Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)
1907-05-12 / 19. szám
9 nosa vagy bérlője (esetleg birlalója) is összes szükségleteit kevés kivételével (marhatenyésztés stb.) abból a munkából fedezi, amelyet a munkásosztály néhány nyári héten át végez, mégis a munkaadó helyzete egész más elbírálás alá esik, mint a munkásé. Mig ugyanis a munkaadó — leszámítva a föld természetes értékének kamatját, esetleg bérbeli összegét vagy az abból biztosított jövedelmet — a földet a termés alá elkészíti, addig rendkívül nagy befektetésre van szüksége; viszont a termés betakarítása után is a szükséges kiadások úgyszólván megfelezik vele a hozamot. Ellenben a munkás sem befektetést nem eszközöl, sem a föld terhét nem viseli; ő csupán munkáját fekteti bele, melyre azonban nemcsak a munkaadónak, hanem létfenntartása végett önmagának is szüksége van, s teszi ezt előre kikötött jó bérért . . . Hogy ez a bér aránylag nem lehet annyi, amennyi a mai fokozódott igények és drágaság mellett elég, készséggel elismerjük. Ue viszont azt is el kell ismerni, hogy az a bér, amit a mezőgazdasági munkásnép a legfontosabb munka után az aratási munka titán kapott és kap: úgy a múltban, mint a jelenben is főkeresetét képezte és képezi. Enélkül nincs télire valója, nincs kenyere. Ezt maga a munkásnép is tudja, s mégis csodálatra méltó tünet, hogy sokan vonakodtak aratási s ez csak megerősített abban a szerény véleményben, hogy.—poétaságra születtem, mint a madár repülésre. Gondolataim ilyetén szabad folyását irtózatos kopogás zavarta meg. Feleletet sem várva, előttem állt kecses kaptákba csapva magát, Emil bátyám. Huncutul arcomba vigyorgott, karját nyújtotta a »lusta kisasszonynak«, mert a többiek már asztalnál ültek. Egész ebéd alatt azon gondolkodtam, hogy miért nézett Emil oly ravaszul a szemem közé, mikor elémbe jótt. Gyanakodni kezdtem a haszontalanra, hátha mig én szobámban egyedüllétnek örülve, fölséges gondolataimat olykor, vagy legtöbbször, hogy ünnepélyesebb legyen, szavakba öntöttem — esetleg Emil kihallgatott az ajtóban. Sejtettem, hogy honnan fuj a szél! . . . Gyanúsak voltak nekem, az ebéd alatt a mamával váltott pillantások is. És nem csalódtam, mert ezek a röpke percek szőtték ellenem az összeesküvést, melynek következ- | menyét soha életemben nem fogom elfelejteni. Ebéd után szobámba siettem, megnéztem minden zig-zugot, nem rejtőzik-e valahol cselszövő Emilem. Teljes biztonságom tudatában lehúztam a kulcsot, magam elé teltem s az Íróasztalhoz ülve, hozzá fogtam az első kísérlethez. Rimbe-ráncba szedtem minden eszményi gondolatot, ami c^ak egy ilyen kis bugris tejben megszülethetik. Elképzelhetik P ÁPA és VIDÉK E I szerződést csinálni. Az izgatás folytán sok ember feláldozza a biztosat, holmi elérhetetlen vágyakért ... Ez pedig ugy a munkaadóra, mint a munkásra, valamint a mezőgazdaságra csakis hátrányos lehet. A középút itt is a legjobb. Az uj munkástörvény annyira védelmébe veszi a munkásembert, hogy józan ésszel többet kívánni sem lehet. De viszont vannak benne oly intézkedések is, melyek a gazdának is bizonyos biztosítékot adnak. E törvény tapintatos végrehajtása lesz az a kőszirt, melyen hajótörést fognak szenvedni az aratósztrájk hullámai. Azonban e törvény még nem szünteti meg a munkáskérdést. Nincs a2 a földtulajdonos vagy gazdálkodó, ki néhány heti munkáért a mai nyomasztó viszonyok között egy egész családot egész évén át eltarthatna. Erre különben erkölcsileg kötelezve sincs. Van azonban egy másik mód, melynek segítségével a munkás a mezei munkán kiviil foglalkozáshoz juthat s ennek révén keresethez; s viszont a munkaadó is előnyt biztosithat a maga számára. E célt szolgálja a mezőgazdasági háziipar. Mi ennek a lényege, melyek ágai, s hogyan lehetne ennek révén a munkáskérdés megoldásához hozzájárulni, azzal a tek. szerkesztőség b. engedelmével más alkalommal foglalkozom; egyelőre csak annyit róla, mily boldog valék, midőn