Szent Benedek-rendi Szent Imre katolikus gimnázium, Pannonhalma, 1941

9 volt nevelésemre, hogy úszni 28 éves koromban, korcsolyázni pedig még néhány évvel később tanulgattam, mód nélkül sok viz-ivás és vajmi sok fájdalmas hanyattesés után.. .« (Önismeret.) Széchenyiről azonban közismert, hogy túlságosan szigorúan ítélte meg magát, még pedig oly mértékben, hogy magával szemben igazságtalan volt. Csak azt látta magában, ami rossz; tudatlannak tartotta magát, pedig életének ismerői azt állítják, hogy már fiatal korában sokat olvasott, gondolkodott és tanult. Rendszeres ismerete több volt,, mint kortársainak. A fiatalság általában elégedetlen önmagával és másokkal szemben is. Széchenyiben ez a tulajdonság hatványozott fokban volt meg. Túlságosan is szigorúan alkalmazta magára azt a szábályt, amely például később a cserkésznevelésben egyik igen alapvető, üdvös követelmény lett — és amelyre Széchenyi példája a leghatásosabb tanítás: — A cserkész önmagával szemben szigorú. Gróf Apponyi Albert (Bécs, 1846—1933) »Gyermekkorom a lehető legboldogabb' volt. Atyám és anvám a legbensőbb kölcsönös szeretetben éltek; soha árnyék nem esett a családi élet összhangjára, amelyben Isten kegyelméből felnőttem. Erős egyéniség volt mind a két szülő. Atyám nagy tehetsége, szi,!árd és kristálytiszta jelleme mellett jószívű és szeretetreméltó volt. Mi, gyermekei rajongással szerettük őt; a viszony köztünk benső volt, de az apai tekintélyen soha csorba nem esett. Ifjú koromban valósággal csalhatatlannak tekintettem atyámat, az ő ítélete volt számomra az igazság mértéke. Mit szóljak édesanyámról? Ő a szó szoros értelmében szent nő volt. Soha egy közönséges gondolat nem homályosította el lelkének tiszta tükrét, soha mással nem volt elfoglalva, mint férje és gyermekei iránti kötelességeivel. Szóval olyan családi légkörben nőttem fel, ahol a tiszta erkölcs, az erkölcsileg jó magától értetődő, természetszerű dolognak tekintetett, ,a rossz pedig valami távoleső, inkább csak elméletben létező, néhány elvetemült vagy szerencsétlen embert érintő jelenségként szerepelt, ami minket nem is érinthet. De ne gondolja senki sem, hogy ebben a milieuben valami rideg, örömtelen aszketizmus uralkodott; korántsem. Szüleink elvül vallották, hogy a gyermekkornak boldognak kell lennie, olyannak, amelynek emléke a későbbi komoly éveket napsugárral aranyozza meg, és azért mindent elkövettek, hogy annak á tatlan örömeiben részünk legyen. Szerencsés egyensúlyban tudták tai'lani a tekintélyt a szeretettel, a komolyságot a vidámsággal. Áldott legyen ezért édes szüleim-emléke ! Ennek a harmonikus családi életnek az alapja pedig a mély és egészséges vallásosság volt. A jól megértett keresztény katolikus hiten, a maga teljes orthodoksziájában épült fel az egész. Nekem az a kimondhatatlan kegy jutott osztályrészül, hogy egész ifjúságomban mindig összhangot láttam a hit és a cselekedetek, a tanítás lés a példa között.«