Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-01-25 / 2. szám
10 » Paksi Hírnök, 2019. január 25. Mozaik Városi olvasmányok Az ember társairól Akinek megadatott az igazi, mély szerelem, biztosan tudja, hogy a szülőföld, az édesanya és a szerelem mind ugyanazt jelenti: ragaszkodást, hűséget, az élet értelmét. Nélkülük élni a legnagyobb magány, a legerősebb félelem, amit ember megélhet. S barátok is kellenek. Olvasmányok, beszélgetések. Éppen akkor, jó időben, amikor jönniük kell. Persze a sok mindent megélés érzékennyé tesz, állandó szemlélődővé, sokszor gyanakvóvá. Amikor visszagyalogolok nem csupán a város negyvenéves múltjába, de a sajátomba, a velem együtt felnövő ismerőseim, barátaim múltjába, azokkal találkozom, akik megélhették a november 7-i, a nagy októberi szocialista forradalom emlékének hangulatát a munkásművelődési központ színháztermében, majd a gimnáziumban a szabad beszédet 1956-ról, a mosonmagyaróvári sortűzről. Vagyunk néhányan, akik a nyolcvanas években az ős Beatrice „kalózkazettáit” a főzőfülkében hallgattuk a hokedlin ülve, aztán Cseh Tamás dalait, a lázadókat, a Csengey Dénes szövegekkel - 1989-ben, szabadon, bakelitlemezen. S én sokat köszönhetek néhány „ismerősnek”, akikkel véletlenül találkoztam. 1980 nyarán a Veszprémi Tévétalálkozót közvetítette a tévé. Akkor láttam életemben először Mezey Mária színésznőt. Babits Mihály-verset mondott az akkor már súlyosan beteg színésznő, akire ma is élesen emlékszem. Lenyűgözött a műsor, kilencéves voltam. Az emlékeim nem tiszták, hogy ezzel az élménnyel egyidőben, vagy kicsit később láttam - szerintem szintén nem a legmegfelelőbb időben az életkoromat tekintve - Az ötödik pecsét című filmet, Latinovits Zoltánnal. Az általános iskolában még faltuk az indián és az ifjúsági regényeket, sokszor úgy, hogy Haj na barátnőmmel kettétéptük a Delfin könyveket, mert képtelenek voltunk kivárni, amíg egyikőnk végigolvassa - bocsánatos bűn, azt hiszem. És jött Agatha Christie, aztán a gimnáziumban a szépirodalom. Az Anna presszó pultjánál, az Erzsébetben, akkor úgy mondtuk, a „Békében” a nyolcvanas évek második felében irodalomról, az olvasmányainkról beszélgettünk. Ott volt Szarka Józsi, Oláh Zolti, a különleges személyek, akiket félni és félteni leFotó: magánarchívum „Senki sem kerül a környezetünkbe véletlenül! Lényünk sajátos összetétele idézte meg!’ Szepes Mária hetett egyszerre, akiknek törzshelyük volt az Erzsébet, s nyáron a Kisbéka a Duna túlpartján. A reggelire kapott aprópénzekből könyvre gyűjtöttünk: a Ködszurkálóra Latinovitstól, Örkény-egypercesekre. Ünnepnap volt, amikor futotta mézes Győri Édes kekszre az ÁFÉSZ-boltban, csavaros fagyira a Sáncban, vagy hamburgerre abban a Táncsics Mihály utcai kis utcára nyíló ős street food hamburgerezőben. Egyszóval részben felső irányítással, részben a véletlennek köszönhetően - sokat olvastunk. 1988-ban a pad alatt olvastuk Csengey Dénes Gyertyafény-keringőjét, és bámultuk a Körkép antológiában néhány évvel korábban megjelent Csengey fotót. Vártuk a könyvhetet, mert annak ideje alatt fél áron tudtuk megvenni a Szép versek aktuális kötetét. Az olvasmányaink ismeretében értelmeztük a világot: játszottunk a diákszínpadon, lassan eszméltünk az életre. A gimnázium után jött Németh László, Móricz Zsigmond, Radnóti Miklós és Nagy László, Kormos István, Nemes Nagy Ágnes és még sokan mások. Húztuk-vontuk egymást az évek alatt az ismereteinkkel, küzdöttünk egymással és az olvasmányainkkal. Daliás idő volt. Felfedeztük Petőfi értelmét és értékét, Arany nyugalmát, zsenialitását. S jöttek a kortársak: Csoóri Sándor, Csurka István s aztán a nagy barátság Lázár Ervinnel. Jókor, jó időben jöttek a társak az életünkbe, az életembe. Jutott mindez eszembe januárban, amikor 24-én Csengey Dénes születésnapjára emlékezünk. Hatvanhat éves lenne. A kétségbeesés méltósága című kötete 1988-ban jelent meg, benne így elemzi az ember létezését: „Ülök tehát, és kényszerülök elképzelni, micsoda iszonyatos vajúdás folyhatott a szőrét elhullató, két lábra emelkedett furcsa fajzatban - az emberben - ezért az egyszerű, nekem hétköznapi testtartásért. Micsoda lelemény és mennyire esendő alkotmány egy ház fedele, egy asztal, egy szék! Micsoda pompás végeredménye a megragadhatatlan élmény nyomában lihegő izgatott vakogásnak az első szó, az első hibátlan ívű mondat! És ahogy elsápad, menynyire elégtelen egy hibátlan mondat a sötét kényszerektől hajszolt vágy előtt, amely létrehozta. Vagy itt van egy cigaretta, a golyóstoll. Egy lószerszám, egy szonett, egy kaszatömlöc. Egy bilincs, egy viadukt, egy törvény. Egy fésű, egy férfimellény, egy függetlenségi nyilatkozat. Micsoda monumentális töredékei annak a dadogásnak, amelylyel az emberi faj Istent szólongatja, magát megnevezi, megjelöli, lerombolja és újra kiformázza. És aztán a hely, a pillanat, ahol és amikor e dadogásba elegyedem. Károli, Pázmány, Zrínyi, Kazinczy és Arany szavaival, amelyek a világ más tájain használhatatlanok, emlékekkel és becsvágyakkal, reményekkel és szorító kényszerekkel, amelyek máshol egyszeriben megfakulnának és megbénulnának, ideg- és elmebetegségek tüneteivé változnának. Tudomásul veszem, hogy a szabadságnak éppen ezekbe a csapdáiba estem, igyekszem elsajátítani és szabadságkényszeremmel átjárni ezeket a körülményeket, melyek ugyanolyan adottságok számomra, mint a mondott kényszer, és mint a nyelv, amelyen megszólalok. Ez az átjárás nem más, mint maga az út a szabadság végső kérdéseihez. Helyzetem egy szabadságharc pillanatnyi állása.” Én, köszönöm, jól megvagyok a „barátaimmal”. Köszönöm őket a sorsnak. Teli Edit
