Szent Benedek-rendi Szent Imre katolikus gimnázium, Pannonhalma, 1941

11 »Mivel szüleim szükségesnek látták a jellemképzés szempontjából a súrlódást más egyenlőkorú egyéniségekkel és a fokozatos szoktatást az önállósághoz, amit csak a nyilvános nevelés adhat meg, 1857 tavaszán Kalksburgba, a jezsuiták ottani intézetébe kerültem és ott maradtam 1863-ig, az érettségi vizsgálatig. Szüleim mindenesetre úgy akarták, hogy gyermekeik nevelésének gerince a magyarul tudás legyén. Emellett nagy súlyt helyeztek az idegen nyelvekre, különösen a franciára. Midőn Kalksburgba jutottam, a második gimnáziumi osztály második félévében, át kellett lépnem a magyar oktatási nyelvből a németbe. Az á'tmenet nekem semmi nehézséget nem okozott, mert a németet tökéletesen bírtam. Még egy óriási előnnyel kezdtem meg az intézeti tanulást: mint másodéves gimnazista, a latin nyelvet teljesen bírtam. Olyan szenvedéllyel fogtam már a szülői házban a latíin nyelv tanulásához, hogy egy év alatt abban egészen otthonossá lettem.« »Kalksburgi éveimről is csak a legmélyebb hálaérzetemmel szólhatok. Hat esztendőt töltöttem a jezsuiták fedele alatt és csak jót láttam, csak jóban részesültem. A nevelés szeretetteljes, gondos és individualizáló volt. Meglátszott rajta, hogy nem kenyérkereset, hanem magasabb hivatás a mozgató ereje. Vallásos hit volt a természetes a'apja, de vallási gyakorlatok túltengéséről nem lehetett beszélni. Hangos vidámság uralkodott a házban. Hogy milyen szellemben vezette például osztályfőnököm osztályát, arra nézve álljon itt egy diákcsiny leírása, melyet éppen ő vele szemben követtünk el és amelynek értelmi szerzőségével dicsekedhetem. Spinell József kissé ideges volt; előadása alatt ujjai folyton a "katedra fiókjának kulcsát forgatták. Ezt észlelve, egyszer zenélő dobozt tettünk abba a fiókba és a kulcslyukon kilójgattuk a zsinórt, melynek meghúzást a zenét megindította — a kulcsot persze elvittük, a fiókot bezártuk. Kíváncsian lestük a történendőket. Jó tanárunk keze ahogyan kereste a megszokott kulcsot, helyette zsinórt találván, a páter gyanupörrel élt és jóidéig nem nyúlt hozzá. Egyszerre azonban, talán valami hibás felelet hatása alatt, elfelejtette gyanúját és jobbnak hiányában, meghúzta a zsinórt és — csengett a zene a komoly tanteremben és megindult a fülrengető hahota, amelyben azonban senki jobb kedvvel nem vett részt, mint maga a kifigurázott tanár.« »Társaim összessége, a körükben élés, nagy és üdvös átalakító hatással volt reám, amennyiben kigyógyított kora ifjúságom legfélelmesebben megnyilvánuló hibájából: a túlérzékenységből és az abból eredő rettenetes indulatosságból. Akik csak későbbi időkben ismertek, nem is sejthették, hogy olyan mérges fiú voltam, akitől az indulat pillanataiban minden kitelt. Nos, pajtásaim ezen gyen-