Szent Benedek-rendi Szent Imre katolikus gimnázium, Pannonhalma, 1941

13 geségemet hamar felismerték és sportot csináltak abból, hogy ingereljenek. Vagy két éven át nagyon sokat szenvedtem ezen a réven, mig rá nem jöttem, hogy az egésznek véget véthetek, ha egyszerűen fel nem ülök az ingerkedésnek és dühöngés helyett nevetek rajta. Ezen a .módon oly gyökeresen kigyógyultam abból a hibából, hogy az soha többet erőt nem vétt rajtam.« Prohászka Ottokár (Nyitra, 1858—1927) Prohászka Ottokár, ha nem egy kis nemzet gyermeke, hanem egy nagy nép fia lett volna, ma csodálaftal beszélne róla az egész világ. Ha mint magyar emberről nem is ír róla a művelt világ, ymi mégis boldogok vagyunk, hogy nékünk adta őt a Gondviselés. Gyermekkorában volt egy meg*kapó tény, amely bátorításul és vigasztalásul szolgálhat azoknak a diákoknak

1, akik rosszul kezdik tanulóéveiket. A későbbi csodálatos szónok és író és a későbbi nagy tudós, 10—13 éves korában gyenge tanuló volt. Sok elégtelen jegyet kapott és sok elégtelen dolgozatot írt, mivel kisdiák korában még igen sokat küzdött a magyar nyelvvel. Azonban példájtlan szorgalmával és páratlan lelkiismeretességével csakhamar osztályának legjobb tanulójává küzdötte fel magát. Meglepő is, hogyan fejlődhetett a .magyar nyelvnek olyan pompás mesteriévé az a Prohászka, aki fiatal éveiben igen keveset volt igazi magyar környezetben. Szülei német műveltségűek voltak. Velük később is állandóan németül levelezett. Gyermekkorában sqkat volt szlovákok között. Majd pedig a magyar-szlovák nyelvhatáron levő Losoncon nevelkedett, ahol bele ivódott a nála később is mindig jellegzetes palóc-kiejtés. Nagydiák korában az akkor még inkább németül beszélő kalocsai jezsuita atyák között élt, cnajd pedig hét esztendőt töltött római főiskolájának latin környezetében. És mégis ebből a Prohászkából lett az az író és szónok, akinél mesteribben kevesen kezelték a magyar nyelvet. Már kis korában igen érdekelte, mi vár az emberre a másvilágon és jó szülei mellett ezelk a gondolatok indították el őt a ltoké letességnek útján, amelyen soha meg nem hátrált, sőt egyre na. gyobb lendülettel tört rajta előre. Számunkra, kik olaszjellegű iskolához tartozunk, érdemes a megemlítésre, hogy Prohászka már diákkorában nagyon vágyódott abba a Rómába, amely »mindannyiunk édesanyja«. Ezt írta egykor naplójába: »0 Roma nobilis,.. . te benedicimus; salve per secula! Hányszor mondtam e verset magamban, midőn az esztergomi szeminárium folyosóján sétáltam föl-alá a hetedik és nyolcadik osztály klasszikusait forgatva.« A képzelet szárnyain aztán átrepült Rómába és azt kérdezte: »Nem volna itt egy hely egy ifjú számára,