Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)

1907-01-06 / 1. szám

SV. PÁPA és VIDÉKE 1907 január 20 . nek veti meg alapját, létesiti a keresz­tény hitelsövetkezetet. Amint értesülünk, Oszmics, a gazdák hitelszövetkezetének másod igazgatója, a pozsonyi hitelszövet­kezet lelke, központi kiküldötte] nálunk is hajlandó e szép eszmét megvalósítani, A létesítendő hitelszövetkezetnek, amelyet a központ támogatna, célja nem az, hogy a szegény, egyszerű nép keserves izzadságából 20—SO°/ 0-os osztalékot nyújtson a részvényeseknek, hanem hogy a szegényeken segítsen. Ker. hitelszö­vetkezetünket ós annak vezetőit e három igazság fogja áthatni: a ker. szeretet, igazságosság és irgalmasság szelleme. Számos pénzintézetünknél épen az nein kap kölcsönt, aki leginkább érdemes a szeretre, kit csapás, szükség ért. Külö­nösen az ilyeneken kell gyorsan, olcsón és a szükséghez képest segítenünk. Pénzintézeteink gyakran kicsinyes köl­csönöknél oly aggályosak, még kétes egyéneknél jó szóért ezreket kockára tesznek. Pedig épen kis kölcsönök folyó­sításánál kellene leginkább a szeretet parancsára figyelniök. Manap, midőn az uzsorának ezer faja divik, igen fontos feladatot töltenek be azok a hitelin­tézetek, melyek a ker. szeretet jegyében és szellemeben működnek. A ker. népet igen sok helyen a kis kölcsönökkel űzött uzsora tette tönkre. A kis kölcsönökkel foglalkozó uzsorások 10 — 20—40 kor. kölcsönöket dobálnak a nép közé tavasz­szal, mikor a szegény ember vetőmagra, lisztre, ruhára, vászonra szorul, ősszel pedig társzekerekkel hajtják be a köl­csönöket, 4 korona kölcsönért 8 kor.-t; 12 koronát érő vetőmagért 18—20 ko­ronát érő gabonát vesznek. A ker. sze­retet elve az olcsóság. Mi a szeretet leple alatt nem fogunk önző célokat ke­resni. Számos pénzintézet van, hogy ugy a j°.bb, mint a bal kéz nyúzza a szegény népet. Nem a nép javára ala­kítanak pénzintézetet, hanem pénzsovár, lelketlen emberek javára. Ügyvédi te­lekkönyvi, utánjárási s folyósítási költ­ségek nem egyszer a tőke 20°/ 0-át is megemésztik, mi kivatalból fogunk el­járni a kölcsön folyósításának eszközlé­sénél a fél megterhelése nélkül és az állam jóvoltából, mivel ez a szövetkeze­teket támogatja, bélyegmentesen. És csak a szükség szerint adunk kölcsönt, ameny­nyiben a kölcsönvevőnek javára szolgál. Oly intézet, mely nem kutat a kölcsön céljai után, vét a ker. szeretet ellen. Hisz a jó szülő, bármennyire szereti is gyermekét, nem tesz hiindig kedvére; nem ad neki kezébe kést, nem engedi őt tűzzel játszani, nehogy ártson magá­nak. Ilyenkópen kell tennie a ker. hitel­szövetkezetnek is. Ne adjon kölcsönt részegeskedésre, tékozlásra! Sok pénz­intézet szemet huny e fontos elv előtt. Nekik elég, ha pénzük biztosítva van és jó kamatot jövedelmez; miattuk tönkre mehet a kölcsönvevő anyagilag, erköl­cáileg, akár családjával együtt is. Továbbá legyen igazságosság a kezelésben. Mily sok szegény ember si­ratta meg már. a pénzintézetekbe vetett bizalmát. Keservesen gyűjtött fillérjeiket bizalommal rakták le a vezetők kezeibe s ama szomorú csalódásra ébredtek, hogy pénzüket szétlopták jellemtelen em­berek. Ok azt hitték, hogy becsületes emberek kezébe tették pénzüket, pedig azok tolvajbandák voltak, kik azt elitták ós elkártyázták. A ker. • igazságosság megkívánja a kellő ellenőrzést. Sokan, kik nyirkos börtönökben siratják hűtlen­ségüket, nem jutottak volna e sorra, ha kellőleg ellenőriztették volna őket. S a ker igazságosság szempontjából ker. hitelszövetkezetünk méltányos lesz a kamatszámításnál is. A kér. felfogás az, hogy a pénzkamatnál csak a lehető legkisebb mennyiség igazságos. Pénz­intézeteink a nagy kölcsönöket olcsón, kis