Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-10-25 / 20. szám
12 M Paksi Hírnök, 2019. október 25. Mozaik Városi olvasmányok A dióról Fotó: magánarchívum „Nézek utána az elszalasztott időnek, amiben nem tudtam szereplő lenni, vagy ha az voltam, nem úgy, ahogy akartam.” Csengey Dénes Lassan kerülnek a helyükre az Arany János utcai ház kertjében a kerti út kövei. A betontéglák kirajzolta, még befejezetlen út vezeti a szememet az októberi melegben a kerítésig, onnan át a Duna kis kanyarulatáig, majd vissza, egészen a diófáig. Kosárba szedegetem a földre hullt szemeket, és megállapítom: nagy kincs idén a dió. Langyos déli szél fúj, s ahogy válogatom a szemeket, amit majd édesapámék segítenek megtörni, arra gondolok, hogy kétféle ember van. Az egyik, aki lehajol a dióért, akkor is, ha válogatni kell, ha egy ideig nem tudja lemosni a kezéről a nyomát. A másik, aki nem hajol le érte: mert lemond róla, megveszi, kerül, amibe kerül. De nem véletlenül kétfajta az ember. Hiszen kétféle példát lát. Az ősöket vállaló, tisztelő, a nemzetet, a közös érdekeket és értékeket szem előtt tartót és a felszínes, formális, formálisan tisztelgő képmutatót, az egyéni érdekeket szem előtt tartót. A dolgos, csendes, természetet tisztelőt és a nagyhangú, okoskodó, mindenből hasznot húzó érdekérvényesítőt. Szent Istvánban és intelmeiben, Mária Teréziában és Klebelsberg Kunóban a haladást, 1956 eszméiben az okos és őszinte bátorságot látót, és a sunyi, a küzdelmet gyávaságból, tunyaságból megtagadót. Hosszan sorolhatnám. S ha már ’56-nál tartunk. Akarjuk megérteni 1956 eszmeiségét, titkát! Azt, ahogy akkor rövid idő alatt, órák alatt hatalmasat nőtt a nemzet. Váratlanul, félelmetes gyorsasággal vált az addig tőle idegen eszme végrehajtóinak vélt tömeg - magyarrá. Kimondták, hogy: elég! A nép nem bírta tovább. A nép nem akart tovább hamis célokat szolgálni, idegen szokások szerint élni... Akarjuk tudni ennek a forradalomnak a mélységeit, ami a mai eszünkkel szinte felfoghatatlan, megfejtheteden! Akarjuk érezni és érteni minden indulatát, lelki tartalmát! Érteni a nyelvét, a közös nyelvet. Azt az anyanyelvet, ami a forradalmárok közös nyelve volt, ami az elmúlt ezer évben nemzetté tett egy közösséget. 1956 jelentőségét nem lehet túlértékelni, hiszen az utolsó olyan történelmi esemény volt a nemzet életében, amely megrendítő példákkal szolgált az emberi önzetlenségre, kitartásra és példamutatásra. Amikor az emberek nem mérlegeltek, nem nézték: megéri-e? Kitüntetnek-e azért, amit teszek? Megbüntetnek, bebörtönöznek, felakasztanak érte? Tették, amit az eszük parancsolt, amit a szívük diktált, amit a nemzet önbecsülése követelt. Mentették a hazát, védték maradék értékeinket. Még akkor is, amikor már nyilvánvaló volt az orosz túlerő, mikor már minden veszni látszott. Olyan példát mutattak a diákok, az ifjúmunkások, az átállt katonák, kommunisták és nem kommunisták, amely sohasem halványul el történelmünkben. Kimagasló példával járt elöl Nagy Imre mártír miniszterelnök, a kommunista csúcsvezetők egyetien őszintén reformelkötelezett tagja, aki 1953-tól rendítheteüenül hitt abban, hogy a kommunizmus megreformálható, emberarcúvá formálható, a népgazdasági ágazatok tervszerű egyensúlya megteremthető, a kommunista mozgalom nemzeti sajátosságokat is mutathat, valamint hogy az államvezetés demokratizálható és a nép szolgálatába állítható... A sztálinista, rákosista diktatúra elleni küzdelemben, tüntetések és harcok során mintegy két és fél ezer személy vesztette életét. A bukást követő megtorlások során mintegy 22 ezer embert ítéltek börtönbüntetésre, 229-et halálra. A kivégzettek között volt Nagy Imre miniszterelnök is. 220 ezren külföldre távoztak, sokan a megtorlások elől. A forradalom, bukása ellenére is vízválasztónak bizonyult Magyarország II. világháború utáni történelmében. A magyarok többségét arra döbbentette rá, hogy nem számíthatnak a nyugat segítségére, a szovjet vezetést pedig arra, hogy a stabilitás érdekében növelniük kell Magyarország belső mozgásszabadságát - olvashattunk mindezekről az elmúlt harminc évben... Ülök a terasz kövén, közel a diófához, s arra gondolok, hogy számomra 1956-nak kettős üzenete van. Az egyik az, hogy a dolgunkat gyávaság és megalkuvás nélkül kell tennünk, ha nemzeti alapértékeink, a függetlenségünk, a szabadságunk, a kultúránk, a hagyományaink forognak veszélyben. Megkerülhetetlen a felelősségünk. Megkerülhetetlen a vállalásunk. Egymás tekintetében is. Az élet tekintetében is. Szóval, le kell hajolni minden szem lehullott dióért. Aztán gondosan kiválogatni az egészségeseket. Igen. Tudni kell válogatni és választani. Tudni kell takarékoskodni szavainkkal és tervezni cselekedeteinkkel. Akkor kell félre tenni, amikor (még) van miből. A nincsből (már) nem lehet. Teli Edit
