Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-05-24 / 10. szám
12 U Paksi Hirnök, 2019. május 24. Mozaik Városi olvasmányok A tegnapokról Fotó: magánarchívum „Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vágyj Lépj ki, mint egy rossz cipőből ringasd el magad!/ Ha azt sem akarod tudni már, hogy ki voltál tegnap,/ Ne törődj a tegnapokkal, ringasd el magad!” Adamis Anna Mostanában egyre sűrűbben hallgatom a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és a Harmincéves vagyok című albumokat. Az orosz, falra szerelhető bakelit-lemezjátszó jut eszembe, folyton elkopott a tűje, olyankor karistolta is rendesen a lemezeket - a nagyokat és a kicsiket. Akadt otthon Rolling Stones, Deep Purple, Status Quo album, meg Dinamit, P. Mobil, később Rolls Frakció, hogy csak az ismertebbeket említsem. Aztán a gimnáziumi barátnőm szobájában ültünk, Cseh Tamást hallgattunk (éjjel-nappal), amikor csak tehettük. Meg mindenféle kortárs költőt olvastunk: Oravecz Imrét, Kiss Annát, Ratkó Józsefet. Aztán teltek-múltak az évek, elsodródtunk egymástól - a barátnőm és én -, más hétköznapok és más ünnepek jöttek. De a régi hangok megmaradtak, ma is libabőrös leszek azoktól a „tegnapoktól”, amiket együtt, zenehallgatással, olvasással töltöttünk, vitatkozással, életértelmezésekkel. Történt mindez az otthonainkban és a Duna-parton, a köveken. Az évek csupán az életkoromat tekintve hoztak változást, az ízlésem, akarásom, érdeklődésem szinte azonos maradt a fiatalkorival. Talán ezt a fiatalkort kerestem, amikor a város negyvenéves születésnapján minden rendezvényre szorongással indultam, hiszen a múltidézés meghatódottságot, elfogódottságot is jelent az öröm mellett. Hallgattam dr. Hanoi János előadását, az eltűnt városkép részleteit sokszor nehezen ismertem fel a képeken, valóban magyarázatra szorult egyik-másik. Nézegettem a Paksi Hírnök különszámát, nevezhetném ünnepi kiadásnak is, hiszen az a Vass György fordul felém a belső oldalán, akit volt szerencsém ismerni, aztán a Negyven év - negyven kép című kiállítás hoz rácsodálkozást egy letűnt korra. Ügy érzem, vagyunk néhányan, akik egy kiállítás mögött, a megörökített pillanatok mögött, a képek előtt sokféle üzenetet tudunk kiolvasni belőlük. A képek segítenek életre kelteni nem csupán a várossá válás utáni negyven év emlékeit, hanem azt a sok rétegrendet, ami bennünk alakult ki és alakult át az elmúlt évtizedekben. A kiállítás pillanatképeiben benne vagyunk mi is, akik teleleheltük ezt a várost az itt megélt múltunkkal. Jó néhány fénykép Bencze Barnabás tanár úr diái közül került ki - úgy éreztem, hogy a sokféle érzés és tudás mellett, a kiállítótérben az emlékező szeretet is tetten érhető volt. S aztán volt ezek között a múltidéző napok között egy délelőtt, amit nem a városban töltöttem. Budapesti gyerekek voltak a Cseresznyéskert Erdei Iskolában, öt tanító nénivel jöttek, s a harmadik nap délelőtt Sárszentlőrincen voltunk, Petőfi Sándor és Lázár Ervin útjain barangoltunk. Mesélni kezdtem a felnőtteknek a helyi iskoláról, ami jobb napokat élt meg negyven évvel ezelőtt, hiszen tele volt élettel, telt ház volt a tantermekben, az ünnepségeken. Ma tizenhárom gyermek tanul az iskolában három évfolyamon, egyetlen öszszevont osztályban. És akkor felkerekedtünk, és elmentünk meglátogatni a sárszentlőrinci gyerekeket és az egyeüen tanító nénit, aki tanítja őket. A budapesti, kéttannyelvű általános iskolából érkezett tanítónők nem szégyellték meghatódottságukat. Péntek volt, a paksi zenekarok Duna-parti koncertjének napja. Kicsit fáradtan érkeztem az egyik legkedvesebb, legszeretettebb városi területre. A nap késő délután erőlködni kezdett, s bár a májusi hűvös a parton maradt, mégis tetten érhető volt valami szelíd melegség. A paksi zenekarok gyülekeztek, készülődtek, a Duna-part életre kelt, s amikor elkezdődtek a koncertek, kezdtük igazán jól érezni magunkat, mi, paksiak, akik együtt szerettük volna tölteni a délutánt, az estét. Aprócska Duna-parti fesztivállá alakult a nap vége, rég nem látott ismerősök verődtek össze, nosztalgiáztunk, néha megöleltük egymást. A hajószínpadon egymást váltották a zenekarok, a hajótestben - ahogy később a zenészek elmesélték - szakmai, baráti diskurzusok folytak. Szóval, valahogy érezhető volt valami a tegnapokból. A nyugodt Duna hiába erőltette ránk éjszakai hidegét, a hold a színpad felett és a „parti-érzés” átkarolt minket. Ez a Duna-part megérdemli, hogy szeressük, hogy használjuk. Hogy birtokba vegyük. Adamis Anna szavaival sétáltam el a partról: „Az életem lemeze fordul, s ha valaki viszszatenné a tűt, valamit újrajátszanék, van, amit meg se hallanék, megbocsátanék, vagy másképp mondanék.” Teli Edit
