Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-06-07 / 11. szám
14 ■ Paksi Hírnök, 2019. június 7. Mozaik Az eltűnt városkép nyomában A Kishegyi út aljánál található konzervgyári ABC építését már 1962-ben tervbe vették, végül 1971-ben adta át Juhász Károly nagyközségi tanácselnök Sebestyén Zsigmondnak, a Paks és Vidéke ÁFÉSZ igazgatósága elnökének. A tizenöt főt foglalkoztató, 360 m2 alapterületű üzlet költsége 2 millió 300 ezer forint volt, a kivitelezést a tanács költségvetési üzeme végezte el. Az áruház nagy segítség volt az újvárosi lakosság és a konzervgyárban dolgozó több mint ezer ember kiskereskedelmi kiszolgálásában. Különlegessége volt, hogy 250 forint feletti vásárlás esetén házhoz szállítást is igénybe lehetett venni. Az ABC melletti társasház építését 1969 októberében kezdte meg a községi tanács, amelyhez aztán csatlakozott a Dunamenti Egyesülés Mgtsz. 300 ezer forinttal, amelyért cserébe megkapta a földszinten kialakítandó üzlethelyiségeket (borozó, zöldséges, pecsenyesütő részére). Az átadása 1970 májusában volt. dr. Hanoi János Fotó: magánarchívum Paks az én városom- Pakson születtem, és ideköt minden, ehhez a pályához. Volt egy generáció, akikkel gyerekkorunk óta idejártunk biciklivel, egy órával az edzés előtt már itt voltunk. Később az Atomerőmű SE-hez kerültünk, de mindig azt mondtam: Pakson játszom. Nem szeretem a PSE-ASE megkülönböztetést, nekem Paks van - mondta Éger László, akinek szülei eleinte nem szívlelték fiuk sportszenvedélyét. - Nekem a foci volt az első, látták, hogy a megszállottja vagyok. Ha rossz jegyet kaptam, akkor is elengedtek, mert elhitték, hogy kijavítom, és így is történt. A jó döntésekhez szerencse is kell. Jó döntést hoztam, amikor Dunaújvárosba igazoltam, hiába hívott az Újpest és a Diósgyőr. Bajnok lettem, ezüst- és bronzérmet szereztem, egy ország kísért minket Győrbe, ahol a nemzetközi mérkőzéseket játszottuk. Debrecenben megtapasztalhattam, milyen a profi futball: minden évben nemzetközi porondon indultunk, háromszor bajnok lehettem, de mindenhol hangoztattam, hogy paksi vagyok. Debrecenben lettem válogatott, a Manchester United-del játszhattam kétszer, onnan kerültem Spanyolországba, majd jöttem haza. Büszke vagyok a paksi csapatra, számomra mindig Paks volt a centrum, ideköt minden, a szüleim, a testvérem, a barátok - zárta gondolatait Éger László.- Ezer szállal kötődök Pakshoz, itt születtem. A Rókus utcában töltöttem a gyerekkoromat, a Sánchegy, a kompkikötő, a halászcsárda környéke a mai napig az itthon vagyok érzését jelenti nekem - mondta Stadler Krisztina. - Egyszer az egyik ovistársam azt mondta, hogy feleségül vesz, ha felnövünk. Üzenem neki: elfelejtette... A társaimmal játszottunk a lőtéren, telente átmásztunk a Prelátus kerítésén, és a mögötte lévő dombon szánkóztunk. A barátnőmmel iskola után végiggyalogoltunk a városon, de ez a hosszú út is rövid volt ahhoz, hogy mindent megbeszéljünk, így többször oda-vissza kísértük egymást. Gyerekkoromban jégtáncbajnok szerettem volna lenni, vagy pedagógus. Korcsolyázni felnőttként tanultam meg, de a másik álmom megvalósult, Baján végeztem el a tanítóképzőt. Néhány évet tanítottam a mai II. Rákóczi Ferenc iskolában, nagyon szerettem ezeket az éveket, de ami igazán nekem való, azt három éve találtam meg: múzeumpedagógus lettem a Paksi Képtárban. Édesanyám pedagógus, édesapám festőművész, kettőjük hivatása ötvöződik a munkámban. Pakson élünk a férjemmel és két kisfiúnkkal. Telente kimegyünk busszal Dunakömlődre, és a Sánchegyen keresztül hazagyalogolunk. Olyankor csak a mi lábnyomaink vannak a hóban - mesélte Stadler Krisztina. Sólya Emma
