Pápa és Vidéke, 1. évfolyam 1-21. sz. (1906)

1906-07-15 / 8.szám

1905. Julius 15. PÁPA és VIDÉKE Búgnak a cséplő-gépek és ezer nyilas­ból ömlik a kenyérmag. Örülj hazám, van újra kenyered a jövő aratásig! Végy lélekzetet és leheld ki fájdal­madat, mely az aggodalom szeges abroncsai­val szorította szivedet. Megmenekültél az inség veszedelmétől, lesznek bőséges magtáraid, melyekből táplál­hatod fiaidat, kiket hiába izgatlak ellened a hazátlanok. Nincs tenálad szebb és nincs tenálad jobb anyaföld a föld kerekén. Már több, mint ezer év óta táplálsz bennünket, anélkül, hogy egyszer is megéheztünk volna. Azért szerettek annyira ősapáink és azért ontották annyiszor érted vérüket. Miért lennénk mi most hűtlenek hoz­zád? Miért hagynánk el azt a földet, melyben apáink csontjai porladoznak és amellyel Hu­nyadi Mátyásunk, Bákócink és Kossuth La­josunk hamvai vegyülnek? Azt hiszitek honfitársaim, pusztán és lakatlanul maradna e föld, ha mi elhagynánk? Óh nem, mert ez tejjel és mézzel folyó gaz­dag ország és oly szép, mint ahogy költőnk mondta: »Ha a föld Isten kalapja, ugy ha­zánk bokréta rajta«. Itt hagynánk költőink és művészeink sirhalmát és» szobrait? Hiszen ezek nekünk daloltak, alkottak és festettek az egész világ gyönyörűségére. Hol az a magyar ember, aki ily emlékeket itt tudna hagyni hitvány kincs utáni sóvárgás miatt? Ne akadjon ilyen egy se közületek és dobjátok el magatoktól a vándorbotot, melyet kalandorok nyújtanak felétek. Miért hasitanátok ekéitekkel az idegen földet, mikor a mienk megtermi a világ leg­jobb búzáját és legjobb borát? Miért menné­nétek csákányaitokkal idegen föld mélyébe, mikor a mi bányáink is tele vannak kinccsel. Imádkozzatok és dolgozzatok szülőitek és testvéreitek körében itthon; ne hagyjon el benneteket a hit és remény. Álljatok ellen a csábító Ígéreteknek, imádjátok Istent és sze­ressétek a Hazát. Ne hagyjátok örökös kétségbeesésben az anyaföldet és ne fenyegessétek az arató­sztrájkkal, mert az anya fájdalmát a gyer­mek is megérzi. Adja Isten, hogy az aratók víg dalát viszhangozzák jövőre is a Kárpátok hótakart bércei, tengerünk hullámai pedig vigyék el e bűvös hangokat az Újvilágban élő testvéreink­hez, hogy legalább jövőre azokkal együtt arat­hassunk és együtt szüretelhessünk. A Kath. Kör népünnepélye. A Kath. Kör f. hó 8-án kitűnően sike­rült népünnepélyt rendezett, melyre összese­reglett Pápa lakosságának szine-java vallás­és társadalmi különbség nélkül. Már d. u. 4 órakor sűrű rajokban hullámzott a közönség a kör nyári kerthelyisége felé, melyet ez al­kalomra igen díszesen fölékesített az ügyes rendezőség. Csakhamar megkezdődött a világ­posta, melyet bájos kis postások továbbítot­tak; csinos leányok árulták a konfettit, mely­ből annyi elkelt, hogy még másnap is alig tudták összeseperni a sok szines papirdarab­kát. Másutt meg pogácsát kínáltak. Huncut pogácsa volt, meg kell neki adni! Minden ti­zedik darabba belesütöttek egy 20 fillérest. De azért az sem haragudott, aki nem nyert, csak nyelt, oly kitűnő volt az ize. Este 10 óra tájban kezdődött meg a tombola, mely lázas érdeklődés közt folyt le. Hogy is ne! Mikor több, mint 100 szebbnél-szebb tárgy volt kiállítva! A tombola után megkezdődött a tánc mely pezsgő jókedvben hajnali négy óráig tartott. Az első négyest 52 pár táncolta. A fényes mulatság nemcsak hatalmas erkölcsi diadala volt a Kath. Körnek, hanem anyagilag is igen szépen jövedelmezett. A Kör vezetősége ezúton is hálás kö­szönetét fejezi ki az ügyes rendezőségnek, valamint a tárgyak bájos elárusítóinak, akik ugyancsak rajta voltak, hogy ne maradjon meg semmi. Ezzel szemben a kereskedő és malom kénytelen beadni a derekát, mert a liszteket előre szokás eladni és igy vállalt szállítási kötelezettségei kénysze­ritik a föltétel elfogadására; másrészt pedig a föltétel elfogadásából nem lesz neki kára, mert