Paksi Hírnök, 2020 (29. évfolyam, 1-20. szám, 1-9. különszám)
2020-02-07 / 3. szám
10 U Paksi Hírnök, 2020. február 7. Mozaik Városi olvasmányok A változásról Fotó: Tumpek fotó/magánarchívum „Mióta éltem, forgószélben /próbáltam állni helyemen. / Nagy nevetség hogy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem.” József Attila Sokszor elmondtam már, hogy az Akác utcából való vagyok. Hogy mit jelent nekem a város, az utca, a ház (utcák és házak), ahol az eddigi életemet töltöttem. Hogy mit jelentett nekem ébredni, élni a nagyszülői házban, majd az újvárosban, s mit jelent manapság az öreghegyi kertből meglátni a Duna messzi kanyarulatát. Hogy kisgyermekkorom óta dologra neveltek, s hogy mennyire szeretem az értelmes, embert próbáló feladatokat. Olyannyira belemerültem ebbe a világba, hogy közel ötvenévesen kellett rájönnöm, a megfelelő távolság tartása az élő és az élettelen környezettől hasznosabb lett volna ennél a mindenre elszánt érzelmi viszonyulásnál. Ahogy végigsétálok a főutcán, a régi városközpont felől jövet, elhaladok az egykori Nagyvendéglő, a Kiss Pál Utóda Üzletsor, Jámbor Pál (már csak ide képzelt) szülőháza előtt, áttekintve a túlsó oldalra a Bazársort, a fő-teret nézem, és elgondolkodom. Az idő múlása az épületeken, a megváltozott, átalakult településszerkezeten pontosan nyomon követhető a rajzok, fényképek alapján, segítségével. Néha ugyan keresni kell a logikát egy-egy korszak építészetében, térkialakításában, a műszaki tartalmakban, elgondolkodtatóak a korszakok, de a történelmi ismeretek segítenek az eligazodásban. Lapozom a Régi Paksot, nézegetem a képeket, s a falak mögött, az épületek között, az utcákon meglátom az emberi alakokat, arcokat. Alak tekintetében megváltoztunk, annyi bizonyos. Magasabbak, erősebbek lettünk, miképpen a házaink is. S vajon hogyan alakult a jellemünk az évszázadok alatt? Hogyan alakították, minősítették át történelmi korok az ember belső arcát, a tulajdonságait? A logikus rend szerint épített, az évszakok változásához alkalmazkodó tisztaszobás házakban lakó, többségében szorgalmas, a szükséges és elégséges elve szerint élő embereket hogyan változtatta meg az úgynevezett gazdasági-társadalmi fejlődés, a történelem változásai? Hogyan vált félreérthetővé az ember? Hogyan szorul magyarázatra minden, ami körülveszi? Hogyan lehet az, hogy azok az emberek, akiknek értékválasztása és következetessége szavaikban és mozdulataikban folyamatosan tetten érhető, rendkívül magányosak, őket érik a leghevesebb támadások, sokszor a saját oldalukról is? Úgy érzem, jó ideje megszűnt az értelmes párbeszéd, az értő, értelmező diskurzus a mai emberek között. Lövészárkok és lövések, üzengetések, kérdés nélküli válaszok jellemzik napjainkat. Ebben a küzdelemben értékes energiák, óriási anyagi és szellemi erőforrások vesznek el, melyeket a magunk, mindannyiunk javára lehetne fordítani. Pedig a múlt megtanított, megtaníthatott volna bennünket arra, hogy tudjuk, nem a gazdagság, nem a bőség, hanem a béke és a biztonság a legnagyobb kincs. A családok derűje, az anyák mosolya és az apák szerető szigora a legnagyobb kincs. Hogy ezeket kell őriznünk (őszintén, a négy fal között is), meg a kultúrát, amit több mint ezer éven keresztül ez ideig sikerült átörökítenünk. Sokszor megtörténik velünk, hogy tudjuk a jót, és tesszük a rosszat. Elhatározzuk, hogy a magunk, a családunk, a hazánk érdekei szerint cselekszünk. Elhatározzuk, hogy követjük a jót, az értéket, az értékeset. Aztán valami mindig közbe jön... Nem kérdezünk, hanem egymásnak esünk azonnal, ha nem egyformán gondolkodunk. Pedig még (vagy már) én is emlékszem azokra az időkre, amikor a viták nem ellenségesek, hanem találékonyak, az ugratások szellemesek, az érvek kemények, de igazak voltak. A rendszerváltáskor is úgy gondoltuk, hamarosan együtt és egyformán tudunk örülni közös értékeinknek, kimeríthetetlen erőforrásainknak. Hittük, hogyha kimennek az oroszok, akkor még a levegő is más lesz. A szabadság majd eggyé forraszt minket. Aztán, mint a gazdátlan ebek rontottunk egymásra - éppen harminc éve... Lapozom a Régi Paksot, nézem az épületeket, az arcokat. Minden átalakult. Azok a helyek, értelmek, melyekre a magam életéből már én is emlékezem - s megváltoztak vagy eltűntek az évek során -, erősen megérintenek. Ha kicsit távolabb tartom magamtól a képeket, sokkal jobban kivehetőek a kontúrok, biztonságosabban tájékozódom térben és időben. Ebben a korban ez teljesen természetes ... Teli Edit
