Paksi Hírnök, 2021 (30. évfolyam, 1-16. szám)
2021-01-29 / 2. szám
16 ■ Paksi Hírnök, 2021. január 29. Mozaik Emlékeznek még, amikor a középiskolában a manufaktúrákról tanultunk? Hogy is volt? Valamikor a 16. században jöttek létre (főleg Angliában), a termékeket pedig munkamegosztásban készítették, vagyis egy munkás nem az egész terméket, hanem annak csupán egy részét készítette el, aztán a végén „rakták össze” a kész anyagot. Pedig az első ilyen, munkamegosztáson alapuló műhelyek nem aló. században, de még csak nem is Angliában jöttek létre. Ez a történet több mint ezer évvel korábban kezdődött. Bizonyára sokan hallottak már a terra sigillatákról. Ezek az edények anyagukban a görög vázákhoz hasonlóak, amiben különböznek tőlük, az a díszítés és az égetés folyamata volt. Ezt az ókori római luxusedényt gyakran a mai herendi porcelánhoz hasonlítják a régészek, ha a mindennapi életben elfoglalt pozícióját, árát vagy az edény minőségét akarják érzékeltetni. Manapság használt elnevezésük viszont nem az ókorból, hanem a 18. századból származik, annyit jelent, hogy „pecsételt föld”, vagy nagyon szabad fordításban pecsételt agyag. Onnan ered, hogy az edényeken lévő díszítéseket általában egy pecsétszerű eszközzel vitték fel az edények falára. Közös jellemzőjük azonban nem a díszítés, hanem az edények felületét borító sötétvörös, fényes, elképesztően szép bevonat, amelyet a mai napig nem tudtak még egészen pontosan rekonstruálni a szakemberek. Ezek után talán nem meglepő, hogy ezt az edénytípust már az ókorban sem volt képes elkészíteni akármelyik fazekas, a titkot őrző mesterek külön erre szakosodott műhelyeket hoztak létre, először Itáliában, majd Galliában és a Rajna mentén is (bár sokan utánozták az eredeti terméket, a római kori Budapest térségéből is ismerünk ilyen mestert). Egy terra sigillata edény elkészítése rendkívüli ügyességet és pontosságot igényelt, hiszen az edény tökéletes megformálása, a bevonat elkészítése, a sokszor állat- és emberalakokat, valamint mitológiai jeleneteket ábrázoló díszítése nem volt egyszerű munka. így sok esetben nem is egy munkás (általában képzett rabszolga) készítette el a terméket, hanem külön részfeladatokra osztották fel a gyártást. Külön mester formálta meg az edény peremét, egy másik elkészítette a formatálat az edénytestnek, egy újabb az edény talpát alakította ki, míg végül valaki a különálló darabokat korongolta össze. Egy ilyen ókori manufaktúra ezzel a módszerrel napi 1200-1300 darab kerámiát is előállíthatott. A műhelyekből évente átlagosan 300-500 ezer ilyen edény került ki, a birodalmi össztermelés így elérhette akár az évi 15 millió darabot is! Szükség is volt erre a mennyiségre, hiszen az edénytípus nagyon népszerű termék volt a római háztartásokban, annak ellenére, hogy luxusterméknek számított. Egy reliefdíszítésű edény egy jól kereső légionáriusnak is kb. másfél napi zsoldjába került, de még egy olcsóbb díszítetlen tálért is félnapi zsoldnak megfelelő összeget kellett kifizetni. A dunakömlődi Sánc-hegyen található római erőd területéről is számos ilyen edény került elő a régészeti feltárások során, bizonyítva, hogy a római életmóddal összefüggő tárgyak használatát szinte a kiképzéssel együtt vette át a kezdetben főként bennszülöttekből toborzott katonaság. Természetesen ezek közül pár restaurált és kiegészített darab a Paksi Városi Múzeum kiállításában is látható egy erre a célra készített római étkezőasztalon, ahol szépségükkel még mindig képesek elvarázsolni a látogatót, és kiemelkednek a vitrinben látható egyéb, hétköznapi edények közül. Szabó Antal
