Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-07-26 / 14. szám
Mozaik Paksi Hírnök, 2019. július 26. ■ 13 Városi olvasmányok A ragaszkodásról „Emerenc a saját életem egyik elemévé vált..., iszonyít a gondolat, hogy egyszer elveszíthetem, ha meg túlélem, eggyel több lesz az árnyak csapatában, akiknek mindenütt jelen levő, sehol sem rögzíthető mivolta feldúl és kétségbe ejt" Szabó Magda Igyekszem megfelelő távolságból szemlélni a múltat. Látom, érzem, hogy egy lépés távolság nem elég, mert az éppen karnyújtásnyira van. S ha valami karnyújtásnyira van, annak utánanyúlok, ha szükségem van rá... Kézen fogom hát András nagypapát - éppen elérem - és sétálni kezdünk lefelé az Akác utcán. Magázom. Ahogy magáztam akkor is, amikor még ő nyúlt az én kezem után. Ballagunk szépen, csendesen a Pál utca felé, a tetőre szerelt napelemek néha elragadják a tekintetét. Nem kérdez - szemlélődik. A kopott, barna kordbársony nadrágja van rajta, fehér ing, kalap. Haja, bajsza rövidre nyírva. Érzem, kicsit fél. Riadtan kapja fel a fejét egy-egy zajra, az utcai padokat keresi, nézi. Hazafelé talán szükség lesz rá. Vasárnap délután van. Tudja - mondom neki -, én nem tudok maga nélkül élni. Szinte minden nap eszembe jut. Minden nap üzen valamit. Ha az öreghegyi kukoricatáblát bámulom, akkor a lovacska jut eszembe, s a kocsi. A vagyon. Amikor a ház előtt, a padka mellől húzgálom ki a gazokat, és söpröm a port, akkor meg a földes udvar - maguknál. Meg az, ahogy mondja: „ha dolog van, úgy kell azt végezni, hogy a vacsoránál kiessen a kanál a kézből” - a fáradtságtól. Dolog akad most is, csak elfáradni vagyunk lusták - mondom. Nézze - és mutatok körbe -, a szükséges és elégséges helyett mennyi pótcselekvés rajzolja újra az embereket, a tárgyakat - a lényeget. Ugye maga még másra emlékszik? - kérdezem. Olvasni próbálok a szemeiből. Az Időt látom bennük, amikor még mindenki a saját háza előtt söpört. Amikor még az egyéni felelősségvállalás, a köztulajdon és közterület iránti tisztelet hétköznapi fogalom volt, amikor a közösségi élet színtereit és lehetőségeit nem valamely hivatal határozta meg és támogatta, amikor a nyári konyhában ősz felé meleg dunsztba tették az üstben főzött szilvalekvárt, amikor telente szorgalmas férfikezek ásták a Sárgödör tér pincelabirintusait, és pihenésképpen diót törtek a hokedlin a karácsonyi bejglihez. A fegyelmezett rácsodálkozástól és az erős napsütéstől hunyorgó szempár mögött is látom, mennyi minden jut eszébe - egyszerre. Az utolsónak született fiára gondol, aki a Vilmos nevet kapta. Kései gyerek, a háború alatt született. Nem volt egyszerű a többiek (élők és halottak) mellett felnevelni. A legidősebb lány sokat segített. Ne aggódjon - szólalok meg -, édesapám jól van, vigyázunk rá. Ő is sokat emlegeti a nagypapát. Meg álmodik is magáról, gyakran. Mindig elmeséli. Sok dolog van, amit ő sem ért ebből a mai életből. Pedig maguk mindketten abból a világból valók, amikor Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig, vagy Móra Ferenc Körtemuzsika című műveinek szavait nem kellett az értelmező szótárban keresniük, hogy megérthessék a történeteket, az üzeneteket. Hogy értsék, amit Gyéres tanár úr diktál egy alkalommal büntetésül Orczynak és Nyilas Misinek: „Az is tolvaj (...), aki az emberek bizalmát meglopja, és a törvény határait áthágni senkinek sem szabad”. Sem az élet, sem a természet törvényeit. Akkor úgy gondolták, ezzel a néhány sorral mindent megtanultak az életről, s lám, most tétován bandukolunk a vasárnapi napsütésben. Nagypapa benéz a Birka csárda udvarába, a Villany utcába is bekukkant, kutatja, keresi a csapadékvíz-elvezető árkokat, a büdös boltot. Egyre bágyadtabb. Talán az erős délutáni napsütés - vigasztalom magam, pedig tudom, távolodik ettől az újrarajzolt világtól, kezd visszagyalogolni önmagába, önmagához. A kezemet egyre jobban szorítja, én is az övét, így sétálunk tovább, végtelen csendben, lesunyt fejjel, mint akik esőben bandukolnak. Ne haragudjon, hogy magammal hoztam - mondom neki halkan. Önző voltam. Szerettem volna beszélgetni magával, tudja, a sok elmaradt beszélgetés miatt... A Kereszt utcán megyünk felfelé, aztán a Fehérvári úton tovább. Esteledik már, amikor elválunk egymástól. Még sokáig nézem, ahogy egyenes derékkal sétál elfelé. Ügy a Ruff Feri bácsiék háza előtt visszafordul, int egyet, aztán beleveszik a meleg vasárnapi estébe. Én leülök a padkára, magam alá húzom a lábamat, megvárom, amíg teljesen besötétedik. Már rám nehezedik az éjszaka, amikor elindulok. Megyek, megölelem a lányaimat... Teli Edit