kölcsönöket pedig drágán folyósíta­nak; hiszen a szegény embernél a fillér korona, mig a gazdagnál a korona fillér számba megy. Hány lelkiismeretlen in­tézet van továbbá, mely nevetséges ösz­szegérfc elárverezteti adósának egész va­gyonát, vagy a tönk szélére juttatja, pedig jó szóval rendezni lehetett volna a dolgot?! A ker. igaságosság szelleme követeli továbbá, hogy méltányosak le­gyünk a figyelmeztetési költségek fel­számításával is. Végül irgalmasok leszünk. Meg­elégszünk csekély osztalékkal; a fenn­maradó nyereséget pedig legalább rész­ben közjóra fogjuk fordítani. Mily szép és nemes tett lenne például, midőn a létesítendő ker. hitelszövetkezetünk nye­reségének fölöslegét Pápán egy katho­likus nyomdára, vagy katholikus köri házra fordíthatná, hogy végre valahára építhetnénk magunknak egy házat, mely második otthonunk lenne, hová eljár­nánk tanulni összetartást, hogy helyt állhassunk a világban mint katholikusok és honpolgárok. Adná Isten, £hogy a ker. hitelszövetkezetünk révén katholikus körünk bérelt, szük helyiségót felvált­hatná egy magasan kiemelkedő, szép Hát ahogyan most. van! Mit csinálnék mást? !• A nappalt az éjbe visszavarázsolom: éjjeli álmaim újra átálmo­dom s leirom tehozzád, te éjjeli tündér, ál­maim tündére. Csak tenéked irom, de nem irom a te nappali másodnak, mert annak nem szabad. Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Dehát azt gondoltam, mind egyformák vagytok. Hiszen tudod, akkor mily sötét volt lelkem. Bírhatnálak mostan — oh késő gondo­lat, őrjitő gondolat — ha megtettem volna, amit te kívántál, ha ez a sár akkor ugy nem húzott volna, ha . . . Dehát azt gondoltam, mind egyformák vagytok. Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. * Nyugtalan aludtam. Barangoltam messze, kietlen vidéken. Egyszer csak azt mondják, újságban ol­vasták, hogy te rossznak váltál. Te, az ártat­lanság megtestesült képe ; trónodröl lebuktál. »Nem igaz, hazudtok, ezerszer nem igaz! Én ismerem jól őt. Elmegyek, megné­zem, ha világ végén is, mégis felkeresem s megkérdezem tőle.« Es útnak indultam. Soká jártam, kelteni és nem találtalak. Kerestem palotát, nagyúri termeket, hiányzottál onnét. Kerestem gazdagok, szegé­nyek házait, de nem voltál sehol. Oh én szegény fejem. Oh én szegény fejem. Mentem tovább, odébb; mint a szegény vándor: falun ki, falun be. Mindenütt köszön­tem kalapot emelve: alamizsna helyett ne­vedet kérdeztem, érted imádkoztam. És a jó emberek szánakoztak rajtam; mindig azt azt kérdezték, mi bajom ván véled. S mikor én csak újra nevedet emlitém, elszomorodá­nak, egymásra nézének s azt mondták rám: szegény. S mint akik ügyemmel tisztába j el­vének, nyúltak a kenyérért, nyúltak a kraj­cárért s tenyerembe tették. Vigasztaló dolog a földhöz ragadtnak. Sovány alamizsna, szegény alamizsna a lelki szegénynek. Mentem tovább, tovább, Egyszer, amint megyek, útszéli viskónál, partba vájt lyuk mellett nevemen szólitnak édes hangon: — Kálmán. Megborzadtam rajta, hogy ott találtalak. Megörültem, édes, hogy megtaláltalak, Örömkönnyet sirtam, hogy tisztán láttalak. Szegényen és árván, de tisztán, arcodon a szűz ártatlanság bájos vonásával. Oly tisz­tán ragyogott eleven két szemed, mint a rózsa kelyhén két ujonszületett, reggeli harmatcsepp. Tehát mégsem igaz! Örömömben sirtam, sirtamban örültem. Hogy repültem feléd. Hogy szerettem volna felszívni lelkedet. Mint a pici gyermek, gőgi­cséltem hozzád, körülcsapongtalak: te édes, te drága, S panaszkodni kezdtél. Elhalt a támaszod s egyedül maradtál, mint a puszták fája; de nem oly szabadon óriási teher nyomja vállaidat. Mindened el­adtad utolsó falatig, még sem tellett elég,

Next

/
Oldalképek
Tartalom