hiszen a vállalt rizikót a börze utján, mint föntebb kifejtettük, biztosithatja. Azért irom e sorokat ebbe a lapba, mert tudom, hogy minden határban akad egy-két szemesebb gazda vagy népbarát, aki vasárnap összegyűjti az érdekelteket, elmagyarázza nekik a dol­got és megérteti velük, hogy a mai börzei árszabások tisztán a jogosulatlan spekuláció huncutságai, melyeket elfo­gadni és megsinyleni okos polgárnak épenséggel nem muszáj. Ha valaki két­séget támaszt, vagy elvi akadályt jelent be, annak ugyanitt szívesen válaszolok. De tegyünk is már végre valamit, ne csak sopánkodjunk. Mert nincs gyá­moltalanabb ember, mint aki összetett kézzel várja, mig vagyonilag elsülyed, holott együttes lellépéssel ez idén a buza árának 20 K. alá sülyednie nem lehet és nem szabad. E részben az uradalmak és tanult gazdák kötelessége­lenne az első elvi állásfoglalás; nekik kellene az üzleti csalafintaságokban já­ratlan közpolgárt a helyes eladás mód­jára megtanítani. Az aratókhoz. Irta: J^arga Resső. A Kárpátok bérctetőin még csillog a hó és káprázatos fénye tündértáncot jár a nap­sugárral. A hegyeken és dombokon most fejlődik a szőlőfürt és bő szüretet igér a gazdának. A sikon és rónán már csak itt-ott hul­lámzik a kalász, mert száz és százezer hold­nyi területen lefektette azt a munkáskéz kaszája. — Ne félj, nem haragszom. Hisz oly édes meghalni Krisztusért. — Sára! Édes Sárám! — hördült föl a fiatalember kebeléből a jajkiáltás. — Édes egyetlenem . . . mondjad, hogy megbocsátasz! — Békesség veled! A keresztények Istene, a béke Istene, — suttogta a hölgy, aztán ég felé emelvén kezét, elhaló hangon rebegte: — Jézus! A másik pillanatban már csak teste volt itt a földön. — - Meghalt! — ordított Benjamin őrült fájdalommal. — Meghalt! S én öltem meg őt! Jézus, ha csakugyan Isten vagy, irgal­mazz nekem! Az éjszaki oldalon újra megkondult a szikla. A keresztények imára gyülekeztek. II. Hűvös esti szél süvöltött végig a Khanel­Amar szaggatott bércei között. A hegyláncolatra ráborult az alkonyat. poétikus szint lehelve erre a vadságában is fönséges vidékre. Itt élt szent János is. a tüzes, izzó lelkű próféta, itt hirdette az üdvösség igéit vakság­gal megvert nemzetének. A köröskörül emelkedő számtalan halom, a közbe ékelt völgyekkel oly benyomást tesz az emberre, mintha egy óriási tenger moraj­lott volna itt hajdan: a hullámok is megvan­nak, szaggatottak, tajtékozók, viharvertek, de kővé meredtek, kemény, áttörhetetlen szikla­falakká tömörültek. Nyugaton az olajfák hegye kékellik, el­mosódva a távolban, keleten a Jordán ezüs­tös vize csillog, körülölelve Juda hegyeitől és Moáb magas bérceitől. Mintha kihalt volna az élet! Még csak fa sem zöldéi a kiégett sziklákon. Csak a pásztorok tüze gyul ki lassan­lassan itt is, ott is a hegyoldalban, rezgő fé­nyével bevilágítva a pusztaságba. Olykor-olykor belezug a némaságba va­lami elmosódott zsongás, melynek hangjai elhalóan szállnak tova a sziklák között. A pásztorok szive ugy megremeg ezekre az egy­szerű, de szivet megragadó hangoknak a hal­latára. Beleburkolóznak bundáikba s ha egy kissé erősebben verődnek vissza a hegyek küzt a hanghullámok, átkiabálnak egymáshoz, hogy hangjuk elfojtsa a barlangból előtörő zsongást. Nem, nem szabad megtudnia senkinek, hogy a lenézett, megvetett keresztények imád­sága az az egyszerű zsongás. Szivük ugy összeszorul, hogy ők nem le­hetnek ott testvéreik közt. S épen ma, mikor az első zsinatról szétoszlott aposol fejedelmek is ott lesznek köztük. De azért ott marad a helyén mindegyik, csakhogy gyanút ne keltsen az elhagyottan égő tűz, mert akkor az üldözők könnyen rá­akadhatnak az imádkozókra. Igy tehát, külsőleg nincs semmi gyanús. A pásztortüzek ugyanott és ugyanolyan szám­ban égtek, mint egéb éjszakákon, de a bar­lang képe annál jobban megváltozott. j itatfhÉk: '

Next

/
Oldalképek
Tartalom