizető Az ügyben nemcsak terv merült fel, hanem valahol a Szt.-Flórián szobor tájára postagyüjtőhely engedélyezéséért lépeseket is tettek. A kérést a soproni postaigazgatóság nem teljesítette. Azért-e mivel ily gyűjtőhely kezelője néhány fillér jutalékban részesülvén, ezt ezt a hasznot nem akarta a gyűjtőhely tulajdonosa kezébe engedni, vagy talán forgalom szempontjából nem tartja szükségesnek ily gyűjtőhely felállítását, vagy talán más okai vannak, nem tudjuk. Választ erre csak a postafelügvelő ur, vagy az igazgatóság adhat. A tisztelt »előfizető« ur felszólalása tehát nemcsak méltányos dolgot, hanem valóban szükséges intézményt feszeget, amely szükségesség és méltányosság már kézzel fogható módon és kérelem, illetőleg ajánlat alakjában a postaigazgatóság előtt volt már és csak rajta mult és múlik, hogy a nagy közönség előnyére nem nyerhet elintézést. Részünkről csak azt tanácsolhatjuk, hogy az Erzébetváros, Felsőváros és a Győri-ut vidékének lakosai, vagy városi képviseiői a polgármester utján hivatalos formában tétessenek lépéseket az ügy megvalósítása érdekében. A tervezett pápai iparkiállitás. T. Szerkesztő Ur! B. lapja legutóbbi számában megjegyzéseket tett a fejmerült ipari kiállítás terve ügyében. Amit ott irt, az az én helyeslésemmel is találkozik. De ha megengedi és közzéteszi, egy uj szempontot is óhajtok a terv érdekében felemlíteni. Pápa városának van ipara, az kétségtelen; vannak képzett iparosai is. De Pápa nem ipari gócpont, hanem egy többé-kevésbbé jó mezőgazdasági, őstermelő vidék csomópontja, kereskedelmi átmeneti állomása; ipara csak annyiban élhet meg, amennyiben a körülötte fekvő őstermelő vidéket tartja szem előtt s tudja ellátni ipari cikkeivel. Egymásra utaltság van a két gazdasági ágban. Nem exportra, kivitelre dolgozik a mi iparunk, (3-.-4 ipartelepet kivéve.) Piaca csak a szomszédos őstermelő vidék. Ezért én igen egyoldalúnak tartom a csak ipari kiállítást. Hanem legyen ez ipari és mezőgazdasági kiállítás az egész dunántúl bevonásával. Középponti helyzetünk képesít erre. Ma már a mezőgazdaság ép ugy mélyebb szakismeretekre szorul, mint az ipar cárról, a szerbek uráról, utolsó, nagy fejedelméről, ki csatába szállt, midőn a vészharang megkondult népe feje fölött. Oroszlánként küzdött, de egy golyó a szivébe hatolt; ott veszett el szegény a harc mezején, piros vére kiömlött a földre s elvérzett a nemzet hősi fejedelme. .. »Oda már Szerbia, Török lett az ura. Oda szabadságunk, Most már mire várjunk. Elveszett szép hazánk, Elveszett örökre. Fekete gyász borult A hős szerb nemzetre.« A vár ura elkékült mérgében. A vendégek rémülten tekintettek a dalosra, a szép várkisasszony pedig epedő, könnyes szemekkel nézett rá, mintha azt mondta volna: »ne tovább, ne tovább!« »Vígabbat, te paraszt!« ordított magánkívül Harajovics Iván, hogy megrendültek bele a falak. , Beszélhetett neki! Kobza tovább pengett; rémesen sikoltott, szava mennydörgő lett; a gyávákat ostorozta, kik a veszély idején cserben hagyták hónukat. A vár ura kardjához kapott. Őrült dühvel szökött fel székéről. Odarohant a guzlicárhoz. Megragadta kobzát. A dalos meg se moccant. »Vígabbat, ha mondom!« ordított mennydörgő hangon, »vígabbat, mert ketté hasítom bárdommal hitvány fejedet!« A vendégek a rémülettől megkövülten néztek a dalosra. Ekkor hátralépett a guzlicár: Magas, karcsú alakja kiegyenesedett; szemében baljóslatú fény villant meg. Gyönyörű, férfias arcát büszkén hátraszegte s aztán gőgös, csattanó hangon kiáltott: »Vígabbat akarsz, zsarnok? vígabbat? Szerelemről zengjek? No, hát halljad!« s megpengette kobzát: »Szerelmesem is volt, Volt ifjú jegyesem, Gyönyörű, szép kis lány, Bimbó a hegy alján, Kit szívből szerettem ...« Itt fölsikoltott a lant — szivettépően, szívszaggatóan — aztán elhalt siró hangja. Egy pattanás hallatszott — a guzlicár a falhoz vágta kobzát s mennydörgő hangon folytatta énekét: « »Szerettem szivemből — szeretem őt most is, de becstelen az apja, hitvány honáruló s ez a hitvány, gaz, te vagy — Harajovics Iván!« A lélekzet elhalt minden ajkon, fojtó csend lőn a teremben. A várúr vérfagyasztó tekintetet vetett a guzlicárra,' ki karját összefonva, nyugodtan várta a halálos csapást. Harajovics Iván nem hallott semmi mást az egész énekből, mint csak azt az egyet »s ez a hitvány, gaz te vagy — HarajovicsTván!« Ez zúgott a fülében szüntelenül. Fölordított, mint a bőszült vadkan. Szeme körül véres karikákat szántott az őrültség. Szája habzott, hatalmas alakja megredült, Villogó kardját magasra emelte s aztán a vérszopó tigris vé fagyasztó halálorditásával sújtott az ifjú guzlicárra, leánya jegyesére, Szvotics Milánra, ki büszkén, hidegen állott előtte. Hasztalan sikoltott Száva »Atyám, ne bántsd, hiszen ő Milán!« — a dühtől elvadult vadállat nem látott semmit, vérben forgó szeme előtt elhomályosult minden. Kardja újra a magasba szökött s másodszor is lecsapott az ifjúra A hideg vas épen Milán ifjú szivébe viharzott, piros vére széles ivben szökelt a