rövid, de lázas munka után ott állt a fehér lapon fáradságom gyümölcse, egy két szakból álló kis vers. Örömittas állapotban mit is tehettem oolna mást, mint ünnepi állásba csapva magam, páthosszal szavaltam el első költeményemet. De mily jól is hangzott: A csillagos éj. Irta Revicky Lili . . . Egy gondolat villant át hirtelen agyamon: mily érdekes volna ezt nyomtatásban olvasni. E gondolatot hamarosan tett is követte. Bele tettem első művemet egy borítékba s a mellékelt levelet a »Magyar Lányok« szerkesztőségéhez címezve, saját kezűleg dobtam be a levélszekrénybe. Megelégedetten ballagtam hazafelé, nem is álmodtam volna, hogy mig . én távol járok, szobámban egy gonosz tündér fondorkodik és zsebre vágja azt a fogalmazást, melyen gondolataimat átforgattam, kimustráltam, mielőtt rendes levél alakjában tovább menesztettem volna. Napok multak, remegve és remélve vártam nap-nap után a postát, nem is sejtettem, hogy van valaki, ki ugyanarra vár, akire én; és hogy censor módjára átvizsgál minden levelet, újságot, ami Lili cimére érkezik. Egy szép napon már meguntam a hosszas várakozást, a postás elébe akartam sietni, mert éreztem, hogy történnie kell valaminek. Az ajtóban Emilbe ütköztem. A találkozás mindkettőnket zavarba hozott. A gonosz csont gyors mozdulatokkal átnyuj1907 május 12. hogy a mezőgazdasági háziipar a munkásnépnek téli foglalkozást nyújt, kevés befektetés mellett jövedelmet biztosit számára, mely — ha nem is oly jelentékeny, mint a nyári keresete, — mégis ahhoz hozzáadva, biztosítja a házi mérleg egyensúlyát és ha a családanya megtakarítja azt, amit a kenyérkereső megkeres, ugy bizonyára jut is, marad is. Ez is csak ott, ahol nem tévesztik szem elől, hogy bármily csekély vagy bármily nagy vagyon megtartásának a titka az, hogy kevesebbet költsünk, mint amennyit megkeresünk. Püspökszentelés Veszprémben. Veszprém városa magasztos ünnepet ült május 5-én. A veszprémi káptalannak egyik köztiszteletben és közszeretetben álló tagját Kránitz Kálmánt szentelte püspökké Báró Hornig Károly megyéspüspök dr. Kohl Medárd és Iíutrovácz Ernő felszentelt püspökök segédletével. A lelket emelő szertartásnak az idő is kedvezett. Derült tavaszi napsugár ragyogott a ruhákon, arcokon és belopta melegét a szivekbe. Nagy tömeg hullámzott az angol kisaszszonyok temploma felé, amelyet ezen alkalomra gyönyörű lomb- és virágfüzérek ékesítettek. Kilenc órakor megkondult a harang. Megérkezett báró Hornig Károly, akit a papság fogadott. Kíséretében volt Kránitz Kálmán a felszentelendő és a már előbb megérkezett' Kutrovácz Ernő és Kohl Medárd segédpüspökök. A szertartás is megkezdődött. Báró Hornig totta a postát és kényelmesen belehelyezkedett egy karosszékbe. Észrevéhette, hogy zavar egyedüllétemben, ez azonban nem hozta őt ki kiállhatatlan nyugodtságából. Mereven bámult reám, mint aki préda után akar kapni. Éppen a várva-várt levél került a kezembe. Mohón téptem fel borítékját, de . . . óh! ... A lélekztítem is elakadt . . . Keserves csalódást rejtett e pár sor magában: »Kedves kis leány! Ne törje magát a költők magaslatára, úgyis sok ott az avatatlan, ne szaporítsa a számukat. Ne ábrándozzék ily borús költemények felett! Legyen vidám és felejtse el, hogy egyszer poéta akart lenni. Ennyit és ne többet!« Aléltan roskadtam székemre. Hogy azután mi történt velem, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy mikor magamhoz jöttem, Emil állt előttem elégedett mosollyal arcán. Hideg vért erőltetve magamra, belekaroltam bátyámba és kisiettünk a tenis-pályára, de útközben beszóltam a konyhába; hogy egy óra múlva itt benn leszek, segédkezem a vacsora főzésénél. — A szakácsné szájtátva bámult reám, mintha nem akart volna hitelt adni a »kis kényes« (mint a hogyan nevezni szokott) kijelentésének. Egy óra múlva mára konyhában sürgölődtem, forgolódtam. Krumplit tisztítottam, rántást kevertem, szóval prózailag foglalkoztam. És kérem — oly boldog valék!
